Mind nyomorultak vagyunk
Az államtitkár úrnak minden bizonnyal szerelmi bánata van.
Mivel érdemeltem ki ezt, sóhajt fél percenként, hangtalanul,
miközben frissen kézhez kapott beszédét futja át. A titkárság
fagyott tó, dermedt levegő, síró hattyú. Nesztelen. Hát hogy
történhetett ez – bármi előjel nélkül?! Lehajtott fővel jár-kel a
takarítószemélyzet. Esőpatakokként gyűlik langyos tócsába
szolidaritás és megannyi egyéni bánat. A vendégek részvéte,
reszkető csészéjük savanyú-kesernyés kávéja, nyirkos ruhájuk
maga a cseppfolyós gyász. Hogy van ez, hogy valaki az egyik
pillanatban még szeret, aztán meg – vakarja fejét már műszakja
kezdetén a portás. A lombok lecsüngnek, a madarak arrébb se
röppennek az udvaron, a parkolóban. Van bármi, amiért ne érné
meg visszakapni, riad föl éber álmából egy-egy ábránd erejéig a
könyvelési osztály. Az érkező levelek tónusa és a mellékhelyiség
bizonytalan világítása tompán vibrál. A helyettes egészen falfehér
– vajon gondol még rám? A melankólia ragály, a karbantartó is,
lám, csak vánszorog a cuppogó lépcsőn. Bárki írhatta a cipője
talpán ragadó üzenetet, a szerző kiléte kideríthetetlen, a gyűrt
papír nem jellegzetes, a szavak árvák, bárkitől származhatnak,
MIND NYOMORULTAK VAGYUNK,
A JÓISTEN IRGALMAZZON NEKÜNK.
Borítófotó: PxHere
