Körzet
Fölfelé néz, egymásba futnak a vonalak,
középen állunk.
„Szerinted ez hol végződik?” – kérdezi,
aztán leszakít egy almát,
hirtelen öröm fut végig az arcán.
Megnyugtatóbb ilyenkor a felfüggesztett figyelem,
kedvező esetben rájövök, hogyan érdemes azután,
kitéve a fénynek és az időszakos veszélynek.
Valami koppan az avaron,
talán holnap is megismétlődik ugyanez,
mégsem tűnik természetesnek.
Tükröződünk az éjjel-nappali oldalán,
igyekszem utánozni a mozdulatait,
nemsokára tudni fogom, hogy mit miért csinál.
Mögöttünk egy lehatárolt tér kezd kirajzolódni.
Túljutni a felén
Enyém a tér, ahogy igazítom a lábam,
két pontot kötök össze, ha kihúzom magam.
Néhány apró mozdulat elég,
hogy ne ismerjenek rám.
Habok fonódnak egybe,
míg a formákat rendezem.
Alábukik, aztán megint
valami más.
A víz térdemig ér,
langyos és ezerszínű,
nem alkalmas
a halak életfeltételeinek biztosítására.
Ott madarak készülődnek,
szárnyuk megfeszül.
Naponta megteszik ugyanazt az utat.
Kétszer akkorának tűnnek a fenyők.
Innen már látni lehet,
ahonnan legutóbb visszafordultál,
mielőtt a gazdátlan partra léptél.
Borítófotó: Citymetric
