A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban idén október 11. és 20. között megrendezett XIII. Nemzetiségi Színházi Kollokvium a Romániában működő kisebbségi társulatok „gyűjtőhelye”: a több mint egyhetes fesztiválon a romániai magyar, német és jiddis nyelven alkotó teátrumok képviseltetik magukat, valamint több alkalommal részt vett már a programsorozaton egy-egy produkciójával Szerbiából az Újvidéki Színház is. Az annak idején Sepsiszentgyörgyön útjára induló, majd az 1978-as, az 1980-as és az 1992-es alkalom után hosszú szünetet megélő, 2001-től kétévente Gyergyószentmiklóson zajló rendezvényen idén az egyik legizgalmasabb előadás a Temesvári Állami Német Színház Romániai Napló. Temesvár című produkciója volt.
A temesvári darab korántsem előzmények nélküli. A rendező, Carmen Lidia Vidu először egy önéletrajzi ihletésű rövidfilm formájában vetette fel azt a problémát, hogy vajon a szülővárosa mennyiben és hogyan befolyásolja az ott élő ember személyiségét, lelkületét, s fordítva:
vajon az egyén miképpen és milyen mértékben alakíthatja az őt körülvevők és ezzel a lakóhelye életét?
Így született meg a saját szülővárosa és az ő kapcsolatát elemző ARAD. Az én virtuális naplóm című vizuális alkotás. Ezt követően Carmen Lidia Vidu ezt az összefüggést színházi keretek között vizsgálta tovább, azaz már nem a saját, hanem a különféle román városok különböző színházaiban alkotó színészek monológjain, vallomásain keresztül járja körül ugyanezt a jelenséget. Így jött létre 2016-ban a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureşanu Színházban a Romániai Napló. Sepsiszentgyörgy, 2017-ben a Konstancai Állami Színházban a Romániai Napló. Konstanca című előadás, majd ezt követően a naplósorozat itt elemzendő harmadik, temesvári „állomása”.
Az ily módon mostanra trilógiává fejlődő projekt minden egyes része az adott város legfontosabb jelenségeire koncentrál. Például a sepsiszentgyörgyi „fejezet” az ottani román-magyar együttélést taglalja öt színésznő és egy színész vallomásán keresztül.
A temesvári részben a helyi német kisebbségi lét kérdése kerül előtérbe,
ezért is lehetett ott a produkció a nemzetiségi színházi kollokviumon. Az, hogy vajon kisebbségiként, ugyanakkor művészként, tehát közösségformáló emberként ezek a színművészek hogyan érzik magukat a szülővárosukban, milyen a viszonyuk az egyébként sokáig osztrák fennhatóság alatt álló, majd az I. világháború után Romániához csatolt Temesvárhoz.
A trilógia harmadik részében hat színművésznő mesél a városáról, s rajta keresztül önmagáról. Bár a rendező a legidősebbtől a legfiatalabb társulati tagig „beszélteti” a szereplőit, az eltérő korosztály ellenére mindenki az 1989-es romániai, egyébként épp Temesvárról induló forradalomhoz kapcsolatos viszonyával kezdi a mondandóját – akár gyerekként, akár kamaszként, akár felnőttként élte meg azt. Ez két szempontból is érdekessé teszi a produkciót: egyfelől ezekből a monológokból az derül ki, hogy német kisebbségi lét ide vagy oda,
a szereplők egytől egyig rendkívül büszkék a romániai forradalomra, s örülnek, hogy a részesei lehettek.
Akár úgy, hogy az apjuk gyerekként magával vitte őket, akár úgy, hogy már színésznőként, az aznapi próbára való eljutás érdekében át kellett vágni a felhevült tömegen.
Másfelől, a forradalomhoz való viszony említése után, a vallomásokat tovább hallgatva az lehet a néző érzése, hogy
az 1989-es nagyfokú társadalmi változás ezekben a művészekben egyidejűleg egy belső forradalmat is elindított.
Az előttünk kvázi dokumentarista színházi elemként sorjázó monológok formájában vázolt temesvári élettörténetek mindegyike a családdal, benne főleg az apával, a közeggel, a város adta életminőséggel való küzdésről, csatáról, s az ezen harcok okozta belső forradalmi változások bekövetkeztéről tanúskodik. Nyilván a román és egyben kisebbségi létforma miatt vannak a monológokban vissza-visszatérő, így a színművészek különböző életkora miatt generációkon átívelő motívumok.
Érdekes és közös összetevő a belül vívott forradalomban például az apa személyével való küzdelem,
aki vagy nem volt jelen az adott nő gyermekkorában (lásd Ida-Jarcsek Gaza vallomását), vagy belefulladt az alkoholizmusba (lásd a Török-testvérek, Olga és Silvia monológjait). Ahol az apa nincs jelen, vagy iszik, ott az anyának kell nagyon erősen helytállnia: a monológok mindegyike nagyon kemény, dolgos, de boldogtalan anyáról számol be, akik azért, mert „Románia lefáraszt” (halljuk Silvia Török monológját), jóval idősebbnek néztek/néznek ki a koruknál s Európa egyéb tájain élő, hasonló korú asszonytársaiknál.
A Daniela Török megfogalmazta „diszfunkcionális család”, s az emiatt kialakuló „diszfunkcionális társadalom” ridegsége, az állandó szegénység és a városban élő romákkal szembeni rasszizmus miatt
a legtöbbször egyébként mesésen induló élet minden vallomástévő esetében hamar illúzióvesztésbe torkollik.
Ez leginkább épp Daniela Török esetében érhető tetten, aki ezzel indítja a vallomását: „Egy időben úgy éreztem, én vagyok a legszeretettebb a világon. Szerettem és szeretve voltam”, hogy azután egy gyermekkori szexuális abúzus, majd az ebből fakadó testi komplexusai miatt most egyedül éljen, s magányosan vívja nap mint nap a maga belső forradalmát.
A lelkekbe áttranszformálódó romániai forradalom azonban ezeknél a művészeknél nem áll meg a belső vívódásnál.
Kisebbségi színházat működtetve ők a forradalmat a színpadra is átviszik,
ott is vívják a maguk csatáját a temesvári németek, s persze a teljes lakosság szellemiekben, lelkiekben gazdagabbá tételéért. Annak a veszélynek az elhárítása érdekében, hogy – hangzik el az előadás végén – „a színház nehogy feleslegessé váljon egy közösség számára”. Ahogy Ida Jarcsek-Gaza megfogalmazza: „a nagy változásokat nem a vezető hajtja végre, hanem a kis hangyák”. Egy tartalmasabb élet elérése szempontjából mindenkinek megvan a maga szerepe, azaz: „te is tudsz történelmet írni”.
„Hiszem, hogy a színház képes jobb világra nevelni a közösséget: szabadságra, elkötelezettségre, igazságra, korrektségre”.
S nemcsak Ida Jarcsek-Gaza hisz ebben, hanem a Romániai Napló. Temesvár című darab mindegyik szereplője, miközben a ’89-es forradalmat belsővé téve egy romániai város kisebbségi színházában alkot. A színpadra is áttranszformált forradalmuk történetét azonban ennek a produkciónak a keretében – paradox módon – mégse színészekként tárják elénk.
Az előadás személyes-vallomásos jellege miatt ezek a hölgyek itt nem élhetnek színészi eszközökkel.
Mondandójuk hatásosságát ezúttal a sallangmentes, hideg közlésükkel, egynéhány családi/történelmi fotó, illetve pár videóinstalláció kísérte puszta jelenlétükkel, a kisebbségi lét paradoxonai fokozta jelenlétük hitelességével érik el.
Romániai napló. Temesvár. Rendezte: Carmen Lidia Vidu. Szereplők: Ida-Jarcsek Gaza, Tatiana Sessler-Toami, Daniela Török, Ioana Jacob, Olga Török, Silvia Török. A Temesvári Állami Német Színház előadása a XIII. Nemzetiségi Színházi Kollokviumon, Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós, 2019. október 18.
A fotókat Bartalis Előd készítette.
