Az elsőre életrajzi filmnek tűnő, maratoni hosszúságú alkotás egy művész útkeresését tárja elénk. A mások élete című Oscar-díjas film rendezője, Florian Henckel von Donnersmarck visszatért a diktatúrák sötét világába, hogy egy szerelem történetén keresztül ismét átértékeljük a szabadság fogalmát a társadalom és az egyén nézőpontján keresztül.
A film nyitójelenete felidézi azt a tárlatvezetést, ami az 1937-ben Münchenben megrendezett Elfajzott művészeti kiállítást megnyitotta: avantgárd remekművek sora képkeret nélkül, alábecsülve, elmarasztalva lóg a falakon. Ezt a kiállítást tekinti meg a kisgyermek Kurt Barnert, fiatal nagynénje, Elisabeth társaságában. A nemzeti szocialisták szerint az itt kiállított művek alkotóinak téves látásmódja mentális betegség, baleset vagy örökletes kór következménye, ezért érdektelenek az ember számára.
Elisabeth számára rokonszenvesek az avantgárd alkotók, mivel ők is a rendszeren kívül állnak, a kis Kurt pedig átérzi nagynénje rajongását,
már itt az öntörvényű művészet rabjává válik, melynek ideáját egész pályája alatt üldözni fogja. Az ideológia szerint a mentális betegek a rendszer ellenségei, ezért büntetést érdemelnek, így ő is az Örökletes Betegségek Törvényszéke elé kerül.
A rendszer igényeit nem szolgáló társadalmi csoportok jogai megsemmisülnek:
az árja fajra veszélyt jelentő, fizikai vagy lelki bajokkal küzdő nőkre az elfajzott művészekhez hasonló száműzetés vár.
Bár a Roma kétségtelenül megérdemelt minden díjat a tavalyi gálán, a 2019-es Oscar legjobb idegen nyelvű film kategóriában méltó befutó lehetett volna a Mű szerző nélkül is. Caleb Deschanel operatőr Oscar-jelölése sem meglepő, ugyanis a festőien megvilágított, művészi kompozíciókban gazdag, lírai hangvételű beállítások mellett gyakori párhuzamos montázsok segítik a főhős veszteségeinek megidézését:
miközben lebombázzák Drezdát, nemcsak az ott lakók, de a harcoló katonák is áldozatai a hatalomnak.
Kelet-Németországban az új diktatúrával Seeband professzornak is meg kell barátkoznia, ám a hatalom iránti erőteljes vágy végleg megfosztja minden empátiától, és pont olyan rideg és lelketlen lesz, mint az eszmék maguk, amelyek miatt az elnyomó rendszerek megfogannak.
Évekkel később Kurt egy fa tetején ülve visszaidézi nagynénje szavait, amit a film angol címe is kiemel: Never look away.
Rájön személyes feladatára: meg kell őriznie a pillanatot, mert abban rejlik az igazság gyönyörűsége.
A drezdai művészeti iskolában az egyetlen elfogadott stílus a szocialista realizmus, az egyéni fejlődésnek a stílus röghöz kötöttsége szab gátat. Kurt személye megtestesíti azt a sok ezer zsenit, akik kortársaik elismerése ellenére, valódi belső ambíció nélkül dolgoztak, puszta dekorációként értelmezve, munkafolyamatként megélve az alkotást. A munkásosztály ábrázolásában nem tudja megtalálni a saját hangját, hiszen nemcsak a téma, de a színek, a formák és az ecsetvonások is meghatározott rendszerben követik egymást.
Kurt személyes motivációja új lendületet kap, amikor szerelmes lesz Ellie-be, Seeband professzor lányába.
A drámai feszültség a két férfi ellentétében fokozódik, és elmélyíti az erkölcsi megítélésük közt lévő óriási szakadékot. A professzor szembe találja magát egy olyan udvarlóval, akit legkevésbé sem akar vejeként látni. A szerelmesek ugyanolyan falakba ütköznek, mint maga Kurt, akit a szocreálnak való megfelelési kényszer gátol egyedi stílusának megtalálásában. Seeband – mivel addigi védelme megszűnik – feleségével az NSZK-ba emigrál, így egy harmadik rendszerbe is sikerrel betagozódik.
A berlini fal felhúzása előtt a fiatalok nyugatra szöknek, ahova Kurt magával cipeli tudatos és tudatalatti fel nem dolgozatlan tragédiáit.
A düsseldorfi iskola rálátást biztosít számtalan modern művészeti irányzat kísérletező műveire, ami tágítja az eddigi elvárások határait, de Barnert mégsem képes beállni a sorba. A vezetőtanár, Antonius van Verten lesz leginkább hatással a főhős saját hangjának megtalálására, amikor elmeséli saját tragédiáit és a feloldozást kereső utat, ami erre a helyre vezette. Donnersmarck azon a ponton helyezi el a mellékszereplő előtörténetét, amikor az már a karakter radikális különcsége miatt elvárható.
A rendező élesen szembeállítja az NDK földhözragadt és az NSZK már-már túlságosan szabadelvű és absztrakt művészetfelfogását.
A sztori tétje így az, hogy Barnert képes-e megtalálni a saját alkotói hangját az eltérő, sarkos ideológiáktól vezérelt helyszíneken.
Kurt Barnert a híres kortárs képzőművész, Gerhard Richter karakterét idézi fel, amikor létrehozza fotó és festmény szimbiózisát, és a valóságot titokzatossá varázsolva az addig rejtett igazságokat is felszínre hozza. Formabontó, egyedi stílusával megszületik a szerző nélküli műalkotás, amire a film címe is utal.
Gerhard Richter eleinte együttműködött a film rendezőjével, de később sértésnek vette, hogy magánéletének bizonyos fordulatait felhasználják.
A főhős karakteréhez hasonlóan neki is volt nagynénje, akit a náci orvosok ítéltek halálra, sőt felesége apjáról szintén kiderült, hogy SS-tisztként részt vett a nők elleni súlyos vétségek elkövetésében, ráadásul a műalkotásaihoz rendkívül hasonló képek szerepelnek a film kulcsjeleneteiben is.
A cselekmény két szálon fut: Kurt személyes történetén keresztül az egyéni alkotói szabadság megtalálásának rögös útjait látjuk. A politikai ideológiák mellett elkötelezett
Seeband professzor személyiségvonásai pedig megmutatják a hatalom természetét, azt, ahogyan diktatúrák adják át egymásnak a manipuláció kulcsait.
A náci Németország tetteinek következményét számtalan filmben, leginkább a származási alapon történő megkülönböztetés tükrében láthattuk: zsidó emberek haláltusája került a középpontba. Kevés rendező jelenítette meg a mentális betegségek következtében áldozattá vált emberek sorsát.
A cselekmény szálai úgy folynak szét és olvadnak össze, mint a festék színei a vásznon.
A múlt század történelmi korszakait, közel negyven év történetét más-más látványvilág teszi hitelessé, míg a figyelem fenntartását a feszültség megfelelő ütemű adagolásával éri el a rendező. A 189 perces dráma magával ránt, és a traumák feldolgozása érdekében a művészetterápia felé kalauzol, abban a XXI. századi társadalomban, ahol a klasszikus festmények helyét fokozatosan átveszi a kapkodva készített pillanatfotó, az esztétikai értéket mellőző szelfi és a szerkesztés nélküli videóáradat.
Amennyiben képesek vagyunk belehelyezkedni a komótosan előrehaladó, akadémikusan szerkesztett történetbe, megkérdőjelezhetetlenné válik annak tételmondata:
„Minden, ami igaz, szép”. Nincs az a rendszer, nem lehet olyan tragédia, ami elvárhatja tőlünk, hogy elforduljunk a szép igazságtól, hiszen az igazság csak az őszinte, valódi érzelmeken alapuló művészet szemüvegén keresztül értelmezhető.
Mű szerző nélkül (Werk ohne Autor), 2018. Írta és rendezte: Florian Henckel von Donnersmarck. Szereplők: Tom Schilling, Sebastian Koch, Paula Beer, Saskia Rosendahl, Oliver Masucci. Forgalmazza: Cirko Film.
