Mi történik, ha összekeverjük Beck Zoli kreativitását és az Esti Kornél szellemes, olykor mélabús dalait? Mi van, ha ezt a már szuper kombót kiegészítjük sinco vizuáljaival, Ember Márk színészi tehetségével és még majdnem egy tucat zenésszel? Ez talán jó recept a sikerre? A következő bekezdésekben erre próbálok választ találni, reflektálva a kedd esti Müpás koncertélményre.
Aki kicsit is ismeri a 30y zenekart, az tudhatja, hogy
Beck Zoli fejéből nagyon rossz ötlet még nem pattant ki, különösen, ha zenéről van szó.
Elképesztően jó érzékkel társítja a lírai és zenés elemeket, így minden szempontból elmondható, hogy az előadás jó kezekre volt bízva, ami az írást és rendezést illeti. Persze nem egyedül alkotta meg, de mindenképp jó kiindulópont vele kezdeni az elmélkedést. Talán bemelegítésként még azt érdemes megemlíteni, hogy a produkcióhoz merítettek Esterházy Péter Esti című könyvéből is. De térjünk rá a lényegre.
Az Esti Kornél zenekar tagadhatatlanul meghatározó eleme a mai magyar modern alternatív rockzenének.
Ráadásul a srácok pár évente próbálnak becsempészni valami nagyon izgalmasat a tombolós, teljes testtel ordítós koncertjeik közé, így nem meglepő, hogy a Müpában sem először álltak a színpadon. Azonban ez a keddi valahogy mégiscsak más volt. Hosszú készülődés előzte meg, hogy végül mi azt és úgy élhessük át, ahogy ott és akkor sikerült.
Különböző korosztályok zsibongásával, gyülekezésével kezdődött minden, úgy fél nyolc körül. A várakozással teli hangulatot Beck Zoli és Ember Márk cetliosztása tetőzte. A papíron ennyi állt csak:
„Bizonyos értelemben Esti Kornél vagyok”.
Ha csak a koncert elejét nézzük, a legnagyobb változásnak az tűnhetett, hogy a közönség egy hatalmas nézőtéren ülve hallgathatta az Esti fiúk szokásos, kőkemény, tökös rockzenéjét. Ez már megalapozta a hangulatot. Emellé társultak még a sejtelmes fények és a már említett sinco-féle fekete-fehér képi elemek, melyek hol egészen egyértelműek, hol elmosottak, máskor pedig teljesen sejtelmesek voltak. Láthattuk a tagokat szakadó esőt imitálván hideg zuhany alatt, de már-már melankolikusnak mondható életképekben is. Volt tányértörés, ugyanakkor montázs is, melynek egyes részei mozogtak, mások pedig kimerevítve maradtak. Egy szó mint száz, ezek a képi elemek ezerszeresre duzzasztották a hangulatát a daloknak, egy olyan közeget adva, hogy a közönség sokszor úgy érezhette, nem is tudja, mit nézzen inkább: a produkciót, vagy a vetítést a háttérben. Ezt leszámítva talán átlagos Esti Kornél produkciónak indult minden, úgy egészen a negyedik szám végéig, amikor is
a zenekar egyszer csak lecsücsült a színpadon, és valahonnan a közönség soraiból megszólalt Beck Zoli hangja, aki Esterházy művéből idézett. Itt kezdődtek az igazi izgalmak.
Először egy kamarazenekarral kiegészülve játszották el a Nevetve című dalukat, majd iamyankkal kiteljesedve az Akkor hagylak el fájdalmas sorai csendültek fel.
És hogy miért is olyan érdekes ez? Adott egy alapból zúzós, refrént együtt kiabálós dal, mint a Nevetve, amit olyan jól átdolgoztak, hogy a négy vonós és négy fúvós tökéletesen belesimult ebbe a dallamvilágba, sőt, olyan jól kiegészítette azt, hogy
már csak annyi kérdésem lenne: mikor tölthetem le ezt a verziót?
Ami az Akkor hagylak elt illeti, az a sok fájdalom, szomorúság és lemondás olyannyira felerősödött immár zongorástul, hogy még az alapvetően nem is búslakodó, szakításoktól távol álló közönség szívét is darabokra szaggatta. A különleges hangszerelést nem mellesleg Erős Marci (Kiscsillag) és iamyank jegyzi.
Ezután tovább tetőzték a már amúgy is frenetikus hangulatot, újabb Beck Zolis blokk következett, de ekkor végre Ember Márkot is megpillanthattuk. Ők testesítették meg a mesélő és a karakter, Esti konfliktusát, aminek érdekében Márk még a kabátját is hozzávágta Zolihoz, majd beült a közönség soraiba. Ha még ez sem lett volna elég, a Téren című dal alatt megcsodálhattuk Dodi jellegzetes „rock csárdását”, ami most inkább hasonlított egy keringőhöz. Bár igazából ezzel csak tovább támogatta az est varázsát, hiszen
volt valami ebben a dallam által kiváltott mozgásban, ami még inkább bevonódásra ösztönzött.
Ezután Kristóf zongorára cserélte a gitárt egy dal erejéig, ami annyira zseniálisan szólt, hogy bárcsak ne egyedül a fejemben létezne az emléke.
Talán ragozni sem kell, hogy még jó néhány dal hangzott el yank és a kamarazenekar kíséretében, többek között olyan, a közönség számára klasszikusnak tekinthető művek, mint az Éjszaka van, a Nem kár és a Boldogság te kurva. Utóbbi kettő a maga obszcén nyelvhasználatával különösen furcsa érzéssel tölthette el az embert, ha belegondolt, hogy azért
mégiscsak egy impozáns hangversenyteremben ül, és nem egy klubban kapja az arcába azt a sort, hogy „kibaszom a szívemet a picsába”.
Lehet, hogy ennek hallatán sokan mélyeket sóhajtoznának, de azok, akik az Esti Kornél koncertjére befizettek, maximum egy szokatlan, enyhén ambivalens, mégis kellemes érzéssel nyugtázhatták, hogy még ha hang nélkül is, de gondolatban igen is kikáromkodhatták magukat egy ilyen helyen anélkül, hogy bárki szúrós pillantásokat vetne rájuk.
Nem várnánk, hogy még mindig volt hova tovább húzni a remekség láthatatlan zsinórját, de ekkor újabb prózai közbeszólás következett.
Ember Márk kezdte el szavalni a Segítség című dal első versszakát, majd mikor a szöveg a refrénhez ért, az egész zenekar a húrok közé csapott. Ha eddig nem is, itt már biztos volt, hogy ez felejthetetlen koncertélmény lesz a nagy többség képzeletbeli listáján és annyi izgalmas emlékképpel távozhatunk, hogy válogatni se győzünk belőle, mit meséljünk el a nálunk kevésbé szerencsés jelen nem lévőknek.
Ezután viszonylag nyugisabb szakasz következett. Lassan eltelt a kiírt két óra, és már az izgalmakból is annyi maradt, hogy főhősünk utolsó monológját meghallgassuk, ahogy kivonul, majd még egy utolsó dalban lezárjuk mindazt, amit kaptunk az estétől. Ezen a ponton, gondolom, már senkit nem lep meg az őrjöngő tapsvihar, és hogy
a mellettem ülők csak egy mondatot szajkóztak: „Nem létezik, hogy most ne legyen ráadás.”
Végül ráadás sajnos nem volt, kitartó tapstenger viszont annál inkább. A koncert igazán faldöntögetősre sikeredett szó szoros értelemben véve, mert Ágostonnak nem egyszer sikerült a köré épített tompító kalitkát megsemmisítenie.
Visszatérve a kezdeti kérdésre, azt hiszem, igen, ez egy jó receptje a sikernek.
Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a dedikáláshoz előkészített asztalnál még az aláírás osztás kezdete utáni 35. percben is sor állt. Vagy talán az az egyszerű tény, hogy nem vagyok egyedül azzal, hogy az Esti Kornél még több tucat alkalom után is élvezetes és tud újat adni.
„Itt maradtam az éjszakában” – Esti Kornél-koncert, Müpa Budapest, Budapest, 2019. december 3.
A fotókat a szerző készítette.
