Sosem látott mennyiségben parkoltak a kerékpárok a budapesti Toldi mozi előtti biciklitárolókban, a Verzió egyik helyszínén. Nem csoda, hiszen nagy érdeklődés és telt házas vetítések mellett rendezték meg a nemzetközi emberi jogi dokumentumfilm fesztivál fővárosi eseményeit, melyek ezen a héten öt vidéki nagyvárosban folytatódnak.
Eseményekről írok, ugyanis a dokuk mellett alternatív plakátkiállítás, mesterkurzus, vendégtalálkozók, beszélgetések, DocLab workshop, koncertek laza halmazából állt össze a színes és magas színvonalú program. A 84 film 11 különböző szekcióban kapott helyet, az ínyencek felfedezhették a lírai litván dokumentumfilmeket, válogatást kaptunk VR-alkotásokból, és az idén elhunyt Agnès Varda két doksija is látható volt.
Hammarskjöld, döglött akták
Az általam látott filmekben visszatérő témának bizonyult a dokumentumfilm-készítésre való reflektálás, a rendező erős bevonódása, szereplővé válása saját alkotásában. Ennek a trendnek az egyik legjellemzőbb darabja a dán Mads Brügger 2019-ben LUX Filmdíjra jelölt egotrip és dokumentumfilm határán egyensúlyozó Hammarskjöld, döglött aktákja. Brügger előszeretettel él az átverés eszközével (A Vörös Kápolnában egy kéttagú kamu komédiás párossal vendégeskedik Észak-Koreában, a Nagykövet úrban pedig libériai nagykövetként ered az afrikai véres gyémántkereskedelem nyomába), kétórás, a humor eszközével is operáló önreflektív alkotása a film elkészítését (és részben annak kudarcát) teszi meg a film tárgyává.
A valóság és a fikció menthetetlenül összekeveredik, a néző végig bizonytalanságban van, hogy igazi vagy áldokumentumfilmet néz.
Dag Hammarskjöld ENSZ-főtitkár repülőgépe 1961-ben Afrikában lezuhant, többek szerint nem balesetről volt szó, hanem bizonyos erők a svéd diplomata halálát akarták. Ezt igyekszik felderíteni a két különböző titkárnőnek a film szövegét diktáló és ahhoz magyarázatokat fűző rendező egy idősebb svéd úr, Göran társaságában, aki a lezuhant gép állítólagos darabját őrzi, amin golyónyomok látszanak.
Csakhamar egy titokzatos dél-afrikai paramilitáris szervezet (SAIMR) nyomára bukkannak, mely nemcsak zsoldosokat képzett ki, de állítólag a fekete lakosság elpusztítását tervezte
AIDS-cel történő megfertőzés által, sőt, a repülő elleni merénylet mögött is ők álltak. Rengeteg név, esemény, interjú, leágazás zsongítja, altatja el a befogadót és annak gyanakvását. Egy biztos: az igazság feltárásának lehetetlenségét és a manipuláció kifinomult természetét egy hosszúra nyúlt posztmodern gesztussal szemlélteti a dán direktor.
Csúszópálya
Több értelemben is nagyon amerikai történet Bing Liué, aki a sokszoros díjnyertes Csúszópálya rendezője. Deszkásként gyerekkorától videózta társai és saját trükkjeit, de a kamera egyre többször fordult barátai és saját sorsa irányába, hogy aztán Oscar-díjra nevezett dokumentumfilmesként hivatkozzanak rá. Mondhatjuk, hogy a távol-keleti származású fiatalember valódi self-made man, aki tehetsége és szorgalma által elérte az álmait a Lehetőségek Országában. Viszont az egyéni sorsokon keresztül a Rozsdaövezetről, arról az elfeledett Amerikáról is beszél, ahol a nehézipar megszűnése után beköszöntött a létbizonytalanság, munkanélküliség, céltalanság, ahol a fiatalok jó része elhagyja szülőhelyét, hogy esélye legyen a boldogulásra. Adott három rockfordi (az amerikai Kazincbarcika) srác, akik, ha nincs a deszkázás mint közösség és megtartó erő, biztosan elkallódtak volna, mert a bántalmazó és/vagy szétesett családjuk nem tudta a szerepét ellátni. Mivel egyikük maga a rendező-operatőr,
a többiek olyan fokú őszinteséggel és természetességgel nyilvánulnak meg a filmben, hogy az párját ritkítja.
Zack, hiába a legidősebb, és sokáig példakép a két másik fiú előtt, annak ellenére sem képes kilépni a kamaszos berúgás-deszkázás-ökörködés Bermuda-háromszögéből, hogy gyermeke születik, barátnője elhagyja, vállalkozása befuccsol. Barátsága is meglazul a többiekkel. Az afroamerikai Keire képes megbékélni az őt gyakran megverő apja emlékével, úgy tűnik, a 12 évig tartó forgatás neki segített a legtöbbet, neki jelentett ingyen terápiát, hogy rátaláljon saját útjára, és Denverbe költözzön. Bing mostohaapja nemcsak őt és féltestvérét, hanem 17 éven keresztül a feleségét is bántalmazta. Ennek a feldolgozása anyának és fiának sem könnyű munka, de úgy tűnik, sikerült.
Még mindig forog
Saeed Al Batal és Ghiath Ayoub sem gondolta volna, hogy az ő és nyolc operatőrük felvételeiből fesztiválokat bejáró dokumentumfilm lesz. Amatőrökként egyszerűen dokumentálták a szíriai polgárháború eseményeit, szülővárosuk, Dúma és a közeli főváros, Damaszkusz jelenik meg a képeken. 2011-et írunk, folyik a vér Dúma utcáin, a felkelők nagyrészt kiszorították a városból a zsarnok Aszad katonáit. MiGek bombázzák a várost, gránátok robbannak, tűzharcok vannak, foglyok tűnnek fel, az események közepén a rángatózó kamera. A képzőművésznek tanuló Milad damaszkuszi életébe is bepillanthatunk, a békés fővárosból ő mégis az egyre reménytelenebb helyzetbe kerülő Dúmába költözik barátaihoz, hogy többek közt egy zene- és rádióstúdiót építsenek.
Saeed és Milad a művészet eszközeivel veszik fel a harcot:
a filmkészítésen kívül egy elhagyott zongora megszólaltatása kap szimbolikus szerepet, illetve a romos város falainak gerillafestése, biztató üzenetek írása a megmaradt városlakóknak. Emlékezetes a romok közt is testedzést végző férfi, az adóvevőn egymással vitázó lázadó és kormánypárti harcos beszélgetése, vagy épp az ostromlott városban ragadtak éhezése. A 450 órányi anyagot három és fél éven keresztül vágták az alkotók, ám Szíriába azóta sem költözött vissza a béke.
Apró lelkek
A szíriai polgárháború eredménye a több millió szír menekült is, akiknek egy része Jordániában, a szír határ melletti Zaatari menekülttáborban talált hosszabb-rövidebb időre menedéket. Itt találkozott Dina Naser rendező egy ott élő szír családdal, melynek három legkisebb gyermeke, különösen a beszédes, cserfes, életvidám Marwa lett filmjének főszereplője. Bár a sivatagban fekvő sátortábor korántsem ideális lakóhely, a négy évig forgó dokumentumfilm képes a gondtalan, tiszta és lelkes gyermeki nézőpontot érvényesíteni, melyhez elengedhetetlenek a kamera előtt őszintén megnyíló testvérek. Népes és összetartó a család, a távol élőkkel Skype-on tartják a kapcsolatot, itt megvannak azok az erős kötelékek, melyek a Csúszópálya nagykamaszainál talán sosem léteztek.
Így – hiába a nélkülözés, a szülőfalu hiánya és a beázó sátrak – a gyerekek természetes állapotként élik meg az ottlétet.
Sőt, a kamaszodó és szerelmes Marwa kifejezetten elkeseredett lesz, mikor kiutasítják őket a táborból, és kénytelenek hazaköltözni a harcok dúlta Szíriába. A vetítés utáni beszélgetésen a rendezőnő elmondta, hogy a család jól van, Marwa pedig nemrég férjhez ment. A dokumentumfilm képsorai rendszeresen váltakoznak a gyerekeknek adott kamera felvételeivel.
Kabul, a szél városa
Afganisztán negyven éve háború sújtotta ország, és bár a fővárosában, Kabulban nem voltak folyamatos harcok az elmúlt négy évtizedben, több generáció életének is szerves részévé vált az állandósult háborús helyzet. A történet egyik szála egy máról holnapra élő, szimpatikus, link buszsofőrt mutat be, egy igazi életművészt. Abbas igyekszik nem sokat aggódni az élete miatt, elromló régi, ócska busza megszerelése lassú, nehézkes folyamat, mely sehová sem vezet (mintha jelképe lenne az országa sorsának is), de jókedvét ez sem szegi.
A teaházban próbál mindenkitől kölcsönkérni, a stábot pedig egy afgántól igen meglepő módon beengedi a lakásába, ahol gyermekeit és feleségét is megismerhetjük.
Egy kabuli öngyilkos merényletet apró sebesülésekkel megúszó rendőr apa kénytelen elhagyni a várost, így 12 éves fia veszi át családfői szerepét, és viszi tovább a rossz, elnyomó apai mintákat két kisöccse nevelésében. Látjuk a gyerekeket a domboldalba épített házuk körül munkálkodni, bevásárolni, apjuk helyett közmunkát végezni. Az afgán származású Aboozar Amini egyik módszere, hogy néhány jelenetben csak szereplői arcát mutatja, akik ebben a szituációban félelmeikről vagy épp jövőbeli terveikről beszélnek.
Colectiv
Nem túlzás azt állítani, hogy az idei Verzió legsokkolóbb alkotása Alexander Nanau dokumentumfilmje, a műsorfüzeteken érthetetlen módon hosszú í-vel szereplő Colectiv volt.
Nem akart hatásvadász, bulváros módon a 2015-ös bukaresti diszkótűz áldozataival foglalkozni, megégett, elroncsolódott testeket megmutatni,
a nemzeti gyász és megdöbbenés hullámain lovagolni, vagy épp a hatóságokra mutogatni, akik engedélyezték a Colectiv működését. Egyszerűen követni kezdte az egyik román sportnapilap (!), a Gazeta Sporturilor oknyomozó újságíróit, akik kitartó és szívós munkával olyan tényeket tártak a nyilvánosság elé, melyek attól igazán sokkolóak, mert egyértelműen bizonyítják, hogy a korrupció annyira beleette magát a teljes romániai társadalom működésébe, hogy – hiába a folyamatos és hangzatos harc ellene – rövid távon semmi esély a megszüntetésére. És a korrupció, amiről épp a tűz kigyulladása előtti percekben énekelt a zsúfolt szórakozóhelyen a Goodbye to Gravity nevű román zenekar, öl.
Nemcsak emberi életeket követel, hanem végérvényesen képes megmérgezni a lelkeket.
Az újságírók rájönnek, hogy a román kórházak olyan túlárazott fertőtlenítőszereket használtak, melyeket a román gyártójuk akár tízszeresére is felhígított, így semmit sem értek akkor, mikor 37 égési sérüléssel kórházba került beteg (akik nagy részét meg lehetett volna menteni) egy nagyon ellenálló szuperbaktérium miatt halt meg. A hatalom sokáig nem hajlandó elismerni a felelősségét, de a botrány végül nemcsak az egészségügyi minisztert, hanem a teljes kormányt elsodorja.
A szakértői kabinet második szakminisztere, Vlad Voiculescu lesz a dokumentumfilm másik főszereplője,
ő ugyanis féléves regnálása alatt megengedi a stábnak, hogy kövessék. A kissé félszeg, outsider fiatalember viszont komolyan gondolja a munkáját, ám vele együtt mi is rá kell döbbenjünk, hogy nem csupán a bürokrácia dzsungele, hanem a gátlástalanul harácsoló, inkompetens kórházigazgatók és szinte a teljes minisztérium lehetetlenné teszi a jó szándékú változtatást – főleg ilyen rövid idő alatt. Az egyre hihetetlenebb fordulatokban bővelkedő Colectiv egyszerre izgalmas, magával ragadó és mélységesen elkeserítő film, melyet nagyon fontos lenne látnia minden románnak és magyarnak is.
16. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, Budapest, 2019. november 12–17.
