Ötven évvel ezelőtt, akkor Képzőművészeti Filmszemle néven indult filmes rendezvény Szolnokon, mely tavaly óta az Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál nevet viseli, mely számos filmkészítőt és filmbarátot vonzott és vonz a Tisza-parti megyeszékhelyre.
Kétezer óta nemzetközivé vált a filmes mustra, a rá következő évtől pedig minden páratlan esztendőben a tudományos filmeket látta vendégül. A Budapesten született Oscar-díjas díszlettervező Trauner Sándor nemzetközileg ismert, francia névváltozatának felvétele egy új korszak kezdete lett. Tavaly óta
a diákfilmek és a képzőművészeti vagy tudományos dokumentumfilmek mellett nagyjátékfilmek is versengenek egymással,
méghozzá a díszlettervezés szempontjából. Emellett mesterkurzusok, konferenciák színesítik a programot. Idén a nagyjátékfilmes zsűri tagjai tartottak mesterkurzust: Borbás István, aki három évtizedig dolgozott együtt Roy Anderssonnal, valamint Gárdonyi László és Olivier Gerard.
A szombat délelőtti Trauner konferencia résztvevői (Báron György, Molnár György és Muszatics Péter) a hollywoodi osztrák-magyar együttműködést választották témául, és Billy Wilder és Trauner Sándor munkakapcsolatát boncolgatták. De terjedelmes kitérőt tartottak Trauner párizsi, 1929-ben kezdődött korszakáról, melynek első (és filmtörténetileg rögtön az egyik legjelentősebb) állomása Buñuel Aranykor című alkotása volt.
Megtudtuk, hogy Marcel Carné három másik férfival együttműködve válhatott a lírai realizmus mesterévé,
akik közül Trauner és Kozma József zeneszerző magyar, míg az író-költő Jacques Prévert francia volt. Trauner utóbbival került igazán jó barátságba. Négyesük munkakapcsolatából olyan klasszikusok születtek, mint a Ködös utak, Külvárosi szálloda vagy a Mire megvirrad.
Bár Trauner díszletei igen drágák voltak, ha kellett, fillérekből is elsőrangú munkát végzett,
amit leginkább Orson Welles Othello című, finanszírozási gondok közepette elkészült filmje bizonyít, melynek fürdőjelenetéről és a jelmezek hiányáról külön is szót ejtettek a téma szakértői. Anekdotákból nem volt hiány az előző este levetített A legénylakás kapcsán sem, hiszen Billy Wilder Oscar-díjas filmjének hatalmas irodája a díszlettervezés magasiskolája, melynek elkészítéséhez Trauner a perspektívával trükközött. A hátul álló íróasztalok egyre kisebbek voltak, melyekhez a legenda szerint a túl drága törpék helyett gyerekeket ültettek, hogy ne sérüljön a perspektíva. Azt is megtudhattuk, hogy az Amerikában közkedvelt T-bone steak egyik része bélszín, a másik pedig hátszín. De hogy jön ez Trauner Sándorhoz? Hát úgy, hogy a tavalyi ATAFF-on bemutatott Párizsban játszódó, szintén Wilder-Trauner alkotás, az Irma, te édes hűtőházi jelenetében még arra is figyeltek, hogy a műanyagból elkészített hatalmas fél marhák az európai mészárosok módjára legyenek elkészítve, vagyis T-bone-mentesen.
És ha már A legénylakás: Jack Lemmon és Shirley MacLaine duója három évvel az Irma, te édes előtt is kiválóan működött.
Az 1960-ban készült fekete-fehér mestermunka érdekes tanulságokat tartogat a ma embere számára.
A hatvan évvel ezelőtti New Yorkban játszódó történetben egy nagyvállalat közép- és felső vezetői kihasználják C. C. Baxtert, az amerikai kisembert, a jelentéktelen csinovnyikot. Szerelmi légyottjaikat az agglegény belvárosi albérletében zavarják le, cserébe előléptetést ígérnek a világvárosban társtalanul, magányosan vegetáló főhősnek. Nemcsak ő, hanem az összes női alkalmazott is teljesen kiszolgáltatott a vállalati hierarchia kisebb vagy nagyobb ragadozóinak. A szexuális zaklatás a napi rutin része, széleskörűen elfogadott viselkedés, a tárgyként kezelt nők (liftkezelők, telefonos kisasszonyok vagy épp titkárnők) a férfi tekintetek céltáblái, de legalább nem láthatatlanok, mint a színes bőrű cipőpucoló.
A totális függés közép-kelet-európaiként túlzottan jól ismert, lehangoló alapszituációját Wilder – a hollywoodi recept szerint – a főhőst lassan, de biztosan megváltoztató szerelmi szállal vígjátékká alakítja, a kötelező édes ízek közé jól elkeverve a keserűt.
Jack Lemmon burleszkelemeket is felhasználó alakítása tovább erősíti a komédiajelleget, az általa alakított Baxter a mesebelien tiszta, egyenes, hűséges ember.
Fran Kubelik (MacLaine) számára épp a jelentéktelen irodista érdeklődése, szerelme adja meg a végső lökést, hogy lezárja fájdalmas viszonyát a cég egyik vezetőjével, akinek nem ő volt az első szeretője az alkalmazottai közül (és vélhetően nem is az utolsó). A színes mellékalakok nagy része (kelet-európai) bevándorló, az ő szerepeltetésük a rendezői önreflexió mellett egyedi ízt kölcsönöz a nagy amerikai salátástálnak.
Dél-Amerikából, azon belül Argentínából érkezett a fesztivál egyik izgalmas versenyfilmje, a héten hazai moziforgalmazásba kerülő Az angyal.
Luis Ortega az 1971-ben játszódó, megtörtént események alapján íródott sztorival véghezviszi azt a zavarba ejtő bravúrt, hogy nem tudjuk meggyűlölni, sőt, valamelyest szimpatizálunk a 17 éves, angyalarcú Carlitosszal. A középiskolás srác sokszoros gyilkos, rabló, aki a legkisebb lelkifurdalás nélkül lő agyon akárkit vagy égeti le áldozata arcát. Mindezt úgy éri el, hogy a szőke, göndör fürtű fiút a szabadság és szerelem hajtja egy olyan országban, mely a katonai diktatúrák elnyomása alatt kénytelen élni.
Az „öldöklő angyal” szenvedélye osztály- és bűntársa, Ramón felé irányul, ami különösen pikáns a dél-amerikai macsó kultúrában.
Ezért is lehetséges, hogy senki sem gyanakszik a lányos, gyerektestű Carlitosra, akit egy idő után féltékenysége irányít, ugyanis Ramónt a tévéműsorok talmi csillogása és más férfiak társasága kezdi vonzani. A korabeli dögös zenékkel kísért film olyan szabálytalan és kiszámíthatatlan, mint a főhőse. Nem a szokásos felemelkedés-bukás ívet rajzolja fel, bár Carlitos sorsa végül ugyanoda vezet, mint a legtöbb filmes bűnözőé.
Sokkal hagyományosabb sémákat követ az osztrák Nikolaus Leytner alkotása, A trafikos, mely Robert Seethaler bestsellerének nem túl innovatív adaptációja. A főhős itt is egy 17 éves fiatalember, aki a tiszta és romlatlan Salzkammergut vidékéről Bécsbe kerül trafikos segédnek a harmincas évek vége felé.
A felnövéstörténet történelmi hátterét az Anschluss és az egyre erősödő náci befolyás adja.
Franz férfivá válását természetesen a szerelem katalizálja, miközben két apafigura veszi körül, a hadirokkant trafikos és az idős Freud (Bruno Ganz egyik utolsó filmszerepe), aki egyre jobban bizalmába fogadja a szerelemtől és furcsa álmaitól is szenvedő fiút. A könnyűvérű cseh femme fatale-ból kiábrándulva Franz végül egy bátor, ámbár értelmetlen tettel egyszerre lép túl naiv gyerekkorán és – minden bizonnyal – rövid életén. Az akadémikus stílusú és kissé iskolás megvalósítású filmnek nem erőssége az erőltetett szimbólumhasználat és az ismétlődő álomábrázolás. Viszont a látványtervezésért megosztott második díjat kapott a szolnoki zsűritől.
Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál, Szolnok, TiszapArt mozi, 2019. október 15–20.
