Hogy mi a jelentéktelen részlet egy könyvben, azt korábban könnyelműen döntöttem el. Mivel vizsgákra, zh-kra kellett folyamatosan olvasni, igyekeztem a legtöbb könyvből saját példányt beszerezni (családi könyvtár megsarcolása, antikvárium), majd a „lényeget” ceruzával, esetleges következő olvasásnál felkiáltójelekkel, végső esetben pedig tollal emeltem ki. Így az „újraolvasás” gyors volt, csak a kijelölt részeket kellett átfutni, és máris eszembe jutottak a legfontosabbak, például Verrières, Besançon, Párizs, de Rênalné, Chélan abbé, Mathilde de la Mole, a vörös és a fekete, némi kékkel, a király látogatása, a lefejezés, ettől sokkal több azonban nehezen. Ahogy elkezdtem a legfontosabbakat (vagyis azokat, amelyeket tanítok) újraolvasni, az is eszembe jutott, milyen is volt ezeket a könyveket először olvasni.
Talán Stendhal újraolvasása volt ebben a félévben a leginkább meglepetésekkel teli: a regény térpoétikája (a zárt terekkel, az ablakokon ki- és bemászó Juliennel) és a főhős szinte kínos önreflexiói olyannyira magukkal ragadtak, hogy nagyon nehéz volt szelektálni, minden új felfedezésemet el szerettem volna mondani az órán. Amikor nem lehetett már tovább húzni a regény elemzését, még utolsóként a lezárásban felfedezett hajóhasonlatba kapaszkodtam, amelynek teatralitása is lenyűgöző: „Julien már fuldoklott a börtön rossz levegőjében. De szerencsére azon a reggelen, amikor közölték vele, hogy meg kell halnia, fényesen ragyogott a nap, átjárt mindent, és Julient derült bátorság töltötte el. Gyönyörűség volt kilépni a szabad levegőre, úgy érezte magát, mint a tengerész, aki hosszú hajóút után ismét a szárazföldre lép.” (Illés Endre fordítása.) Julien Sorel persze sosem volt hajóúton. A mítoszi-irodalmi hagyományból ismert metaforika itt természetesen az olvasói tapasztalatra épít, ám a meghökkentés erejével, hiszen itt a megérkezés a fogságból való kiszabadulást jelenti sajátos módon: a szabadság a lefejezés pillanatában lesz Juliené, aki ekkor, a halálában válik az abszolútumban kiteljesedő romantikus hőssé.
A hajózás (és a hajótörés) antropológiai metaforáját az újkorban az irodalmi minták (Horatius Licinius Murenához írt episztolája vagy éppen az Odüsszeia) és a nagy földrajzi felfedezések, a gyarmatosítás, továbbá az utazáshoz kapcsolódó írásműfajok és irodalmi művek egymástól nehezen elválaszthatóan erősítik, a hajó mint olyan sejtésem szerint hosszú századokig elválaszthatatlan ezekről a kontextusoktól. Emilia di Spilimbergo 1560 körül készített portréján éppen ezért meghökkentő a háttérben megpillantani a viharban hánykolódó karavellát, amely ebben az esetben egyértelműen a portréalany attribútumaként értelmezendő.
A fiatal hölgy egy palotabelsőben látható félprofilból, pompás ruhában, derűs pillantással a márvány erkély mellvédjére támaszkodva, ami sehogyan sincs összhangban a hajótörés nyomasztó antropológiai allúziójával. A képet csupán feltételezések magyarázzák, mindenekelőtt a kép párja, amelyen húga, Irene látható: a nővérekről készült portrépár sejthetően házasságkötéseket készített elő (a jövendőbeli a kép segítségével szerezhetett tudomást leendő házastársa külleméről), esetleg a családi panteonba szánták. Irene di Spilimbergo szintén egy palotabelsőben, félprofilból látható, sőt, a nővérével azonos ruhában: a két kép ráadásul szembefordítható egymással, bár a festmények háttere eltérő.
Irene portréján nincs mellvéd, ő egy márványoszlophoz támaszkodva tekint a messzeségbe. Egyik kezében, mint nővérének, köpenye öve, másik kezében pedig (amely Emiliának üres) egy koszorú apró fehér virágokkal. Irene ígéretes költőként és festőként indult, egy verseskötete megjelent, fennmaradt képeiről azonban semmit nem tudni – a koszorú így lehet a művész attribútuma. A háttér itt sem semleges: egy dombos-hegyes kert első részében a középkori és a reneszánsz festészet kedvelt figurája, a tisztaságot és a szüzességet jelölő unikornis látható, szarvával Irenére mutat. A képeket őrző múzeum katalógusa szerint Irene a portré elkészülte után nem sokkal elhunyt, így arcképe elsősorban a halottnak való emlékállítás lett.
Az oszlopon olvasható felirat kifejezetten nyugtalanító: a „SI FATA TULISSENT”, vagyis „ha a végzet hozta volna” a halálesemény felől olvasva egyértelműen sírfelirat vagy emlékoszlopra felvésett bölcsesség, amelyben a múlt idejű feltételes módú ige a már soha be nem teljesülőt teszi súlyos tapasztalattá. Kérdés azonban, hogy a végzet mit hozott volna: sikeres művészi pályát, (és/vagy) jó házasságot, (és/vagy) hosszú életet? A múzeumi leírás Emilia portréján a hánykolódó hajót mindenesetre a testvére fölötti gyász jeleként értelmezi. Az ő életrajzáról azonban még annyit sem tudunk, mint a húgáéról, azaz a tenger és a veszélybe jutott hajó a lány „saját jogán” is jelenthetnek valami olyan veszteséget, be nem teljesülést, amelyre Irene oszlopának felirata utal. Ezek a portrék azért hozzák zavarba a képnézőt, mert túlzottan hangsúlyozzák, hogy alanyaik már (valószínűleg) nincsenek az élők sorában a festmények befejezéskor: a képek így egyszerre állítanak emléket két ereje teljében lévő fiatal hölgynek, illetve a két lány halálának. A festmények terhét az attribútumokba sűrűsödő, de nehezen (vagy legalábbis többféleképpen) elbeszélhető történetek jelentik.
Valójában persze Julien Sorel kései bölcsessége is (szó)képként jelenik meg előttünk, a kikötő hajós hasonlatában, ebben az érzékiesítésben jöhet létre valami olyan katartikus tapasztalat, amely rövid időre elfeledteti a szemlélődő olvasóval a bizonyosság hiányait.
A latin idézet értelmezésében Posta Anna segített.
