Honfoglalás
Mama lekapcsolta a nagyvillanyt a balatoni nyaraló nappalijában, aztán kinyitotta a teraszra vezető ajtót, hogy járjon bent a levegő. A fényes, otthonos szoba hirtelen megváltozott, sarkai elsötétültek, az ágy melletti faliszőnyeg barátságtalanul lógott, a színes dísztányérok, a papa betyárkalapja, a hozzá tartozó ostor, a csillárként szolgáló hajóskapitány-kormány sötét foltokká változtak, és csak a televízió fénye világította be olykor-olykor az L alakban elrendezett ágyakat, és az árnyékuk hol megnyúlt, hol eltűnt a sötétben attól függően, milyen erős fényeket sugárzott a tévé képernyője. Nővérem a mama, én pedig szorosan a papa mellett fekve vártam a film kezdetét az ágyban. Sietni kellett a szokásos esti készülődésekkel, már sötétedés előtt megvacsoráztunk, aztán ágyazás, fürdés, fogmosás következett, de a mosogatásra nem is jutott idő, a papa kiparancsolta a mamát a konyhafülkéből, kiabált, hogy a vízcsobogástól semmit nem hallani, Mara, megkértelek, hogy este nyolcra legyen minden kész, csak ennyit kértem tőled, Mara, mindjárt kezdődik a film, Mara, így a mama fél nyolckor abbahagyta a mosogatást, és le sem zuhanyozott, aztán fél órát vártunk a híradó vége és az időjárás-jelentés előtt, mert a film csak nyolckor kezdődött, de a papa már túl izgatott volt ahhoz, hogy erre fel lehessen hívni a figyelmét, feszülten meredt a képernyőre.
Anyukám ugyanolyan gyorsan pakolta táskákba a ruháinkat délelőtt, ahogyan nem sokkal később a mama pakolta ki ezeket a balatoni ház belső kis szobájában, a kolbásszal, paprikával, paradicsommal, dinnyével együtt. A papa délben jött értünk a piros bogárhátúval, amit aztán úgy teleraktunk a nyári holmikkal, hogy a hátsó ülésen egészen nekinyomta az ablaknak a fejünket a felfújható gumimatrac, és bár az egyórás utat bőven ki lehetett volna bírni így is, a papa a piros bogárral borzasztó lassan vezetett, olyan lassan, hogy a mama szerint még a gyalogosok is megelőzhettek volna minket, mondta is nekünk, amikor a papa kiszállt tankolni, olyan lassan haladunk, mint a tetű, nem tudom, hogy lesz ebből így a tatának Honfoglalás, gyerekek.
A papa már indulás előtt nagyon gondterheltnek tűnt. Sopánkodott, hogy legszívesebben nem is utazna le a Balatonra, mert ma kivételesen fontos programot sugároz a televízió, és azt szeretné nézni, hallottam, ahogy a kapuban beszámolt anyukámnak – aki aznap nem jött velünk, otthon maradt takarítani, hogy a nyaralás után rendben találja majd a házat, ahol mi olyan nagy kuplerájt csinálunk –, hogy este nyolckor a Honfoglalást adják a tévében, és arra kérte, mondja meg a gyerekeknek, este nyugton legyenek, mert a másfél szobás nyaralóban máskülönben képtelen nyugodtan végignézni ezt a nagyon fontos filmet. A kocsiban aztán először Pannonhalma közelében figyelmeztette a mamát, aznap este korán szeretne vacsorázni, és sehova sem szándékozik sétálni, és mi se kóricáljunk, és úgy tűnt, a papa már nem először beszélhet erről, mert a mama bólogatott, hogy nyugodj meg Dodi, nyolc után nem lesz mászkálás, mert a Honfoglalást akarod nézni, aztán a Bakonyban folytatta, amikor a mama éppen azt kérdezte, jó lesz-e lecsó vacsorára, de erre a papa azt válaszolta, nem tudja eldönteni, rendben van-e, hogy egy ilyen, történelmileg fontos magyar filmben külföldi színész, Franco Nero kapta a főszerepet. Ahogyan a papa kimondta ezt a nevet, Franco Nero, nekem azonnal beugrott az az igézően kék szempár, és a mélymagyar tekintet, amit jól ismertem a plakátokról, ráadásul a Honfoglalás megtekintése kötelező volt az iskolában irodalomórán, én betegség miatt sajnos lemaradtam róla, de Teri néni legalább nem vágta a fejemhez azt, amit elsőáldozáskor, hogy azért maradtam le, mert izgultam.
Talán egy ilyen névre felkapják a fejüket külföldön is, mondta a papa, mi pedig megnyugtattuk a mamát, hogy jó lesz a lecsó vacsorára. Zircnél a mama azt kérdezte, megálljunk-e a fagyisnál kicsit nyújtózkodni, mert már igen-igen nyomott minket hátul a matrac, amire a papa azt válaszolta, Koncz Gábornak kellett volna adni a szerepet a Kisvárosból, igen, kérünk fagyit, lapogattuk meg a mama vállát, és kaptunk is fagyit, aztán Veszprém környékén a papa hatalmasat fékezett, a csoki-vaníliám a gumimatracra kenődött, amitől nagyon elszomorodtam, és miközben a mama hátrafelé nyúlva megpróbálta letörölni az arcomról a csoki- és vaníliafoltokat, a papa idegesen legyintett, mindegy Mara, a lényeg az, hogy Honfoglalás van és lesz, és csak annyit kér, csak annyit kérek, Mara, hogy korán vacsorázzatok, ne bámészkodjatok, ne mászkáljatok, időben feküdjetek ágyba, hogy aztán nyugodtan nézhessük a Honfoglalást, és akkor a mama, halkan, hogy a papa lehetőleg meg ne hallja, felsóhajtott, meg kell őrülni a te Honfoglalásodtól, Dodi, meg kell őrülni, a papa pedig suttogva, de azért erélyesen felelt, nem értesz te semmit, Mara.
Vica néni mesélt nekünk a Honfoglalásról irodalomórán, azt mesélte, hogy Franco Nero nemzetközileg elismert színész, és büszkének kell lennünk erre a filmre, mert ez a magyarság számára fontos mérföldkő, a honfoglalás maga, és Franco Nero is, és ahogy ezt Vica néni kimondta, büszke is lettem a honfoglalásra, akkor is, ha igazából nem egészen értettem, miért nem mentek egy picikét tovább ezek a honfoglalók, mert anyukámék egyszer voltak Spanyolországban nyaralni, és olyan magas hegyekről és olyan szép tengerpartokról készítettek képeket, hogy a Balaton egy picikét kicsinek és koszosnak tűnt ahhoz képest, és még apukám is azt mondta, Spanyolországban olyan tiszta volt a víz, hogy akkor is, amikor a tenger mélyén úszkált, tisztán látni lehetett anyukám fenekét.
Anyukám is említette a Honfoglalást azokban a napokban, mert látta a moziban, és egyik este, amikor átjött egy barátnője, nevetéstől pukkadozva azt suttogta neki, ha kivágnák a Honfoglalásból azokat a részeket, amikor Franco Nero dermedten néz a kamerába, nem is maradna benne semmi más, és én igazán nem értettem mire gondolhat, és inkább nem is meséltem el a papának, nehogy azt mondja, anyukám sem ért semmit.
Készen álltam arra, hogy este megnézzem a Honfoglalást a papával, és számítottam arra, hogy ezt a filmet is majd többször újranézzük, mint A halál ötven óráját, ami a papa egyik kedvenc filmje volt, és én is imádtam, leginkább azért, mert amikor egy német indulót énekeltek a fiatal német katonák a filmben, a papa is nevetve énekelt, és olyan szépen ragyogott az arca, olyan kedvesen csillogott a tekintete, olyan vidám és életerős volt, ahogy a botjával verte hozzá a ritmust, hogy nekem is jobb kedvem lett, és tapsoltam örömömben, mert ritkán volt a papa annyira felszabadult és szórakoztató, mint A halál ötven órájának nézésekor, és biztos voltam benne, hogy a Honfoglalás is legalább ilyen szórakoztató lesz, alig vártam, hogy megint tapsolhassak és énekelhessek a papával.
Délután strandra kellett menni a mamával. Amikor elindultunk, a papa utánunk kiabált a teraszról, Mara, ne tököljetek sokat, sötétedés előtt kész legyen a vacsora, aztán leült a székébe és várta, hogy teljen az idő, és én biztos voltam abban, hogy amíg mi a naptejtől fehérre mázolva a csöpögtetős várat építgettük a homokozóban, a papa el nem mozdult a székéből, várta, hogy teljenek a másodpercek, leszálljon az est, és fehér paripáján belovagoljon Franco Nero a Videoton tévé maszatos képernyőjére.
Sietnünk kellett, ezért nem játszhattunk sokat a pesti barátainkkal, akikkel minden évben együtt homokoztuk át a balatoni délutánokat, bár a papa ennek sem örült, nem szerette a barátainkat, mert liberálisok, és én igazán nem értettem, mit jelent az, hogy Andi, aki fodros bugyijában kis kék vödörrel a kezében a vizet hordta a várhoz, és a testvére, Dóri, aki bugyi nélkül ásta az árkot a vár köré, liberálisok, továbbá az sem volt egészen világos, hogyha ők valóban liberálisok, akkor én mi vagyok, mert erről nem beszélt a papa olyankor, amikor a mamára kiabált, hogy ezek liberálisok, Mara. Éppen a pöttyös labdámmal játszottam a vízben, amikor a mama azt kiabálta a partról, hogy most már indulnunk kell, mert nem érünk haza időben, és a papa mérges lesz, de én nem akartam elindulni, mert nagyon kellemes volt a víz, és szinte teljesen egyedül voltam a 120 cm-t jelző tábla mellett, ahol a pöttyös labdámat magamhoz öleltem, aztán ráfeküdtem, lábamat felemeltem, és boldogan lebegtem a víz tükrén. Egy katicabogár repkedett a fejem fölött, abban gyönyörködtem, mert nekem katicabogár volt a jelem az óvodában, aztán szegény kis katicabogár hirtelen a vízbe csapódott, és nekem meg kellett mentenem, mert a nővéremmel mindig kimentettük a katicákat a vízből, és sok vizet mertem ki a tenyeremmel, mire a labdára sikerült terelnem a katicabogarat, és amikor végre valahára sikerült kihalásznom szegénykét, a mama mellettem termett, pedig a mama soha nem jött be a Balatonba, és kivitt a vízből, hogy most már aztán elég legyen, hányszor kell szólni, és a katicabogarat nem, de legalább a pöttyös labdámat magammal vihettem, mert addig sírtam a mamának, amíg vissza nem mentünk érte, azt a labdát a papától kaptam, és nem akartam otthagyni, nem akartam, hogy a papa azt higgye, nem vigyáztam rá.
Este hatkor a vacsoraasztalnál ültünk a teraszon. Rossz kedvem volt, mert papa mérges lett ránk, amiért összevesztünk a nővéremmel, aki minden évben elfelejtette, hogy én ülök a lakásnak háttal, az útra néző helyen, és miközben ezen vitatkoztunk, a papa felpattant a karosszékéből, Mara, tegyél már rendet a gyerekek között, nem bírnak magukkal, és akkor inkább átültem a másik székre, hogy a mamának ne kelljen kijönni a konyhából, és a papa megnyugodjon, csakhogy aztán a kisszobában is tisztázni kellett a nővéremmel, hogy az ablak melletti ágy nem az övé, hanem az enyém, és akkor a papa bekiabált, Mara, hét óra van, a gyerekek még nem fürödtek, nem hiszem el, hogy ennyit nem lehet kérni, és akkor inkább átmentem a másik ágyra, hogy a mamának ne kelljen bejönnie a szobába, és a papa ne kiabáljon.
Ezután a zuhanyozás és a zuhanyozást kísérő veszekedés következett, mert a nővérem akart először a fürdőszobába bemenni, pedig a másodiknak soha nem jutott meleg víz a bojlerből, és ezt aztán már igazán nem hagyhattam annyiban, de akkor a papa berontott a fürdőszobába, és azt kiabálta a két gyerek közé szorult mamának, hogy csak ennyit kértem Mara, csak ennyit, hogy a Honfoglalást nyugodtan nézhessem meg, és akkor már a mama is felemelte a hangját, menj már a fenébe a Honfoglalásoddal, Dodi, és egészen sokáig álltak így egymással szemben a kis fürdőfülkében, és akkor mi inkább fogtuk magunkat és együtt beálltunk gyorsan a zuhany alá, és este fél nyolckor, pontosan úgy, ahogy a papa tervezte és kérte, mind a négyen az L alakban elrendezett ágyakon ülve vártuk a Honfoglalást.
A papa nyugodtan lélegezve hallgatta a híradót. Néha felmordult egy-egy ember láttán, mérgelődött kicsit, de magához képest nyugodt maradt, sem az időjárás-jelentés, sem a nagy melegek híre, és még a bugyuta reklámok se zökkentették ki koncentrációjából, és a fél óra alatt, míg a lassan múló percekkel a Honfoglalás kezdete felé közeledtünk, egyre csak szépült, eltűnt az aggodalom az arcáról, és helyét az örömteli, mosolygós várakozás vette át. Tudta, hogy a sok várakozás és áldozat után végre valami emelkedettség következik, boldog volt, hogy mindjárt kezdetét veszi egy csodálatos utazás, lebegett a közelgő kaland izgalmának hevében, ahol otthonra talált és végre egyesülhetett a nemzettel, és ettől úgy megszépült, olyan daliásan szép lett, mint azon a régi, fekete-fehér képen, ahol hajóskapitánynak öltözve a hajó orrában állt fiatalon, még azelőtt, hogy megkapta volna az értesítést, hogy soha nem válhat belőle tengeri hajóskapitány, mert az apja horthysta katona volt. Amikor a papa ezt mesélte, mindig elszomorodtam, akkor is, ha fogalmam sem volt róla, mi az a horthysta katona, mert ilyenkor dühös és haragos lett, pedig annyival jobban tetszett nyugodtan és szépen, mint a Honfoglalás vagy A halál ötven órájának kezdete előtt, vagy amikor zongoráztam neki. Nyolc óra lett végre. A képernyő előbb elsötétült, majd megtelt a lassított felvételben vágtázó lovak előkelő látványával, papa szeme melegségtől és szeretettől csillogott, én pedig azt sem tudtam hirtelen, melyik adást nézzem, a Honfoglalást vagy a papát, de aztán úgy döntöttem, nem maradok le a magyarságnak erről a fontos mérföldkövéről, és a képernyőre emeltem a tekintetemet. Tudtam, hogy a mamával és az anyukámmal nem lehet erről beszélgetni, mert nem értenek semmit, ezért nagyon figyeltem, nehogy később a papa leszidjon, hogy én sem értek semmit.
Sokáig vágtattak azok a lovak a pusztában, és a papa velük száguldott, ott nyargalt a gyeplőt szorítva az izmos ló nyergében, porzott utána a föld, és még az sem zavarta meg, amire máskor mindig felmordult, amikor a mama csuklott egyet, az utcáról még beszűrődött a tollasozásból hazafelé induló szomszédok kiabálása, de a papa meg sem hallotta, vágtatott a rónán át, mígnem bográcsozó parasztokhoz ért, ahol leugrott a lóról, hogy közéjük üljön, és elbeszélgessen Attiláról meg Álmosról, és én hiába kaptam fel a fejemet örömömben, mert a mi kutyánkat is Álmosnak hívták, nem szóltam, magamban tartottam, mert a papa nem is a szobában volt, hanem hegyes süveggel fején a szürkemarhák között, ahol egyszer csak megjelent egy papára egészen hasonlító, átható tekintetű figura, és a papa egyszer csak felsóhajtott, és azt mondta átszellemülten, ő az, a Franco Nero. Farkasszemet néztek. Papa mosolygósan, bizakodóan fogadta Franco Nero zord, elszánt tekintetét, és én hiába kezdtem el mocorogni a papa mellett, nem vett tudomást rólam, ott sem voltam, ahogy a mama és a nővérem sem, és eltűnt a szoba is a színes tányérokkal meg a faliszőnyegekkel, és csak a papa meg Franco Nero maradtak ott kettesben a kietlen pusztán.
Aztán furcsa dolog történt, mintha valami szentségimádáson találtuk volna magunkat hirtelen. Arra gondoltam, nem lesz ez így jó, nem fogom érteni, hogy mi történik, és a papa le fog szidni, hogy nem értek semmit, és hiába próbáltam még jobban figyelni, túl gyors és keszekusza lett minden, a tűz körül ülők valami Hunort és Magort emlegettek, akik szarvast űztek egy ingoványban, elhangzott pár furcsa szó, úgymint Levédia, Etelköz, és hogy mi vagyunk a puszta fiai, Attila lelke, meg Emese az anyánk, de hát én úgy tudtam, sőt a papa is azt mondta, hogy Mária az anyánk, aztán meg Álmosról, a turul fiáról beszéltek, ami viszont, bár nem tudtam, kiről lehet szó pontosan, cseppet sem lepett meg azok után, hogy Jézust az Isten bárányaként is volt szerencsém számon tartani. Már majdnem teljesen kétségbeestem, amikor hirtelen feltűnt egy ismerős szereplő, Mufasa az Oroszlánkirályból, egy hang, amely ezúttal egy Árpád nevű emberből szólalt meg, és izgultam, nehogy ez az Árpád is meghaljon, mint Mufasa, mert rá talán még nagy szükség lehet ebben a honfoglalásban, el is kalandoztam kicsit, mert eszembe jutott a falka, amit Zordon uszított rá szegény Mufasára, és haragudtam magamra, hogy nem vagyok képes figyelni, nyugton ülni a fenekemen, hát ugyanezt csinálom a misén, hiába fogadtam meg ezerszer, hogy figyelni fogok. Szépen szólt a hegedű, mialatt megismertük Rékát és Leventét, bár fogalmam sem volt róla, hogy kik ezek, szépen csobogott a tiszta vizű patak, olyan szépen, hogy hirtelen pisilnem kellett, de visszatartottam, nem szóltam, mert féltem, mit szólna a papa, ha kimennék a Honfoglalásról, ahogy idővel az álmosságot is leküzdöttem, az ujjammal tartottam a szemhéjamat és próbáltam koncentrálni.
Franco Nero nagyon keveset beszélt, mintha fájt volna neki a beszéd. A megszokottnál valóban többet bámult a kamerába, de ezt persze okosabbnak láttam nem észrevenni, mert ezt anyukám mondta, aki nem ért semmit, és az nem lehet, hogy én se értsek semmit, nem baj, ha Franco Nero néz, nézzen csak, nagyon szépen néz. Levente, egy hosszú hajú, fülbevalós fiú egy befont hajú lánnyal szemezett a lángok fölött, és nekem az jutott eszembe, mit szólna Vica néni, hiszen Leventének hosszú haja és fülbevalója volt, és azt nem lehet, Vica néni biztos rászólna, mert a Bencére is rászólt, amikor a válláig növesztette a haját a nyári szünetben, és megkérte, vágassa le, és biztos voltam benne, hogy ez sem tetszene neki, és Levente ekkor már a lány száját nézte, és egyre közelebb kúszott hozzá, és már majdnem összeért az ajkuk, amikor a képernyő hirtelen elsötétült, és pár másodperccel később a HOL-MI című műsor beharangozója váltotta fel a Honfoglalást, mert a mama mindig, így a Honfoglalás alatt is elkapcsolta a csókolózós jeleneteket. Amíg a mama visszakapcsolt, és a képernyő újra elsötétült, a csendben valami monoton zajra lettem figyelmes. Levente helyét a szoba halvány, torzított tükörképe váltotta fel; a mama, kezében a távirányítóval, a nővérem, a mamára dőlve, szuszogva, és én, szorosan, egyenes háttal a papa mellett, de furcsa volt, hogy a papa ernyedten, lehajtott fejjel, picit oldalra dőlve feküdt, és a monoton zaj egyre erősödött, és akkor sem szűnt meg, amikor a képernyőre visszatért a Honfoglalás és Franco Nero, aki csak bámult tovább maga elé, egyenesen a szemembe, én pedig a papára néztem, láttam, hogy az álla a nyakát éri, a szeme csukva, és már nem a Honfoglalásban, de nem is a szobában, hanem megint valahol egészen máshol járt, mert valamikor, talán a szentségimádás alatt vagy az Etelközben, a tűz körüli szerelem kibontakozásakor vagy valahol Levédiában, úgy, hogy a szobában senki sem vette észre, megszűnt ragyogni, elvesztette érdeklődését a magyar történelem legfontosabb mérföldkövének számító műalkotással kapcsolatban, abbahagyta a szemezést Franco Neróval, eldőlt, és ülve elaludt a Honfoglaláson.
A borítófotót Török Anna készítette.
