Nobuyoshi Arakit a nászútján készített fotósorozata repítette először a japán, majd a nemzetközi fotóművészet éltársaságába. Az élet kezdetét szimbolizáló utazás óta jó pár évtized eltelt, ám Araki közel nyolcvan évesen ugyanolyan intenzitással dolgozik most is, ahogy lassan életének Thanatoszhoz közelítő szakaszába ér.
Túl testi megpróbáltatásain, komoly betegségein,
Araki még mindig a fényképezőgép keresőjén keresztül kutatja a szerelmet, megannyi minőségében és formájában,
és nem utolsósorban hiányának alakzataiban. A Mai Manó Házban január 19-ig látogatható az Érzelmes utazás című kiállítás, mellyel rövid betekintést nyerhetünk Nobuyoshi Araki igencsak megosztó munkásságába, a hetvenes évektől kezdődően a kétezres évek Tokiójában készült sorozatáig.
Az Érzelmes utazás címet eredetileg a Yokóval töltött nászúton készült fotósorozat viselte, amely véleményem szerint a kiállítás magját tökéletesen magába foglalja. Nem pusztán azért, mert a későbbi sorozatokon is fellelhető vonásokat és témákat már itt megtaláljuk, hanem mert a múzsa későbbi hiánya sokszor csapja majd még arcon a nézőt további képeken (lásd a Valaki felesége című polaroid sorozaton belül az üres ágy képét), illetve Araki saját maga mondja a San Francisco-i MOMA-nak adott interjújában, hogy
a nászúton megkezdett „érzelmes utazás” nem csak élete kezdő állomását jelentette, hanem a megállíthatatlan közeledést a halál felé.
Yoko halála előtt nem sokkal Araki egy rügyező liliomfa ággal ment be a kórházba meglátogatni, egy ezt a jelenetet megörökítő fényképsorozat, a Téli utazás is látható a kiállításon. Felesége halála után megsokszorozódtak az üres szobákról, virágokról, rügyező ágakról készült képek. Az „idő bekeretezésének” aktusában hűvös távolságtartás érzékelhető,
a magány halvány átszüremlését érezzük a legintimebb, nászéjszakai pillanatok képein, az időtlenséget a terasz változatlan perspektívájában.
Egy teremben láthatjuk a két utazás képeit, így kapcsolódik össze mind elméleti síkon, mind a kiállítás felosztásában az Érzelmes utazás és a Téli utazás sorozata, az élet kezdetét jelentő nászúttól a gyászig.
Araki három legkedveltebb képének a szüleiről és a feleségéről, a halottas ágyukon készült portrékat tartja. Az egyébként nagyrészt cím nélküli munkák a néző előtt lassan egy sajátos „nyelvet” tárnak fel, amelyben az erőszakosság, a kiszolgáltatottság mint ellenpólus hangsúlyozza az említett fotók intimitását. A testrészeket, tárgyakat, növényeket felnagyító képek sokszor nagyon is közel húzzák a nézőt, már-már kényelmetlenül közel. A kettősség ambivalens érzéseket kelt a befogadóban,
ezt emeli ki következetesen a kritika is: a táncot a pornográfia és az intimitás borotvaéles határán, Erósz és Thanatosz szüntelen civakodását.
A kiállításnak ezt a részét egy kisebb terembe helyezték, amivel még erősebb hatást gyakorolnak a nézőre, akinek tulajdonképpen sem esélye, sem tere nem marad, hogy elkerülje a szembesülést.
A megkötözött nőkről készült fényképek szintén ebből az állandó feszültségből születnek. A Dazed Digitalnak adott interjúban Araki arról mesél, ha film nincs is mindig nála, kötél biztosan – ugyanis ha a nők szívét nem is kötözheti meg, a testüket igen. „A szenvedélyt belülről facsarom ki, így a szerelemez hasonló érzés bújik elő belőlem is: más szavakkal, létrehozom magunk között a köteléket.”
A japán kinbaku már az Edo korban létezett: a szamurájok művészete volt ez, a bűnözők fogva ejtéséhez, büntetéséhez használták.
Később, nagyjából az ezerhatszázas évektől a kabuki nevet viselő hagyományos, japán táncban jelent meg mint erotikus elem, de csak a huszadik században kapott fokozottan szexuális töltetű jelentést. A japán bondage art leírásában gyakorta szerepel, hogy egyfajta kommunikációs formának tartják, amelyben mindig van egy dominánsabb és egy alárendelt résztvevő. A japán tradíción belül értelmezett költői hitvallás még így is jócskán veszít a patinájából a szexuális zaklatások vádja miatt. Modelljei a #MeToo mozgalom kapcsán több esetről is számot adtak ezekről, megkérdőjelezve a művész és modelljei közötti „kötelék” eddigi megítélését.
Araki „csak bekeretezi az időt”, olvassuk a kiállítás elején a kísérőszövegben.
A kiállítás számomra legizgalmasabb része a polaroid képek szekciója volt, ahol bizonyos tematika szerint láthatunk számos nagyobb fotókompozíciót.
A képek sorozatának ritmusát olykor egy váratlan polaroid bontja meg. Talán itt, a fotók kiválasztásában és összerendezésében érjük tetten a művésznek azt az ösztönösségét és nyers energiáját, amit a kiállítás más sorozatain elsősorban a szexualitás témáján keresztül közvetített. Az analóg eljárás ez esetben is hű hordozója annak a tagadhatatlanul érzékeny mélységnek, amelyet Araki képein fedezhetünk fel.
Nobuyoshi Araki Érzelmes utazás című kiállítása a budapesti Mai Manó Házban látható (keddtől vasárnapig 12 és 19 óra között) 2020. január 9-ig.