Pupa
Ülök a lépcsőházban, bezárkózom a kockába. Merülni és menekülni is. A túltervezett semmi és a közművek morajlása között sejlek fel, és ráébredek, hogy álmodtam éjszaka. Ülök az élesen beeső korai fénytől sárgás helyiségben, ahol – kötött pályán – csak fel- vagy lefelé visz az út, noha az eltúlzott burok könnyedén a szabadság érzetét keltheti.
Ülök elbizonytalanodva: mit szeretnék, merre indultam, mit akartam? A lépcsőház ugyan feltételezi a teleologikus elhatározottságot, de nem célhelyiség, senki nem jön ide csak azért, hogy itt legyen. Rám telepedett a kétely, amely – hogy önmagát erősítse – arról kezd győzködni negédes ravaszsággal, hogy az effajta bizonytalanság lehet akár maga a cél is. Közben pedig már abban is jelentést látok, hogy ülni a lépcsőn csak arccal lefelé lehet, hogy a lépcsőn ülés egyfajta mélybe tekintés, pillantás a szurdokba, s az visszanéz belém. És már az is jelent valamit, hogy így üldögélve magam is egy lépcső formáját mintázom: lábujjhegyemtől sarkamig egy derékszög, onnan fel, térdben a második, csípőben fekszik a harmadik. Ilyesformán felvéve a terepalakzatot, lassan magam is a tér részévé, tárgyává változom a bizonytalanság ezen néma óráiban. És ülve meredélyén ennek a tehetetlenségnek, andalító léttelenségnek elgondolkodom, hogy az életemben idáig felfelé vagy lefelé haladtam-e, és ha netán felváltva mindkettő, akkor vajon melyiket kedveltem jobban. De mihelyst ráérzek ezekre a kérdésekre, máris elbizonytalanodom az értelmezési keret elégségességében.
Ülök az árva lépcsőházban kissé elveszetten, mint egy szobor, amelyet megformáztak, de a végeredményt látva már nem tudták eldönteni, milyen környezetbe illene, ezért félretették és elfeledték. Efféle sikerületlen szobornak érezvén magam belesüppedek esetleges környezetembe, színem feloldódik a fal sárgás színében, formám a lépcsősor formájában, gondolataim pedig, mivel nem beszélgetek és nem írok, koponyám zárványában maradnak fogságban.
(…és mégis, miért lenne rossz, ha így maradnál örökre? Nem lépsz ki ebből a helyiségből többé. Gondoltad volna, amikor beléptél ide? És amit eddig építettél? Rozoga romok mindenütt. Szerteporló bizonyságai a hanyagságnak. Emlékszel első szavadra még? Akkor, azután kellett volna örökre megnémulnod. Emlékszel – persze hogy emlékszel, hisz magadba etted saját szavaid – a lassú versesetre? Bűn, hogy megtanultál beszélni. Ahogy öregszel, nem definitív kijelentéseid születnek meg, hanem a kérdések egy korábban megfogalmazott állításra, visszamenőleg bizonytalanítva el azt, amit egyszer már kimondtál. Emlékszel a laza versesetre? Ezek maradnak bizonytalanságul. Nem otthon vagy, habár ismered a falak suttogását, tudod, meddig engednek el, honnan kell visszavonulnod. De már nem érint meg a szükségszerű takarodó, sem a kifecsegett múlt, sem egy hanyagul odavetett kijelentés. Mert bizonyos szögből nézve úgy tűnhet, hogy hazudtál évtizedeken keresztül, hogy maszkokat viseltél, ha mégoly kelletlenül is. Emlékszel az utolsó pillanatra, mikor még léteztél, amikor még nemcsak ki- és belehelted a lét szagát, hanem lélegeztél is? Vagy az álarcosbál már azelőtt elkezdődött, hogy önmagadra ismertél volna? Vagy pontos önmagadat próbáltad kifejteni a maszkok segítségével, csak elbuktad a kísérletet? Vagy épp az álarcváltás lenne az, ami definiál?…)
Tünedezem, tűnődöm a sivatagsárga lépcsőházban. Kitalált karakterek jelmezeiben működtem oly soká, mert mi más lehet egy elhatározás, mint jövőirányú projekció laboratóriumi körülmények között? Bezárkózom a kockába, hogy elmerülhessek és menekülhessek. A semmi és a közművek morajlása között sejlek fel, és ráébredek, hogy álmodtam éjszaka. Nem kell mindig győztes meccset játszani.
Borítófotó: Pixnio
