A magaskultúra betört Miskolcra! Mielőtt kapát és kaszát ragadna a borsodi megyeszékhely népe, meg kell nyugtatnom mindenkit, hogy az elitkultúra – búvópatakként – csak a CineFest első hétvégéjének vetítésein bukkant fel.
A nyomorultak
A névadó szponzorát veszített filmfesztivál nyitóvetítése kapásból egy veretes irodalmi adaptáció volt, A nyomorultak (1998), a CineFest egyik idei életműdíjasa, Bille August rendezésében. Victor Hugo romantikus regényét a dán direktor prágai helyszíneken sok pénzből áramvonalasítva, akadémikus stílusban, igazi sztárparádéval vitte filmre. Ahogy August a szombati mesterkurzuson elárulta, leginkább a megbocsátás és az emberi természet változása foglalkoztatta, és egyetlen korábbi feldolgozást sem nézett meg.
A huszonegy éves alkotás nem öregedett rosszul, ma sem érződik porosnak vagy unalmasnak.
Jean Valjean (Liam Neeson), Javert (Geoffrey Rush), Fantine (Uma Thurman) vagy Cosette (Claire Danes) hamisítatlan romantikus figurák, akiket a film képes érzékenyen és a lehetőségekhez képest háromdimenziósan bemutatni, melyhez a színészi játék is sokat tesz hozzá.
Lótolvajok
Per Petterson 2003-as ünnepelt regényének 2019-es adaptációját Hans Petter Moland (Az eltűnés sorrendjében) rendezte, a főszerepet pedig kedvenc színészére, Stellan Skarsgårdra bízta. A Lótolvajok több idősíkot hoz játékba: az öreg Trond visszaköltözik Norvégiába, ahol a derékig érő hóban remeteként él egy faluban.
Visszaemlékezik 1948 nyarára, amikor 15 évesen apjával egy kunyhóban éltek az erdőben, miközben favágással és a rönkök úsztatásával foglalkoztak. Az a nyár tragikus baleseteivel, az első szerelem keserédes emlékével és 40 éves apjával azóta sem tapasztalt rivalizálással ízesített összhangja meghatározó maradt Trond számára. Elbeszélésekben pedig a második világháborús németekkel szembeni norvég ellenállás is szerepet kap.
Moland sokat bíz az erős hanghatásokra és a gyakran természetfilmeket idéző, a kamasz Trond kirobbanó érzéseit gyorsmontázzsal visszaadó, a múltat idealizáltan bemutató szép képekre.
Az apa elvesztésének traumája, illetve saját apaságának felemás eredményei indítják el a főhőst saját identitásának vizsgálatára, nem véletlen, hogy Dickens Copperfield Dávid című regényének kezdőmondata el is hangzik a filmben: „Én leszek-e vajon saját életemnek a hőse, vagy más tölti-é be ezt a hivatást: elválik majd e lapokból.”
Jegy a Holdra / Chris, a svájci
A fesztivál idén a CineDocs szekcióval bővült, melyből két alkotást is volt szerencsém látni.
A női rendezőn kívül az is közös a két doksiban, hogy egy személyes élménytől indulva jutnak el az általános mondanivalóig.
Veronika Janatková filmjében a nagyapja holdutazásra érvényes Pan Am előjegyzési kártyája volt a kiindulási alap, ahonnan a hidegháborús űrverseny bemutatásán kívül a fél évszázaddal ezelőtti Hold-eufória demokratikus jellege (bárki bejelentkezhetett utazásra, akár a Vasfüggönyön túlról is) kerül szembe a jelenlegi, csak a leggazdagabbakat helyzetbe hozó űrturizmussal. A rengeteg archív felvételt és a beszélőfejes részeket a szkafanderbe öltöztetett nagyapa jelenetei, illetve apró animációkkal megbolondított „holdfelszíni” képek és az azokat kísérő korabeli levélrészletek felolvasása szakítja meg.
Anja Kofmel kislány volt, mikor haditudósító unokatestvére 1992 januárjában meghalt a délszláv háborúban. Rendezőként arra vállalkozott, hogy rekonstruálja Chris Würtenberg motivációját, illetve élete utolsó heteit, hónapjait. A családtagokon és más haditudósítókon kívül a horvát helyszíneken többek közt megszólal annak a félkatonai alakulatnak az egyik vezető tagja is, melybe Christ Eduardo Rózsa-Flores szervezte be. Utóbbiról Fekete Ibolya készített filmet 2001-ben Chico címmel.
A Chris, a svájci nagy erőssége az alkotás nagyjából felét kitevő, gyönyörűen megrajzolt fekete-fehér animáció,
mely rendkívül érzékletesen, sok vizuális invencióval mutatja be akár a kislány Anja rémálmát, akár a kísértetiesen üres Zágráb utcáin vagy a front környékén tartózkodó Chris mindennapjait. Esztétikailag Marjane Satrapi Persepolisához, műfajilag (animációs dokumentumfilm) a Még egy nap élethez hasonlítható a film rajzolt része.
Szuvenír
Különleges és jó értelemben véve enigmatikus film Joanna Hogg Szuvenír című alkotása, melyhez a rendezőnő már a második részt is leforgatta.
A fő rendezőelv a kihagyásos szerkesztés, a lineáris narráció szinte jelzés nélkül hagy ki heteket vagy hónapokat,
miközben talán épp a drámai veszekedések, érzelmi viharok maradnak ki, hogy a néző a hétköznapi események tükrében pillantsa meg egy toxikus kapcsolat lefolyását. Szintén szándékos lehet, hogy nehéz a látványból beazonosítani a történet idejét, végül egy filmes utalás segít abban, hogy a nyolcvanas évek közepén járunk. Julie (Honor Swinton Byrne) gazdag angol szülők gyermeke, aki filmrendező szeretne lenni, párja pedig Anthony (Tom Burke), aki a külügyben dolgozó sznob ficsúr, viszont heroinfüggő. Utóbbi sokáig titok marad a naiv és befolyásolható Julie előtt, akinek nemcsak lelkileg, de anyagilag is egyre megterhelőbb a kapcsolat. Viszont nem látjuk, hogy bármit is tenne, csak sodródik, az sem derül ki, van-e tehetsége a filmezéshez. A celluloidra rögzített Szuvenír kissé fakó képi világát néhányszor 8 mm-es felvételek is színesítik, miközben Julie lakásában Anthony A kékszakállú herceg várát bömbölteti. A Bartók-opera finom jelzés, hogy Julie a manipulatív férfi és saját érzelmei rabságában él, ahonnan csak a film végén tud kilépni.
A világítótorony
Robert Eggers bátor ember. A 17. században játszódó A boszorkány című horror négy éve meghozta számára a világhírt, idén pedig a felhalmozott bizalmat és tőkét egy fekete-fehér, 1,19:1-es, szinte négyzetes képarányú kétszereplős kamaradrámába fektette. Zajos cannes-i sikere azt mutatja, terve sikerült. Az 1890-es években járunk, a szárazföldtől messzire eső, apró szigeten álló világítótoronyhoz érkezik két marcona férfi, hogy megkezdjék egy hónapos szolgálatukat.
Könnyű kitalálni, hogy az összezártság, a naponta ismétlődő monoton munka, az ingerszegény környezet és a másik ember mit fog kihozni belőlük.
Tartalmilag sok újat Eggers sem tud mondani, pedig az alávetettség, megalázottság vagy a józanabb, racionálisabb tanonc fölött zsarnokoskodó babonás vén tengeri medve motívuma szerves része a film szövetének. Lassú, de biztos becsavarodás, az időérzék elvesztése, a valóság és a látomások összekeveredése, a kutyaként kezelt Ephraim (Robert Pattinson) lázadása Thomas Wake (Willem Dafoe) ellen – ezeket mind láttuk már valahol.
De a megvalósítás tökéletessége szinte leválik a nem túl eredeti történetről.
Erős, markáns, nyers képeket látunk (’30-as évekbeli lencsét használt az operatőr), mesterien bevilágított jeleneteket. A ködkürt, a tenger és a sirályok folyamatos háttérzaja is tovább erősíti az atmoszférát. Mindkét főszereplő remekel: Pattinson a múltja árnyai elől sikertelenül menekülő, egyre zavarodottabb Ephraim szerepében, míg Dafoe egyik pillanatban a leghitelesebb részeges, pokrócdurvaságú, zsarnoki toronyőr, hogy utána megvillantsa a babonás, a szokásjogba és saját nagy pofájába kapaszkodó, szánalomra méltó vénembert. Ennyire emlékezetes (többször is némafilmeket idéző) és erős képekben talán még sosem meséltek a minket belülről felemésztő szörnyűségről, tébolyról.
16. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál nyitóhétvége, Miskolc, 2019. szeptember 13–15.
