Lanczkor Gáborral az újraolvasásról és -tervezésről, a fade-elt loopokként visszatérő témákról és motívumokról, a performativitásról és performanszokról, a különböző ritmusok egyidejű kattogásairól és gellert kapott mániákról, valamint a készülő köteteiről és a műfordítás helyzetéről beszélgettünk.
KULTer.hu: Volt, hogy a Monolit (Válogatott és új versek) szerkesztésekor lettél figyelmes a költészeted mindaddig előtted is rejtett sajátosságaira? Olyanokra, amelyeket a szelektálás során másként kitett hangsúlyok, az újrarendezéssel megváltozott összefüggések fedtek fel? Az eddigi költői életműved áttekintése, a verseid újraolvasása és egybeszerkesztése az (alkotói) önszemlélés egészen különleges alkalmait jelenthette.
Igen, volt némi rácsodálkozás. Örömet okozott – mindig örömet okoz, ha ezzel szembesülhetek –, hogy tizenpár kötet után is jócskán maradt bennem alkotói naivság. Az újrarendezéskor, mint a színházban egy régi darab radikális újrarendezése során, természetesen új hangsúlyok tűntek elő. És most nemcsak arra gondolok, hogy a korábbi kötetek anyaga egymásba lett keverve néhol, hanem elsősorban arra, hogy a válogatottba csomagolt új versciklusban, amely a Szégyen fölött címet viseli,
én afféle búvópataknak, a korábbi mániám majdhogynem ironikus újraidézésének szántam az újabb Ság-, illetve bazaltverseket.
Ám ehhez képest, most úgy látom, meglehetősen harsányan csattan egymásba a könyvet záró Szégyen fölött és a kötetet nyitó korábbi nagy ciklus, a Kihűlő kőzetrétegek, amelyben a Ság (és a Hegyestű) kibelezése, félbevágása szimmetrikusan adagolt szerelmes versekkel jelenik meg.
KULTer.hu: A „korábbi mániáidhoz” való viszonyod hogyan változott meg a Monolittal? Az új verseidben mintha ezeknek az elbúcsúztatása, távoztatása (valóban ironikusan, de) megtörténne: „Belesuttogni / A föld rideg szerkezetébe, / Kéregmélyi bazalt- / Oszlopok nyolcszögletű tömbjei közé / Belelehelni, / A bányákkal megbontott / Bazaltvulkánok / Rideg szerkezetébe mániáim: // Hogy bele- és belebeszéljek / A repedéseikbe, / Ez volt az érthetetlen mániám.” (Meditációk polgárháború idején: Régen nem követem).
Hogy hogyan változott meg ez a viszony? Kapott egy szolid gellert. Szabadabbá lett. Vagy pusztán csak jelképessé. Nem kell feltétlenül és direkten az alvó, újra kitörő vulkánokról, a láváról, bazaltról beszélnem ahhoz, hogy az erről való versbeszéd korábbi tapasztalata ott munkálhasson az új verssoraim flow-jában. Hogy egy kicsit kevésbé legyek titokzatos: nem gondoltam volna, hogy lesz ilyen, de prózaverseket írok egy ideje, és az egyes tömbök kimunkálásában elemi segítség a Kihűlő kőzetrétegek majd’ egy évtizeddel ezelőtti megírásának emléke.
KULTer.hu: 2011-ben történt egy váltás: négy verseskötet után prózaírással kezdtél el aktívabban foglalkozni. Nekem úgy tűnik, mintha az eddigi életművedben a lírai és prózai megszólalásmódok váltakozásának, a tematikus-motivikus visszatéréseknek és megújulásoknak a flow-ja, ez az áramlás, sodr(ód)ás, húzás-hullámzás a műfaji-műnemi határhelyzetekben rejlő kihívások keresése, valamint az ebben rejlő performatív lehetőségekkel való kísérletezés felé irányítana. Ezt érzem a Monolitban szereplő új verseiddel kapcsolatban, de gondolok itt többek közt a különböző (zenei) performanszaidra vagy a Tájsebzett színház című drámaköteted „cselekvő verseire” is.
A versen kívüli, de versben dokumentált cselekvés, ami nagy vonalakban valamiféle képzőművészeti produktumra is emlékeztethet, a harmadik verseskötetemtől kezdett kiemelten fontossá válni számomra, nyilván nem függetlenül a kötet apropójától, a londoni múzeumokban való csellengéstől. Ha jól értelmezem, amire utalsz, hogy volna jelentéssel bíró makro- és mikromintázat a kötetek között és az egyes kötetekben, és hogy ennek köze lehet a szélesen értett performativitáshoz – nos, valóban voltak efféle törekvéseim már a kezdetektől fogva. Ide sorolhatnám az első könyv, A tiszta ész hátlapján a Caravaggio-önportré kissé talán túl patetikusra sikerült parafrázisaként a portréfotót, a fade-elt loopként újra és újra fölbukkanó Caravaggio-témákat, vagy akár egyes cikluscímeket a London-kötetből, vagy a visszatérő formai megoldásokat, absztrakt jelentéssel felruházható verstagolásokat stb. Ám ezek talán túl rejtettek ahhoz, hogy egy rövid interjú keretei között behatóbban számot tudjak róluk adni.
Mert persze, ami ebből a vonulatból viszonylag jól megragadható, az a Tájsebzett színház drámaalapú performanszai mellett a negyedik verseskönyvem, a Hétsarkúkönyv a kötetbe és a borítóra került fotódokumentumokkal.
És ott van a fiktív zenekar valóban létező zajzenelemeze a Folyamisten című regényben.
Vagy Ovidiusnak a szombathelyi aluljáróban fölállított jelképes sírja az Apás szülésben. Nem panasznak szánom, csak a tények szikár rögzítésének, hogy az adott műveimmel foglalkozó kritikák eddig alig szenteltek figyelmet ennek a vonulatnak. Még egy szó a zenéről. A magyarországi temetőkkel, sírokkal foglalkozó prózaverseket bő egy éve írom egy másik kötettel együtt, amiben szonettalapú költemények szerepelnek. A számukat tekintve mostanra jócskán elhúztak a prózaversek, de az elején fej fej mellett haladt a két projekt, és nagyon inspiráló volt a kétféle ritmus kattogása a fejemben.
KULTer.hu: Ezek a temetőtematikájú prózaversek hogyan rezonálnak azokkal a kérdésekkel, amiken a tragikus hirtelenséggel elhunyt Térey János a Monolit hátlapján a költészeteddel kapcsolatban elmereng: „Oldottság és derű, félálombeli nyugalom, létezik még ilyen? Egyensúly és ritmikus életigény?”
János halála valóban tragikus volt és hirtelen; számos dolgot megbontott bennem. Emésztgetem. Azt hiszem, ez a temetői anyag markánsan más lesz, mint bármelyik a korábbi köteteim közül. Hogy csak egy dolgot mondjak,
az új prózaverseken néhol egészen direkten, már-már publicisztikaszerűen üt át a magyar történelemnek nevezett fenomén.
És mintha nem is rajtam múlott volna a dolog; ezt korábban elképzelhetetlennek gondoltam. Amikor a Monolitot útjára engedtem (vagyis lezárult a szerkesztése), nagyjából akkor találtam rá a temetői prózaversek, a Sarjerdő koncepciójára. És igen, ebből a szempontból is a korábbi költői korszakaim lezárásának érzem a Monolitot.
KULTer.hu: A magyar történelemmel együtt a hazai közéleti-közérzeti aktualitások is átütnek ezeken az új szövegeken?
Csak a legszükségesebb mértékben. Ez a város a holtaké.
A kortárs közéletet inkább az élők alakítják, legalábbis felszíni szerkezetében.
Bár nem lebecsülendő egyes jeles vagy kevésbé jeles halottak aknamunkája. Illetve, hogy egyetlen kiragadott, szélsőséges példát mondjak, a röszkei temetőben járva nem lehetett figyelmen kívül hagynom a falu és az ország határában föltorlódott kamionsort és a Felszabadulás utca végében, az utolsó háztól pár méternyire húzódó határkerítést.
KULTer.hu: Azt hiszem, hogy az olvasók számára a műveid valamiféle történelmi szituálása nehezen kikapcsolható reflex, a történelem talán akaratlanul is átsejlik a köteteid szövevényes képzőművészeti utalásrendszerein, amik már önmagukban is minden egyes könyved mögött intenzív kutató- és terepmunkát sejtetnek. A készülő Sarjerdővel miben változott, megváltozott-e az alkotói munkamódszered?
Nem, primer szinten biztosan nem változott meg. Elmegyek helyekre, jelen esetben temetőkbe, hagyom magam vitetni az árral, jegyzetelek, aztán otthon szisztematikusan feldolgozom az anyagot.
KULTer.hu: A recepciód szinte egyöntetűen elismerő olvasói visszajelzésekből áll. Hogy csak egy példát említsek, Nemes Z. Márió a Hétsarkúkönyvet különböző, a lírai köznyelvet is befolyásoló stratégiák „forrpontjának”, a poszthumán esztétika és a pszeudo-személyes mező találkozásának egyik legerőteljesebb természetlírai dokumentumaként nevezte meg. Mennyire figyelsz oda a kritikákra, kéred ki a köteteid szerkesztési fázisában családod, barátaid véleményét?
Vannak állandó előolvasóim, akiknek feltétel nélkül odafigyelek a meglátásaira, akkor is, ha szöges ellentétben állnak a születő mű szerelmes lázában égő szerző véleményével. Természetesen a megjelenő kritikákat is mindig elolvasom. Adott esetben elgondolkozom rajtuk, de aztán általában el is felejtem őket.
A nagyobb kaszabolások, személyeskedésre kifutó recenziók eddig szerencsésen elkerültek.
De ha már Nemes Z. tanulmányára hivatkoztál, a köteles szerénységgel együtt is el kell mondanom, hogy egy ilyen széles és részletesen kimunkált horizonton nagy öröm felfedezni a saját másomat.
KULTer.hu: Az egyik legtermékenyebb hazai kortárs alkotó vagy, például csak a 2016-os évben két gyerekkönyved, egy regényed és egy tanulmányköteted jelent meg – nem szokatlan, hogy több projekten dolgozz párhuzamosan. Az írói-költői tevékenység mellett többek közt szerkesztéssel, tehetséggondozással is foglalkozol – miből merítkezik ez a fáradhatatlan munkakedv?
Valóban volt egy nagy kifutása egy csomó korábban kezdett projektnek ’16 körül, de ezek java részének nincs folytatása, és már csak befejezett múltként tudok rájuk gondolni. A gyerekkönyves pszichedelia, a Gúfó-sorozat négy kötet után lezárult, tanulmánykötetet se hiszem, hogy kiadok a jövőben, és a Tájsebzett színház megjelenése a színház iránti érdeklődésem végleges kioltódását kellett, hogy jelentse. Ezzel együtt munka- és életstratégiává vált számomra a többfelé irányultság.
Ha leblokkolok a prózaverseknél, ott vannak a szonettek, és ha minden kötél szakad, mindig ott van a napló
(ami, mostanra eldőlt, hosszú távon is a fióknak íródik), vagy lehet zenélni, vagy molyolni a szaturnuszi lassúsággal készülő regénykéziratomon. Tegyem hozzá, a pár évvel ezelőtti dömping után jelenleg sokkal ritkább kötetmegjelenésekben gondolkodom.
KULTer.hu: A Tempevölgy új műfordítás könyvsorozatot indított, ennek első kötete az indiai származású Ashwani Kumartól a Betűrendek architektúrája. Hogyan esett erre a könyvre a választásod, mik voltak a fordítói tapasztalataid? Ha kinyithatom a kérdést: mit gondolsz a hazai műfordítás helyzetéről?
A kinyitott kérdésre óvatosan válaszolok: nyitott a helyzet, a Tempevölgynél előbb elfogadták kiadásra a Betűrendek architektúráját (erre sehol máshol nem volt remény), majd felkértek a hosszabb távú közös munkára. Közösen szerkesztjük a folyóiratot Tóbiás Krisztiánnal, illetve az indiai kötet után, amiben nemcsak az angolul verselő Kumar, de Rabindranath Tagore saját kezűleg angolra fordított verseinek magyarításai is szerepelnek, szeptember elejére megjelennek az erdélyi születésű izraeli költő, Agi Mishol válogatott versei is Uri Asaf tolmácsolásában.
Szerencsésen alakult, hogy mind Mishol, mind Kumar meghívást kapott az őszi PesText nemzetközi irodalmi fesztiválra.
Könyvsorozatban gondolkodunk Balatonfüreden, minden évben szeretnénk kiadni két kortárs világirodalmi verseskötetet. Ez nem sok, de nem is édeskevés – tehát: versfordításügyben most épp optimista vagyok.
KULTer.hu: Miket olvasol mostanában?
Az idei nyár, amit Indiában és Nepálban töltöttem a családommal, két zseniális kötetnek a tanulmányozásával telt – Keith R. Kernspecht: Inner WingTsun és Jim Corbett: Man-Eaters of Kumaon.
A borítófotót Békefi Dóra készítette.
