Debrecen nem csak a nyári hónapokban a fesztiválok városa. Az idén harmadik alkalommal megrendezett MagdaFeszt a nagyszabású irodalmi megmozdulások hangulatát varázsolta az őszi napokba. Ezt az érzést már október 2-án átélhették azok, akik ellátogattak a Csokonai Színházban megrendezett Nők a piacon című kerekasztal-beszélgetésre. Alkotás, identitás és személyes missziók terévé vált egy estére a Nagyszínpad, ahol pezsgő író-olvasó találkozó alakult ki.
A rendezvénysorozat második napján a Libri Kiadói Csoport néhány szerzőjét, Péterfy-Novák Évát, Szentesi Évát, Hidas Juditot és Szécsi Noémit köszöntötte Gemza Péter színházigazgató, aki moderátorként változatos kérdéseivel és közbeiktatott személyes történeteivel inspirálólag hatott a beszélgetésre.
A négy írónőt közeli viszony fűzi a színház világához, alkotói tevékenységük azonban az irodalom területén bontakozott ki igazán.
Számukra nemcsak a művészetben, hanem a beszélgetésben sem létezett tabutéma, őszintén vallottak küzdelmeikről és életútjukról. Péterfy-Novák és Szentesi dinamikus, olykor ironikus hangvételű párbeszédeinek, anekdotáinak köszönhetően a jelenlévők betekinthettek a színházi és az írói műhelyek falai közé. A program mindvégig nyitott volt a közönség felé, a résztvevők éltek is a kérdezés lehetőségével, értékes és érdekes hozzászólásaikkal alakították az esemény menetét.
A felvezetővel Gemza Péter a szakmai életben való helytállás nehézségeire helyezte a hangsúlyt, s arról kérdezte a meghívottakat, hogy lehetséges-e, egyáltalán szükséges-e nőként „férfiasan” tárgyalni. Szécsi Noémi az erős nyitókérdésre válaszolva kifejtette, hogy írói pályája kezdetén szinte mindenki férfi volt körülötte a kiadókban, napjainkra viszont általában már nők vannak többségben ezekben a szakmákban. Ezzel szemben Hidas Judit megjegyezte, hogy szerinte
mindegy, nővel vagy férfival tárgyalunk munkánk során, a lényeg abban rejlik, hogy mennyire tudunk az elképzeléseinkhez ragaszkodni.
Ez a ragaszkodás különösen fontos az olyan művek esetében, melyek erőteljesen mozgósítják a tabukat. Gemza következő kérdésében éppen ezért érdeklődött afelől, hogy kellett-e már valaha a témaválasztásuk miatt magyarázkodniuk a kiadóban. Péterfy-Novák Éva új regénye ugyanis a családon belüli abúzussal vet számot, az eseményeket pedig az elkövető szemével is megjeleníti. Nem titkolt célja, hogy felerősítse a meglévő társadalmi diskurzust erről a témáról, jövőbeni tervei között ezért különféle alapítványok támogatása is szerepel.
Az íróként és rákellenes aktivistaként is ismert Szentesi Éva írásaiban nyíltan felvállalja betegsége történetét, az irodalom eszközeivel tulajdonképpen rákedukációs kampányt folytat.
Elköteleződése az ügy mellett követendő példa lehet az alkotótársak számára is. Megfogalmazása szerint „elképesztően fontos, hogy legyen egy vagy akár több missziója egy írónak.” Írásaiban reflektálni kíván a valóságra, emiatt pedig csodálatosnak tartja azokat a műveket, melyek témáikkal képesek felkavarni az olvasókat.
Szécsi Noémi számára a tabuirodalom kérdésköre azt az élményét idézte fel, amikor egy angolszász típusú, non-fiction, életmóddal és nőtörténettel foglalkozó könyvet tervezett írni. Akkoriban még ez a műfaji kategória nem volt bevezetve a magyar irodalmi színtérre. Megjelenése után írása viszont „piaci termékként is jól működött, kiderült, hogy erre van igény.” Képes volt egy rést találni az ismeretterjesztő szövegek viszonylag szűk piacán. Azáltal, hogy ő ebben a műfaji közegben is otthonosan tud mozogni, elmondása szerint a magyar kultúra és a magyar nők identitásépítéséhez is hozzájárul.
A prózista Hidas Judit az irodalmat egy terepként fogja fel, mely alkalmas arra, hogy titkos dolgokról beszéljen,
így számára szociális és társadalmi témák is beleférnek az irodalmiság tág fogalmába. Ezáltal kívánja nyomatékosítani a társadalomban azt, ami íróként is foglalkoztatja. Éppen ezért tartották kiemelkedően fontosnak a szerzők, hogy az esemény során a közönség közvetlenül is kifejthesse véleményét az elhangzottakkal kapcsolatban, és kérdések formájában reflektálhassanak is. Témaként merült fel az olvasói és írói lét mibenléte, a két fogalom közötti határ meghúzása. Vajon tud-e olvasóként gondolkodni az író, fogalmazódott meg jogosan a kérdés a közönség részéről.
Szentesi számára fontos, hogy az olvasója értse, hova akarja őt vezetni – hogy alkotói elképzeléseit a legteljesebb mértékben meg tudja valósítani,
próbálja beleélni magát az olvasó helyzetébe. Hidas ezzel szemben ezt egy kettős dologként értelmezi: egyrészt követi, folytonosan újraolvassa, amit ír, hogy meggyőződjön a papírra vetett sorok érthetőségéről, másrészt azonban úgy látja, mégsem lehet mindenki szempontjának megfelelni. Erre felelve Szécsi bevallotta, hogy a szépirodalmi műveknél nem érdekli, ki mit szól hozzá, hiszen az ilyen gondolatok teljesen le tudják bénítani az írás folyamatát. Művelődéstörténeti köteteivel kapcsolatban – melyeket alkalmazott írásoknak nevez – azonban már máshogy vélekedik, hiszen más a zsáner, mások a szabályok, más dolgok vezérlik az írás közben. Ilyenkor sokkal jobban figyel arra, hogy vajon az adott téma érdekelni fogja-e az olvasótábort, az önmegvalósítást pedig inkább a szépirodalom területére tartogatja.
A kapott válaszokat hallva Gemza elérkezettnek látta a lehetőséget arra, hogy az olvasókról való diskurzust tegye az esemény fókuszpontjává, emellett egy
újabb irányt jelölt ki azzal az észrevételével, hogy a közönség soraiban a nők nagyobb arányban képviseltették magukat.
A továbbiakban e jelenség okaira igyekezett fényt deríteni a társalgás, az írónők más-más nézőpontból próbáltak magyarázatot találni a jelenségre.
Szentesi a színházigazgató megfigyelését könyvbemutatóira is érvényesnek érezte, saját bevallása alapján ugyanis nagyon kevés férfi olvasója van, ők pedig elsősorban a fiatalabb korosztályból kerülnek ki. Hidas meglátása szerint, bár a női nézőpont még mindig sokkal kevésbé jelenik meg az irodalmi szövegekben, igenis lehet beszélni női irodalomról. Hiszen létezik egy olyan perspektíva, ahonnan a nők bizonyos témákat érzékelnek a világból. Hasonlóan határozott véleményt fejtett ki Szécsi is, aki szerint
egy írónak képesnek kell lennie a nemek közötti átjárásra, mert mást lát meg egy férfi a világból, megint mást egy nő.
Ő a férfi olvasók kis létszámára egy tágabb összefüggésben, az olvasói közösség csökkenésében talált magyarázatot. Szerinte napjainkban ugyanis a médiumváltások miatt az új felületeken már nem csak, sőt döntően nem szépirodalmat olvasnak az emberek. Továbbá meglátása szerint egy olyan vizuális kultúrában élünk, ahol a kultúrafogyasztók jelentős része inkább a filmeket részesíti előnyben a könyvekkel szemben. Ezért „nehezebb most írónak lenni, mint pár évtizededdel korábban lehetett.” Ugyanakkor Péterfy-Novák kiemelte, hogy számára nem releváns szempont az, hogy nőknek vagy férfiaknak ír, azokkal a témákkal foglalkozik, amelyekben megfejtésre váró titkot lát.
A társalgás során az alkotás általános folyamatának kulisszatitkaiból néhány leleplezésre került, ugyanakkor arra csak részben kaptunk választ, hogy milyen is manapság a nők helyzete a piacon. A közönség által feltett kérdések a témák szabad áramlását eredményezték, és kissé széttartóvá tették a beszélgetést, ugyanakkor számtalan érdekességet a felszínre hoztak. Az írónők és a moderátor történetei a könyvespolcoktól indultak, és egészen a MagdaFesztig vezettek, ahol a női sorsok számtalan alakban mutatkoztak meg: egy estére az alkotás öröme, a szakmai sikerek atmoszférája töltötte meg a színpadot.
Nők a piacon – kerekasztal-beszélgetés, MagdaFeszt, Debrecen, Csokonai Színház, 2019. október 2.
A fotók forrása a MagdaFeszt Facebook-oldala.
