Ez a kiállítás nem hivatkozik Ady váteszi kérdő mondatára: „S ha Erdélyt elveszik?”, drMáriás máshonnan közelít: Ady Endre kimenti egy bűntanyáról a mennyei bárányt Franz Marc műtermében. István király óta mentjük a magyart, mentjük a hazát. Mohács után is, Trianon után is. Nemzeti öntudattal és nemzeti bátorsággal. Mintha erre születtünk volna.
Bolyongunk a termekben, lépcsőfeljáróban, történelmi alakok néznek ránk, akár egy panoptikumban vagy kísértetvárosban. Szellemalakok, elevenek maró szatírával ábrázolva (drMáriás: Károlyi Mihály egy katonával sakkozik Jean Metzinger műtermében, Tisza István Jasper Johns műtermében).
Mintha mi magunk is részesei lennénk a későbbi történeteknek
(drMáriás: Karády Katalin Edward Hopper műtermében, Marylin Monroe elolvasva az Álmoskönyvet beleszeret Krúdy Gyulába Matisse műtermében), ülnénk valahol és hallgatnánk a filmcsillagokat. Trianon megtörtént, az élet megy tovább. Négy nemzedék nőtt fel azóta, időben távolodva a Trianon utáni nemzedéktől, az országcsonkítás (területvesztés) élménye számukra és az Y-generáció számára nem ugyanazt jelenti. A politikai szlogenek szintjén mintha ma írnánk 1918-at. Magyarellenességről hallunk lépten-nyomon. Az erdélyi magyarok kisebbségben élnek, nincs autonómiájuk. Erdély nem Kalifornia (Ady), de nem is Kelet Svájca.
Ez a kiállítás múltunkhoz nem a magyar felsőbbrendűség, az úgynevezett kultúrfölény oldaláról közelít,
hanem a megértés szándékával állít emléket nemzedékek fájdalmának. (drMáriás: Gavrilo Princip Ferenc Ferdinándot Georg Grosz műtermében, Lugosi Béla megjelenik a Kárpátok csúcsán Caspar David Friedrich műtermében, Teleki Pál vörös térképe előtt Paul Klee műtermében). Az előzmények felidézésével arra is rávilágít, hogy egy folyamatról van szó, amely Trianonhoz vezetett. Szembesítés is ez a kiállítás, legendákkal, csalódásokkal és hazugságokkal (Horthy Magritte műtermében, Ferenc József Egon Schiele műtermében).
Az Önarckép Trianonnal – Száz év határ elismeri mindazon emberi fájdalmat, amit Trianon kapcsán érzett és érezhet a kor embere.
Nem mocskol, nem rágalmaz, csak képbe hoz valakit, valamit. Közel és láthatóan. Józanít, de tudja, Trianonból sosem fogunk kijózanodni (drMáriás: Lukács György Malevics műtermében, Bethlen István különbéke-tárgyalásokat folytat James Ensor műtermében, Esterházy János Kassák Lajos műtermében).
Weiler sorozatának címe: Kádár hét napja. Az ábrázolás visszafogott, nem hatásvadász, szuggesztíven pop-artos.
Egy korszak kezdetében megtalálja mindazokat a vonásokat, amelyek később emblematikus vonásai lesznek a Kádár-korszaknak. A kisszerűséget, a feltétel nélküli lojalitást (paternalizmust), az ellenzékiség el nem fogadását, tagadását, az egypártrendszer kizárólagosságát és az éberséget.
Az, hogy ki hogy tekint ezekre az eseményekre, körülményekre, meghatározza Trianonhoz való viszonyát is. Száz év sem volt elég a trauma feldolgozásához, kibeszéléséhez. Ez a kiállítás a szabadság szelleméről, a bátorságról szól. Szellemük, látásmódjuk az, ami a humort, az iróniát sem nélkülözi. A kiállítás szól a felelősségről is. Miként is fogadjuk el a mindenkori hatalom által megszabott kereteket, hogyan és milyen kompromisszumokat kötünk, miként is válunk a hatalom stabilizálójává, akarva, olykor akaratlanul is.
Egyéni és családi sorsok is felvillannak, a múlt elevenebb, mint hinnénk,
nagyapához, apához, anyához, nagynénikhez, barátokhoz kötődik (Weiler: Nagymamám – Györkös Margit, Nagyapám – dr. Solt Antal).
Velük történt, tőlük hallottuk. Fájdalmuk a mi fájdalmunk is. Trianon mindig az marad, fájdalmas jelenség. Nem ülünk tort, de fel-felnevetünk a két művész képzettársításán, humorán. Nem engedik el a múltat, nem tagadják le, hanem emlékeznek és emlékeztetnek. Árnyalt és összetett képet festenek, szó szerint.
drMáriás és Weiler Péter Önarckép Trianonnal – Száz év határ című kiállítása a budapesti Brody Studios-ban (Vörösmarty utca 38.) tekinthető meg 2019. december 14-ig.
A borítókép Weiler Péter Kádár János a kertjében a letartóztatását várja című munkája.
Abafáy-Deák Csillag kritikája a kiállításról itt olvasható.