A Bosch+Bosch Csoport megalakulásának 50. évfordulója alkalmából a Ludwig Múzeumban nyílt nagyszabású kiállítás a kollektíva alkotóinak munkáiból. Habár a magyar művészettörténet számon tartotta munkásságukat, ám az érdeklődők most először kaphatnak átfogó képet a csoport szerteágazó képzőművészeti tevékenységéről. Szombathy Bálint adott nekünk interjút, aki a csoport egyik alapító tagja, valamint Dorotea Fotivec mellett a most megrendezett kiállítás kurátora.
KULTer.hu: Mit jelentett 1969-ben a Bosch+Bosch Csoport alapító tagjának lenni a Vajdaságban? Mi volt az az erő, ami összehozta és összetartotta ezt a heterogén művészeti kollektívát?
Amikor a csoport megalakult, az eszmélés, a személyiségformálás időszakát éltük valamennyien. Annak a felismerése, hogy kollektívába tömörüljünk, benne volt a levegőben. Az olyan gyakorlatias megfontolásokon túl, hogy összefogva könnyebb érvényesülni,
a csoportosulásra elsősorban azért volt szükség, hogy megteremthessük a nemzedéki párbeszéd kohézióját
bizonyos kulturális és művészeti, sőt, magatartásbeli és világnézeti kérdésekben.
A 60-as évek vége rendkívülien dinamikus volt a nagyvilágban, sok új hatás ért bennünket – és az egész társadalmat –, ebben a sokféleségben meg kellett találnunk a helyünket.
Egyrészt megcsapott bennünket a nemzetközi értékrendszerek átértékelődésének a folyamata. Pozicionálásunkat másrészt nagyban befolyásolta az a fajta elégedetlenség, melyet a környezetünkkel való szembesülés, illetve a vele kapcsolatos elvárás táplált. Már induláskor megfogalmazódott annak az igénye, hogy szembeforduljunk a kisvárosi miliő letompult és avítt művészeti ízlésvilágával, a vidékiességgel mint alacsony fokú szellemi minőséggel.
Nem akartunk oly módon alkotni, mint azt az előző nemzedékek tették. Kerestük az új, ismeretlen mintákat.
Végül is a Nyugaton már érvényt szerzett új művészeti gyakorlatokban leltük meg őket, melyeknek egyik közös jellemzője a műtárgy anyagtalanítása, a műkereskedelemmel és a művészeti intézményrendszerrel való szembefordulás, illetve annak negligálása volt. Természetesen mondhattuk volna azt, hogy akkor vesszük a sátorfánkat, fiatalok vagyunk, előttünk a nagyvilág, majd lecövekelünk valamelyik európai művészeti központban (akkoriban a jugoszláv határok teljesen nyitottak voltak a világ valamennyi égtája felé). Ám mi helyben szerettünk volna valamit tenni azért, hogy megváltoztassunk bizonyos dolgokat.
KULTer.hu: A Bosch+Bosch Csoport több szempontból is úttörőnek számított abban az időben. Mennyire volt tudatos ez a progresszivitás?
A helyi értékrend elvetése teljesen tudatos volt a részünkről s tudatosan kerestük az új értékeket, a másmilyent, a még ismeretlent. Sok mindennel próbálkoztunk.
Akkoriban az általunk kultivált dolgokra általában azt mondták, hogy „kísérleti”, vagyis nem kell túl komolyan venni őket, talán lesz belőlük valami, talán nem.
Az alkotásból soha sem mellőzhetők az intuitív elemek. Nálunk sem volt ez másként, attól függetlenül, hogy elméleti szinten alátámasztott poétikákat műveltünk. A megérzésen alapuló döntéseket, elhatározásokat idővel a kiforrottság teljes mértékben száműzte. Már akinél valóban bekövetkezett a kiforrottság, a kiérleltség állapota. A csoport magvát adó egyéneknél azonban az alkotást mély elkötelezettség és hit hatotta át.
KULTer.hu: Az akkori hivatalos kultúrpolitika hogyan viszonyult ehhez a kollektívához?
A hivatalos kultúrpolitika bizonyos mértékben ezt a fajta, másságon alapuló aktivitást is támogatta.
A Bosch+Bosch Csoport szervezetileg a szabadkai Ifjúsági Tribün ernyője alá tartozott, amelynek létezett irodalmi tagozata is, a Kosztolányi Dezső Irodalmi Kör. Ennek úgyszintén az egyik alapítója voltam 1968-ban. A nagyobb városokban, mint például Újvidéken, az ilyen fajta ifjúsági intézményeknek épületeik voltak. Belgrádban és a köztársasági fővárosokban az egyetemi művelődési központok voltak azok, ahol a progresszív gondolkodású fiatalok kiteljesedhettek. Ezek nyitott helyszínek voltak, látogatásukhoz nem kellett tagsági könyvecske, mint például a budapesti Fiatal Művészek Klubjában és másutt Kelet-Európa-szerte.
De a konceptuális művészet híveit az ország vezető kortárs művészeti intézményei is idejekorán felkarolták és kanonizálták.
KULTer.hu: Kiknek a munkái vagy milyen irányzatok hatottak az 1970-es években a művészetére?
1971-ben Újvidékre kerültem, az Új Symposion művészeti folyóiratnak lettem a grafikai szerkesztője. Ott igazán kitárult előttem a világ, bejárást szereztem az idősebb korosztály társasági formáiba. Aztán jött Belgrád, Zágráb, kisebb mértékben Ljubljana. Alkalmam volt rövid idő alatt megismerni a már országos nevű alkotókat s ők bizonyos mértékben mind hatottak rám. Miközben kísértem és magam is alakítottam a kortárs folyamatokat, erőteljesen tanulmányoztam elődeim munkásságát.
Mérföldkőnek számított számomra a Bauhaus mint fogalom, Kazimir Malevics szuprematizmusa és a magyar aktivizmus Kassákkal az élen.
Ez volt az a három támpont, amelyre történetileg leginkább támaszkodtam és támaszkodok ma is.
KULTer.hu: A Ludwig Múzeumban megrendezett és november 17-ig látható kiállítás rendkívül sok műalkotást mutat be. Mi volt a válogatás szempontja illetve mit terveznek a kiállítás anyagával?
A fő szempont a történeti hűség és a viszonylagos teljesség volt. Az anyag java része a zágrábi Marinko Sudac Gyűjtemény állományából került ki. Sudac a 90-es évek elején kezdett a vajdasági régióban gyűjteni és hamar lépéselőnybe került a lomha, nehezen mozduló állami intézményekkel szemben, de más magángyűjtőkkel szemben is.
Akkoriban ezeken a tájakon Sudacon kívül nem akadt más, aki konceptuális műveket gyűjtött volna.
Ahelyett tehát, hogy a Bosch+Bosch hagyatéka helyben maradt volna, egy másik országba került át. Vajdaság Kortárs Művészeti Múzeumának Újvidéken és a Városi Múzeumnak Szabadkán létezik ugyan némi vonatkozó anyaga, ám eltörpül mindamellett, ami elkerült az itteni színtérről. A Ludwig Múzeumban látható történeti gyűjtemény előbb minden bizonnyal a pécsi Zsolnay Központba kerül jövő év tavaszán, utána pedig a zágrábi Kortárs Művészeti Múzeumba. A horvát főváros után Belgrád és a cseh Olomouc, továbbá Krakkó következik. Ezek a helyszínek azonban kivétel nélkül kisebbek, mint a mostani, ezért szűkíteni kell a válogatáson.
A középtávú tervek központi eleme a csoport munkásságát teljességében bemutató monográfia.
KULTer.hu: Hogyan látja, miben más ma egy fiatal, szárnyait bontogató művész helyzete az önéhez, illetve az önökéhez képest?
A 60-as és a 70-es években jobban át lehetett látni a nemzetközi művészeti mozgásokat, a fő csapásokat. Jobban lehetett tehát tájékozódni.
A jelenkor művészete egy hatalmas, átláthatatlan őserdő.
Ember legyen a talpán, aki jól eligazodik benne. A mai fiatalok helyzete ennek értelmében sokkal bonyolultabb, összetettebb, és hát a művészet belső rendszere, annak filozófiája is más.
Ma már nem lehet úgy sikeres valaki a pályán, hogy nem ismeri a marketinget, nem veszi figyelembe a piaci trendeket, a kurátori észjárásokat.
Az induló művészek helyzete annyiban könnyebb, hogy a médiumok sokkal hozzáférhetőbbek, sőt, a mindennapjaink részévé váltak. Annak idején sokáig kölcsönkért fényképezőgépekkel dolgoztunk, mert nem volt technikai hátterünk. Ez ma már felfoghatatlan egy fiatal számára.
A borítófotót Kerekes Zoltán készítette.
