„Az emberfaj sárkányfog-vetemény: / Nincsen remény! nincsen remény!” – ezek a klasszikus Vörösmarty-sorok jártak a fejemben, miközben a 2019. október 11-e és 20-a között a XIII. alkalommal megrendezett Nemzetiségi Színházi Kollokviumon a Radu Stanca Nemzeti Színház német tagozatának előadását, A demokrácia ellen című produkciót néztem.
A darabot a kortárs katalán szerző, Esteve Soler műve ihlette. Soler a korábban megírt A haladás ellen illetve A szerelem ellen című műveit a nagyszebeni színház által feldolgozott A demokrácia ellennel fejlesztette trilógiává.
Az alkotás harmadik része az emberélet hét mitikus korszakára épít:
a szüleiket élve felfaló csecsemőktől a fiatalkor abszurd és agresszivitásba fulladó versengésén és önző párkapcsolatain át a még önzőbb szülői magatartáson keresztül az aggkori furcsaságokig láttatja, hogy mi történik velünk, ha a demokrácia intézménye nem más, mint egy komédia, amely borzalmas jelenségeivel pusztulásba fordítja a világot.
Az Alexandru Dabija rendezte darab két szempontból módosít ezen az alapötleten:
nem hét, csak hat stációt láttat (a hetediket, a kocsmában játszódó öregkort kihagyja, véleményem szerint azért, hogy jelezze: nincs még vége annak, ahogy a demokrácia felzabál és kifacsar, azaz nincs még itt az aggkora).
A Soler-mű „komédiáját” egy sötét humorú, Luis Buñuel rendezői képzelőerejét és Albert Boadella írói cinizmusát idéző abszurdba, sőt, aberrált abszurdba fordítja.
A rendező mindezt tehát hat, egyébként a tartalmukat illetően egymástól független, épp ezért az előadás ritmusát is sajnos itt-ott megtörő jelenetben tárja elénk. A kezdetben normálisnak látszó élethelyzeteket vagy a díszlet és a jelmez furcsaságával, vagy az arcul csapó szövegfolyammal egy hihetetlen, de ha jobban belegondolunk, igaz és lehetséges képbe fordítja, amin elvileg nevethetnénk is, de inkább sírhatnékunk támad a láttán.
Az arcul csapás az előadás meg-megtörő ritmusa ellenére minden jelenetben megtörténik,
s nyilván minden egyes nézőre másként hat: egyfelől azért, mert nem mindegy, hogy ki milyen családi konstellációban leledzik épp, ki mit él át a munkahelyén, vagy épp hogyan befolyásolja az egzisztenciális helyzetét az aktuális, demokratikusnak mondott választások kimenetele. Hiszen az emberi életkorokra építő jelenetek hol a család abszurd működésképtelenségére mutatnak rá, hol a munkahelyi hierarchia csúcsán lévők agresszív magatartását figurázzák ki, hol pedig a politika és a magánélet „összeszűrődésének” bizarr és félelmetes látleletét nyújtják. S talán azért, mert óhatatlanul mindenki vagy valakinek a gyerekeként, vagy leendő illetve már funkcionáló szülőként nézi az előadást,
a rendezés a családi összetartozás működésképtelenségét bemutató 1. és 6. jelenettel keretet ad a produkciónak.
Azt, hogy az 1. jelenet gyermeket váró házaspárja benne van a slamasztikában, a szokatlan díszletével már a kezdő kép jelzi: a férj és feleség pókhálóval körbefont, abba bezárt állapota minden, csak nem megnyugtató, mégis: párbeszédük kezdete a „demokráciának” szintén részét képező parkolási mizériáról egyelőre
eltereli a figyelmünket a rájuk váró fő veszélyről, a színen hatalmas pókként megjelenő gyermekük önzéséről,
aki annak ellenére, vagy talán épp azért, mert „puszta jelenléte bearanyozza a szülei életét, s őáltala határtalanul boldogok”, a családban elfoglalt különleges helyzetét kihasználva, „sárkányfog-veteményként” falja fel a számára feleslegessé vált szülőpárt. Aztán a zárójelenetben ennek inverzét lássuk.
A 18. életévét épp aznap betöltő Xavit a szülei teszik el láb alól, mert „hiba”, „kiábrándulás” és „haszontalan vicc”,
a demokráciában működő cégekre jellemző, létszámleépítésbe beletartozó, „nem kifizetődő eset”, akit muszáj végre likvidálni. Így a díszlet részeként jelen lévő születésnapi torta helyett itt a tizennyolc évig megtűrt, a minden családi számítást keresztülhúzó fiú válik a szülők számára „felzabálandó”, megsemmisítendő tárggyá.
S ha már létszámleépítés: a 3. jelenet szintén erre alapoz, amikor a céges hierarchiában magát nem kellően „menedzselő” személlyel galád módon végez a felettese, miközben, a halálra verése közben nem átallja közölni vele: „hidd el, nekem ez jobban fáj, mint neked”. De benne van ez a „demokratikus” eljárás, ez a létszámcsökkentés a 4. jelenetben is, ahol a választások kapcsán egy várost azért ürítenek ki, hogy vérfrissítés címén oda új embereket költöztetve minden megváltozzon a településen. Csakhogy a betelepítendők között ott van a telepítést szervezők egyikének exe is, hatalmas bonyodalmakat okozva a jelenlétével. S ha a fenti négy jelenet épp a családi, céges vagy politikai indíttatású „létszámleépítés”, „felzabálás” miatt egyértelműn összefügg egymással,
a 2. és az 5. jelenet ebből a szempontból sajnos kilóg a sorból.
A migránsválságra fókuszáló, egy arab nő esetét ecsetelő epizód, valamint a metafizikai kérdéseket feszegető „egyszer csak a hatos szám után nincsen semmi” tételmondatra koncentráló jelenet – bár ugyanúgy arcul csap –, úgy érzem, sehogy se tud szervülni a többi, tényleg a demokrácia visszásságait minden szinten elénk táró epizódokkal.
Ennek ellenére ez a kettő is – épp azért, mert nemcsak aberrált, de hihetetlenül logikusan aberrált – nagyon erős hatással van a nézőre.
Az már más kérdés, hogy dramaturgiailag nincs a helyén, vagy épp a trilógia A szerelem ellen című részéből készített előadás epizódjaként sokkal jobban működhetne. Azt azonban el kell ismerni, hogy ennek a produkciónak a részeként ez a két jelenet se csorbítja azt a vágyunkat, hogy az előadás láttán átgondoljuk: biztos, hogy ezeket a jelenségeket szeretnénk a továbbiakban is „demokrácia” címszó alatt meg- illetve átélni?
Esteve Soler: A demokrácia ellen. Rendezte: Alexandru Dabija. Játsszák: Daniel Plier, Johanna Adam, Ali Deac, Valentin Späth, Daniel Bucher, Boldizsár Emőke. A Nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház német tagozatának előadása a XIII. Nemzetiségi Színházi Kollokviumon, Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós, 2019. október 19.
A fotókat Jakab Lóránt készítette.
