„Képtelen egy pillanatra is megnyugodni, mindig izgul, hadar, dadog, lelkesedik. Kikotyogja a mozifilmek végét, és még mindig nem zavarja, ha a metrón beleolvasnak az újságjába. Író és humorista, aki leginkább író szeretne lenni. És humorista” – olvasható Tóth Eduról a Dumaszínház honlapján. Most nekünk is szívesen mesélt az új kötetéről, az életét meghatározó nénikről, a pécsi évekről, és arról, miért lehet életének jó metaforája a walkman.
„Michelle a New Kids On The Block együttest szereti. El is ment Németországba, hogy ott legyen, ahol a koncertjük van, én pedig nem mehettem, mert én csak azért szeretem a New Kids On The Blockot, mert Michelle is.”
KULTer.hu: Tíz év. Miért váratott ennyit magára a második köteted?
2009 után a rengeteg pici alapötletem 2013-ban állt össze kerek egésszé. Ez pont akkor történt, amikor presztízsből, de inkább hirtelen felindulásból jelentkeztem egy egyetemre, amire – legnagyobb meglepetésemre – fel is vettek. Ez volt a harmadik alkalom, hogy nekiveselkedtem egy felsőoktatási hegycsúcs megmászásának. Pontosan tudtam, hogy a munkám és a fellépéseim mellett csak úgy leszek képes összehozni egy diplomát, ha az írást addig pihentetem. Válaszút elé érkeztem.
Ott ült mellettem a lopott segédmotorban idősebb Henry Jones, aki nem engedte, hogy egyből a Szent Grál felé vegyem az irányt.
Végül néhány hónap hezitálás után úgy döntöttem, hogy visszamegyek Berlinbe a naplóért.
KULTer.hu: Michael Jackson, Indiana Jones, Super Nintendo, Nemo kapitány kalandjai, epresrágógumi-illat, Kacsamesék, Melrose Place, Ablak-Zsiráf… A könyvben egy időutazásra hívod az olvasót: végigkövethetik, hogyan jutottál el hatéves korodtól a középiskolai ballagásig. Miért pont ezt az időszakot választottad témául?
Eleinte ambiciózusabb húrokat pengettem. Az eredeti ötletem az volt, hogy hat fejezetből álljon a könyv, ami hat utcanév. Olyan címek, ahol laktam, és mindegyik alá bepakolok húsz-huszonöt novellát. Gyerekkor, kamaszkor, a másfél egyetemi év Veszprémben, London, Barcelona, és napjaink. Miután ezt megmutattam a kiadó szerkesztőjének, Csurgó Csabának, azt a visszajelzést kaptam tőle, hogy szerinte az első két korszak lett a legerősebb, maradjunk csak azoknál. Így onnantól kezdve arra fókuszáltam. Illetve abban merültem el. És igen, számomra is egy időutazás volt, valósággal lubickoltam benne.
Érdekes és tanulságos, hogy az agyunk hogyan raktároz.
Amikor egy gyerekkori barátomnak, Gelencsér Ferinek megmutattam a Vera néni című novellát, megjegyezte, hogy azt a pestszentlőrinci focitorna utáni karambolt ő sem felejti el soha. „Karambolt?” – kérdeztem vissza, majd beugrott, hogy tényleg volt egy csúnya balesetünk hazafelé, csak nekem az járt a fejemben, hogy a döntőben fejelt győztes gólom dacára nem én, hanem a legfőbb riválisom lett a torna legjobb mezőnyjátékosa. Az agyam ezért egyszerűen kilökte magából azt a súlyos koccanást.
KULTer.hu: A borítón egy walkmannel és egy kazettával láthatunk. Miért lehet remek metaforája az életednek?
A sérülékenysége, a különlegessége és a működési feltételei miatt. Három vagy négy walkmanem volt, mindegyiknek már az első héten letört az eleje és az övre csíptetője is. Nem emlékszem, hogy volt-e olyan fülhallgatóm, ami ne lett volna összetixózva. És én is ilyen voltam. Különleges, egyedi, de állandóan kaptam jobbról-balról.
A környezetemből is ugyanúgy lógtam ki mindig, mint ahogy a szürke hajnalokon a tömött 62-es buszon ez a kis csoda az utastársaim kezében
(az ügyesebbeknek még az övére csíptetve). A működési feltétel párhuzamon pedig azt értem, hogy iszonyatosan drága volt akkoriban az elem. Ráadásul hamar lemerült. A mindennapjaim is hasonlóképpen zajlottak. Hiába voltam népszerű, ha a nevelőapám az iskolabulik nagy részére nem engedett el. Csak úgy. Mert nem, és kész.
Hiába büszkélkedhettem gyönyörű barátnőkkel, tizenévesen borzasztóan égő, ha az ötödik randevúra ugyanabban a pólóban mégy el, amelyikben az elsőben voltál.
Pedig nem voltunk szegények, csak a családfőnk nem kedvelt túlságosan sajnos. Az elem pedig nemcsak financiális értelemben merült le bennem gyakran, hanem híján voltam olyan tulajdonságoknak is, mint például a kiegyensúlyozottság vagy az önbizalom.
KULTer.hu: Milyen volt Pécsett felnőni, melyek lehetnek azok a jellegzetes minták, élmények, amelyeket a városnak köszönhetsz, és amelyek közös élményt jelenthetnek a generációdnak?
Rajongok ezért a városért. Nincs összehasonlítási alapom, nem tudom, milyen mondjuk Celldömölkön felnőni, de az biztos, hogy alig van olyan zegzuga Pécsnek, amiről ne jutna eszembe valami emlékezetes, vicces vagy szívbemarkoló. Az uránvárosi buszvégállomástól kezdve a Tettyéig, a Vadászkürt sörözőtől a Citrom utcáig ezernyi emlék fojtogatja a torkomat, amikor visszatérek. Többször is előfordult már, hogy begurultam a Gadó utcai parkolóba, és miközben azt a lakást nézegettem, ahol 1991 és 1999 között töltöttem a mindennapjaim, jól kibőgtem magam.
Most, hogy kiírtam ezt az egészet magamból, reménykedem abban, hogy legközelebb nem esem búskomorságba, mikor a helyszínen üldögélve pörgetem vissza azokat az éveket.
Mert amúgy nincs igazán okom rá. A családi perpatvarokat leszámítva idilli gyerekkort biztosított ez a város, a jellegzetes élményeket csak úgy tudom felsorolni, ha erősen szelektálok, de megpróbálom: Mecsekben kirándulások, Unicumban fagyizások, Szivárvány Gyermekházzal kapcsolatban bármi, a Szent István tér március és október között, görbébb középiskolás délutánok a Papucsban vagy a Gambriban, snapszerozások a Kabinosban, Őz utca, Kaszival sakkozások a Zsolnay-szobor tövében, húszforintost letenni a csocsóasztalra a Jobb, mint otthonban, a Prémiumból kihömpölyögvén ötvenesével felugrani a 2-es buszra a Hevesy-bulik felé, a májusban Pécsre érkező kirándulócsoportok női tagjai, a PVSK euroliga meccsei egy ötezer fős helyi szurkolótáborral, szánkózás a Rózsadombon, tejport enni, miközben a Nevkó-aulában Macskafogót nézel, komoly focimeccsek az Újmecsekaljai Stadionban bíróval, hálós kapuval, festett vonalakkal, mi kell még?
KULTer.hu: Mennyiben lehetett más felnőni régen, mint most, és melyek lehetnek ugyanazok a dolgok, amelyek nem változtak?
Elsőre a technológiai fejlődés ugrik be, mint legfőbb különbség. Én az első mobiltelefonomat tizennyolc és fél évesen, a ballagásomra kaptam, ma már általános iskolások is nyomkodják.
Plusz ott van a közösségi média, ami szintén zavarba hozna, ha holnaptól ismét tizenhárom éves lennék.
Nekem a kamaszkor elsősorban a barátságokról, a közösségi életről és a szerelmekbe esésekről szól, és igen, többször is elgondolkoztam azon, milyen lett volna, ha a kommunikációs platformjaink ilyen fejlettek lettek volna, mint most. Többet vagy kevesebbet jártunk volna össze, ha bármelyik másodpercben lehetőségünk lett volna elérni egymást? Mi az egészségesebb: az üresjáratoknál kifele bámulni egy erkélyablakon, vagy lehajtott fejjel a telefonodon pötyögni? Ártott vagy használt volna a párkapcsolatomnak, ha a lány már a második randevún tud rólam mindent, amit én szeretnék, hogy tudjon rólam, mert már az első találkozásunk után leszedtem minden olyan bejegyzést, ami neki nem biztos, hogy tetszik. Ettől függetlenül ezek mind csak eszközök.
Meggyőződésem, hogy egy mostani tizenhárom éves egy az egyben ugyanazokkal a kihívásokkal találja szemben magát, mint én huszonnégy évvel ezelőtt.
Aki pedig állandóságra vágyik, pattanjon fel egy gyorsvonatra. Garantálom, egy három átszállásos Pécs – Siófok (Pécs – Kaposvár – Dombóvár – Fonyód – Siófok) út során a szerelvényen döcögve ugyanazok az impulzusok érik, mint Kaszit és engem 2000 nyarán.
KULTer.hu: A fejezeteket, így a történetvezetést is egy-egy számodra fontos nőalak („nénialak”) adja meg. Miért pont őket – Luca nénit, Karola nénit, Irénke nénit stb. – választottad?
Mert amikor Csaba rábökött azokra a novellákra, melyeket erősnek érzett, kivétel nélkül mindegyiknek egy néni volt a főszereplője. Ez utána egy olyan vezérfonal lett, amire rá tudtam fűzni a többi történetet is. Így utólag ennél jobb nem is történhetett volna a könyvvel. Egyrészt a novellák között létrejött egy habarcs, többen is jelezték, hogy szerintük ez ebben a formában már inkább regény, másrészt
felnyitotta a szemem, hogy a felnőtté válásom rögös útján milyen kedves és jószívű pompomnénik drukkoltak nekem az aszfalt mellett.
Azt sajnálom, hogy annak a novellának nem sikerült bent maradnia, amelyben Icu néni, a központi menza főangyala szerepelt (egy komplett pécsi generáció imádja/imádta őt), de rajta kívül szinte az összes, számomra fontos és meghatározó nő szerepel a könyvben. Tanárnők, óvó nénik, volt barátnők, volt barátnők anyukái, csapattársak anyukái, logopédusnő, doktor néni, szomszéd nénik, osztálytársak anyukái, Anyu barátnői, könyvtáros nénik, Nagyi, a húgom, az unokahúgom, a keresztanyum, a nővérem, Anyu és még sokan mások…
KULTer.hu: Ha meg kellene fogalmazni, elmesélni az olvasó számára, mit mondanál, nálad hogyan zajlik az alkotási folyamat, az írás?
A könyvben szereplő kedvenc novelláimat (Magdi néni, Vivien néni, Jane néni, Renáta néni, Valerie néni stb.) mind egy szuszra írtam. Ezt úgy képzeld el, hogy fel sem nézek, még levegőt sem veszek, amikor lefirkálom vagy bepötyögöm. Utána persze még elolvasom, lehetőleg minél többször, nyesek belőle, átírok, hozzáírok, de a gerince lendületből kell, hogy jöjjön nálam.
Az a tapasztalatom, amikor egy ötlettel küzdök, szenvedek, nekem és az olvasónak is jobb, ha inkább kukába kerül.
A Vivien nénit úgy írtam, hogy szinte ujjongtam közben. Ezek működnek. Amikor úgy írom le azt, amit elképzeltem, hogy közben jólesik. Mindemellett azzal is tisztában vagyok, hogy a végeredmény nem mindig fog találkozni azzal, amit eredetileg terveztem. Az Irénke néni például eredetileg három mondatnak indult, két és fél oldal lett a vége. Ellenpéldával is szolgálhatok: az egyébként szintén kivágott, kilenc oldal hosszú Üszögpusztai néniből egyetlen mondat maradt csak meg (ami egyébként a szerkesztő egyik kedvence azóta is).
KULTer.hu: Milyen volt a szerkesztési munka?
Az nekem sokkal könnyebb, mert rugalmas vagyok, és a lenyesett anyagtól nem veszek végső búcsút. A kivágott részeket mindig gondosan elraktározom, hiszen a stand upban is számos alkalommal keletkeztek húzópoénjaim néhány éve kidobott ötletekből. Tucatnyi példát tudok arra mondani, amikor egy szó felcserélésével vagy egy apró extra adaléktól működni kezdett a poén.
Jelenleg tizenkét olyan kivágott novellát érlelek a monitorom egyik mappájában, amit rögtön elküldök azon kedves olvasóknak, akik a kimaradt jelenetekre is kíváncsiak.
Ezt azonnal megteszem, mihelyst legközelebb levegőt veszek. Amúgy meg az időkorlátok miatti erőltetett tempót leszámítva sokkal zökkenőmentesebben ment a szerkesztési folyamat, mint vártam. Ez nem nekem – az adott novellát még az utolsó utáni utáni pillanatban is átvariáló szerzőnek – volt köszönhető, hanem annak, hogy igen jó kezekbe került a könyvem. Csaba már több mint ötszáz könyvet szerkesztett, a tapasztalata mellett az is segített, hogy teljesen egy hullámhosszon vagyunk. A külső szerkesztő, Bordás Veronika pedig olyan szarvashibákat vett észre, amiért örökre hálás leszek neki. Mindemellett számos kacifántos mondatomat olvashatóbbra pofozta, ami szintén dobott a végeredményen.
KULTer.hu: „Kutatás az ébrenlétben” – mit sugallhat nekünk ez a cím?
Az útkeresést szerettem volna sugallni vele. A cím a Livi néni novellában kerül magyarázatra, de akkor elárulom neked is, hogy ez egy közeli barátom, Bacsi versének egyik sora. Amikor 2003-ban eldöntöttem, hogy az első könyvem címe az lesz, hogy Abszolult szerda, az is egyértelművé vált számomra, hogy a másodiknak pedig Kutatás az ébrenlétben. Ez a három egymás utáni szó tizenhét évesen annyira belém égett, hogy úgy éreztem, nem szerepelhet más a második könyvem borítóján. Már az első kézzel összetákolt Szerdákban említést teszek róla, és végül is csak tizenhat év kellett hozzá, hogy a kezembe foghassam. Nem vagyok türelmes típus, de erre megérte ennyit várni. Elégedett vagyok vele. Mármint így, hozzám képest.
Az én ligámban ez a könyv a megfelelő helyre került.
Úgy érzem, ha 100-on a legjobb időm 12,4 másodperc, akkor most a profi szerkesztésnek is köszönhetően sikerült egy 12,2-t megfutnom.
KULTer.hu: Eninek és Doncusnak ajánlod a könyved: kik ők, hogyan segítették, inspirálták az írást?
Eni a feleségem, Doncus pedig a majdnem négyéves kisfiam. Amikor 2009-ben találkoztunk, életem mélypontjában dagonyáztam úgy, hogy a mocsár egyre erősebben húzott lefelé. Ő akkor nemcsak teljesen helyrezöttyentett, hanem azóta Doncus személyében lehetőséget adott nekem arra, hogy a B oldalon már egyszer se csípődjön be a szalag.
