Igazi összművészeti élményben lehet része annak, aki ellátogat a Bősze Ádám Zenei Antikváriumában indult, A hatvanas évek művészete című előadássorozatra. A különleges kottákkal és zenei témájú könyvekkel „kibélelt” bolt immár a képzőművészetnek is helyt ad. Rózsa Gyula előadásain nemcsak egy ellentmondásokkal teli korszak festészetébe nyerhetünk bepillantást, hanem egy olyan művészettörténészt hallgathatunk, aki igazi szenvedéllyel mesél arról a korszakról, amit bevallása szerint a legjobban ismer. Az első alkalommal Korniss Dezső festészetéről beszélt a résztvevőknek.
Rózsa Gyula nem húzza az időt felesleges körökkel, rögtön a közepébe csap, és kijelenti, hogy Korniss Dezső a huszadik századi magyar művészettörténet oszlopos tagja, aki nagy hatást gyakorolt a sorban utána következő alkotókra is. Pályája egyáltalán nem nevezhető zökkenőmentesnek, hiszen több társával együtt eltávolították a főiskoláról, akik mind Csók István tanítványai voltak.
Korniss nem adta fel a festészetet, és gyakran ellátogatott Szentendrére, hogy képeihez inspirációt, motívumokat keressen. Mindezeket a népművészetből nyerte,
Vajda Lajossal megalkotója annak a törekvésnek, majd gyakorlatnak, amely a népművészet feldolgozását, sőt mi több, újraalkotását tűzte ki célul oly módon, hogy abból egy újfajta minőséget hozzon létre, miközben a tiszta forrást kereste. A szentendrei gyűjtésnek köszönhetően erős szerb, zsidó, szlovák hatás is érezhető képeiken, melyek a szintézis lehetőségét kínálták.
Az élet további buktatójaként hadifogság várt rá, melynek letelte után teljesen új stílusban kezdett el festeni. Rózsa Gyula gyakran felemlegette Vajda Lajost is, akivel időnként párhuzamokat vont, de hangsúlyozta, hogy az életben maradt Korniss a nagyszerű közös vállalkozásukat egyedül is folytatta, és művészetének kiteljesedése valójában a háború utánra tehető. Felhívta a hallgatóság figyelmét arra a kettősségre, amely Korniss képeit jellemzi és feszíti, az első ránézésre játékosnak, könnyednek tűnő képeken mindig felfedezhetünk valami egészen ellentétest, nyugtalanságot, drámát, sötét vagy vészjósló mondanivalót is, szimbólumok, utalások formájában.
Korniss Dezső több alkotását bemutatva részletesen beszélt művészetének sajátosságairól.
Többek között a Kántálók című képpel kapcsolatosan kiemelte azt az egészen sajátos festői technikát, amely hozzásegíti a nézőt, hogy a geometriai formák használatának ellenére meglássa a képen az emberi arcvonásokat, és különböző emberi minőségeket fedezzen fel a festményen. Az egyik fő Korniss-alkotásnak tekintett Tücsöklakodalom című festményre vonatkozóan annak dinamikájára, mozgáshatására is felhívta a figyelmet.
Annak ellenére, hogy egészen az 1970-es évekig sem kiállítása, sem egyéb publicitása nem volt alkotásainak, Korniss egy egészen újfajta formanyelvet alakított ki, és erős belső tartásának, lelkierejének köszönhetően ez a mellőzöttség nem szabott határt alkotási vágyának. Miska című, 1954-ben készített képén mesterien választja el a kancsót, mint használati tárgyat annak funkcionalitásától: játék és irónia tükröződik a képen, mely mosolyra készteti szemlélőjét. Ugyanakkor asszociatív is, hiszen első ránézésre értjük és beazonosítjuk az eredeti tárgyat, mely a kép kiindulási pontja.
Nem szemérmes alkotó, meg meri mutatni a népművészeti motívumok szexuális töltetét,
és nem hagyja feledni azt a tényt, hogy a néprajzi ábrázolások sokszor ilyen jelentéstartalommal is bírnak. Nagyon érdekes megfigyelni festményein a magyar trikolor használatának jellegzetességeit. Ez sok alkotáson megjelenik, ugyanakkor Korniss itt is árnyékot vet ecsetjével a nemzeti színek által kiváltott lelkesedésre. Fekete szín, aszimmetrikus keresztbe rendezett trikolor, mind-mind további következtetésekhez vezetnek. Rácsodálkozhattunk Korniss alkotói fantáziájának gazdagságára az Allegro Barbaro című képen is, ahol zenei utalásokat találunk. Rózsa Gyula elmondása szerint Korniss a zenéből indult ki, de absztrahálta azt. Ezen a képen is rengeteg népművészeti elem lelehető fel, erősen érezhető rajta az előadás során bemutatott, népművészetből nyert ihletettség.
Az előadás után Rózsa Gyula Munkácsy-díjas művészettörténészt kérdeztem az előadássorozatról.
KULTer.hu: Hogyan született meg az a gondolat, hogy itt az antikváriumban művészettörténeti előadásokat szervezzenek?
Erről lehet, hogy inkább Bősze Ádámot kellene megkérdezni, de tudomásom szerint itt már máskor is volt beszélgetés, előadás, és nagyon helyesen nem feltétlenül csak zenéről és zenetörténetről. Ha körbenézünk, láthatjuk, hogy az európai szellem uralkodik ebben a helyiségben, így annak minden megnyilvánulásának helye van.
KULTer.hu: A zene és a képzőművészet ön szerint milyen kapcsolatban van egymással?
A zenét és a képzőművészetet sokszor próbálják összekapcsolni. Azt lehet mondani, hogy ez még a kényszerházasságnál is rosszabb.
A zene és a képzőművészet igazán kiérlelt része kevéssé gondolati, sokkal inkább érzelmi.
Nem jó ezt a két érzelmi jelenséget összehozni, mert ellenőrizhetetlen, és egyik sem alkalmas a másik értelmezésére.
KULTer.hu: Miért éppen a hatvanas évek művészetét választotta az előadások témájaként?
A hatvanas évek, ha nem is az egész magyar művészettörténetnek, de az utóbbi 100-150 évnek valami egészen rendkívüli periódusa volt.
A XX. század elején elkezdődtek modern törekvések, új értékteremtések. A Horthy-korszak ezeket elsöpörte, és a Rákosi-korszak még inkább kiirtotta. Ez egy tragédia, de egyszersmind biztosítéka is volt annak, hogy mindaz, ami némi túlzással 1910 óta el volt fojtva Magyarországon a művészetben, igyekezett helyet találni magának és érvényesülni. Ennek következtében egészen hajmeresztően fantasztikus dolgok születtek.
Van egy másik megközelítés is, hogy miközben Európa szerencsésebbik felén izmus izmusra halmozódott ezalatt az ötven év alatt, Magyarországon még nyomaiban sem volt megtalálható. A hatvanas évek és annak vége a neoavantgárd korszaka,
Magyarországon összeért a klasszikus avantgárd és a neoavantgárd. Ez azt jelentette, hogy meghatványozódott az ambíció, a képesség, a kifejezőerő és minden egyéb.
A másik ok pedig az, hogy én ebben az időszakban kezdtem a műkritikusi pályafutásomat, így az a „téveszmém”, hogy ezt az időszakot eléggé ismerem.
KULTer.hu: Erre az ön által is említett rengeteg újfajta kezdeményezésre milyen hatással volt a hátráltatónak nevezhető kultúrpolitikai környezet?
Nem értek egyet azzal, hogy egyértelműen és egyfolytában hátráltató lett volna.
Természetesen minden kultúrpolitikának vannak kedvencei, és vannak olyanok, akiket akadályoz.
A helyzet korántsem volt olyan egyszerű, mint ahogyan ezt ma látják. Ahogyan beszéltem is ma róla, az ötvenes években Korniss mintegy kiállítástilalom alatt állt, bábfestésből tartotta fent magát, aztán nyilvánosan az animációs filmművészetben tevékenykedett,
végül 1980-ban gyűjteményes kiállítása volt a Magyar Nemzeti Galériában. Ez is az Aczél-korszak idején történt, mely maga is változott.
Ahogy mondani szokták, a diktatúra slampos volt.
KULTer.hu: Voltak-e tabutémák a festészetben?
Ilyen nem volt. Ha a Korniss-generációt nézem, a nonfiguratív ábrázolást sokáig elutasították, a kulturális politika nem vette tudomásul. Másfelől ugyanebben az időben olyan fiatalabb generációhoz tartozó művészeknek, akik vélt politikai érdemeket szereztek maguknak, megengedett volt az absztrakt formában alkotás. Ezek tehát bonyolult dolgok.
KULTer.hu: Milyen szerepet játszott a korszak festészetében az ön által ma többször is emlegetett Szentendre?
Vajda köre itt alkotott, aki vezéregyéniség volt. Közben itt működött a Szentendrei Művésztelep, amely egy hagyományosabb festészeti stílusnak volt az otthona, de nem volt közük a Vajda-féle körhöz. Ez a művésztelep lett a Trianon miatt a határon túlra került Nagybányának a folytatása.
KULTer.hu: Vannak-e ennek az időszaknak olyan festői, akiknek a művészete ma még felfedezésre vár?
Nincs, hiszen a rendszerváltozás következtében már felfedeztük azokat is, akiket esetleg korábban nem annyira ismertünk.
KULTer.hu: Kik azok a művészek, akikről a következő alkalmak során szó lesz és miért épp őket választotta?
Azokat az alkotókat szerettem volna az adott keretek között bemutatni, akik nemcsak nagyon jó művészek voltak, de valamilyen formában épp a hatvanas években hozták ki magukból azt a fantasztikus, mesteri maximumot, amiről már beszéltünk,
a hatvanas éveknek nevezett művészettörténeti korszak főszereplői voltak.
Bálint Endre, Anna Margit, Hincz Gyula, Tóth Menyhért, Kondor Béla, Ország Lili, Deim Pál és Keserű Ilona művészetéről lesz még szó.
A hatvanas évek művészete című előadássorozat következő alkalma október 9-én Bősze Ádám Zenei Antikváriumában lesz Budapesten, az eseményre a szervezők regisztrációt kérnek a bosze@bosze.com címen.
A fotókat Bősze Tímea készítette.