Dr. Debreczeni Attila akadémikus, a Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének egyetemi tanára, sok évig vezetője idén ősszel lett hatvanéves. Ebből az alkalomból tanítványai köszöntőkötetet állítottak össze számára. Az ünnepeltet a könyv egyik szerkesztője, Bodrogi Ferenc Máté kérdezte.
KULTer.hu: Azt az elcsépelt kérdést közelíteném meg másképpen, hogy miként kerültél közel az irodalomtudományhoz. Tudható, hogy nem vagy első generációs értelmiségi, szüleid mindketten pedagógusok voltak. Bár nem tartozol az impulzív-extrovertált karakterek közé, mégis kérlek, amilyen mértékig még számodra jóleső, beszélj az akár transzgenerációs családi örökségedről, legalábbis azon elemeiről, amelyek markánsan veled vannak a szakmai életedben. Az is érdekelne, hogy milyen más hivatás(tudat)ok merültek fel fiatalkorodban, s mi lenne a választásod, ha „elölről kezdhetnéd”?
Szüleim mindketten magyartanárok voltak, édesanyám mindvégig tanított, édesapám a pedagógus-továbbképzés területén dolgozott. Apai nagyapám a református kollégium tanára volt, Arany János nagyszalontai könyvtáráról tanulmányokat publikált, nagyon fiatalon meghalt autóbalesetben.
Az értelmiségi létmódot szüleim teremtették meg, ami tárgyi környezetet és életviteli szokásokat (pl. gazdag házi könyvtár vagy rendszeres színházba járás) egyaránt jelentett,
nem is beszélve a szellemi környezetről, ami így együttesen meghatározta mind a bátyám indulását, mind az enyémet. A továbbtanulás és az értelmiségi pályaválasztás evidencia volt, más lehetőségnek a gondolata sem vetődött fel bennünk, csak az irányt kellett meghatározni. Ez esetemben részben szintén adott volt, mert korán kialakult érdeklődésem az olvasáson keresztül az irodalom és általában a kultúra iránt, de mivel szakpárban kellett gondolkodni, a másik megválasztása volt kérdéses. Magyar-népművelés szakra jelentkeztem az egyetemen, mert akkoriban számomra erős volt a vonzása egy olyan pályának, amely a kulturális élet szervezésével függött volna össze. Ez a vonzás onnan fakadt, hogy
a középiskolában, a debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban elég korán az iskolai klub diákvezetője lettem,
s e minőségben – az iskola nagyon nyitott szellemiségéből adódóan jelentős önállósággal dolgozva – komoly projektek lebonyolításában vettem részt, például iskola-évfordulós rendezvénysorozat vagy országos tévés diákvetélkedő. Mai fejjel persze inkább nyelvszakot választanék, s azt is látom, hogy ennek az útkeresésnek a hátterében valójában egy nagyon erőteljes szervezői-vezetői habitus munkált, amely projektek elgondolásában, megtervezésében és lebonyolításában lelte örömét (ez már elég korán jelentkezett, hiszen kisiskolásként a családtagokból egyesületet „szerveztem” és „működtetettem”, még a nevére is emlékszem: Kék Nyíl, de ne kérdezd, hogy miért). Aztán a pályám úgy alakult, hogy ezt a habitusomat is ki tudtam bontakoztatni a tudományszervezésben és a tudományos közéletben, így kétféle indíttatásom végül szerencsésen összetalálkozott.
KULTer.hu: Olyan szakmai terminusok kezdeményező, szintetizáló kidolgozójaként vagy ismeretes, mint az irodalomtörténeti „érzékenység”, „tudós hazafiság”, vagy éppen a textológiai (e-textológiai) „szövegidentitás”, „szövegszekvencia”. Mennyire érezted ezek múltbéli megfogalmazásakor, hogy még a szokásosan igényes teljesítményedhez képest is valami kiemelkedőbb történik éppen? Mennyire lehet megérezni a maga szinkronicitásában a majdani hatástörténeti sikert? Egyáltalán, mi a viszonyod a tudományos elismeréshez, amelynek jócskán részese vagy? Motivál vagy teljesítménykényszert vált ki, áldásként vagy inkább „átokként” élsz együtt vele?
A rátalálás öröme a munka során rendszeresen kiváltja az érzést, hogy „na ez most aztán nagyot fog szólni”. Aztán másnap ránézve ugyanarra rendszerint mérséklődik az öröm és lelkesedés, vagy akár az ellenkezőjébe is fordul. Írás közben nemigen lehet reálisan belátni annak eredményeit, még kevésbé várható hatását.
A visszaigazolás, elismerés természetesen nagyon fontos, de míg elkészül valami, csak érzések vannak, melyek utólag vagy igazolódnak, vagy nem.
S ezek az érzések magát a munkafolyamatot érdemben nem befolyásolják, annak megvannak a maga sajátszerűségei, melyek meghatározzák azt. Én azt is egyfajta sikernek és elismerésnek érzem, mikor egyes fogalmaim (például a tudós hazafiság vagy a szövegforrás-szövegidentitás, melyeket említettél is) átvitt értelemben szólva „köznevesülnek”, s már hivatkozás nélkül, vagyis mintegy alapszókészletként használtatnak. Lehet, hogy ezek az apró mozzanatok hosszabb szavatossággal bírnak, mint egy monográfia-konstrukció egésze, amely mindig bele van ágyazva egy tudománytörténeti időpillanatba.
KULTer.hu: Mennyiben változtatta meg a tudományos szemléletmódodat az elektronikus szövegkiadással való egyre módszeresebb foglalatoskodás? Érezhető-e a hatása a hagyományosnak mondható munkaterületeden?
Ha éppen az említett szövegforrás-szövegidentitás fogalompárt és a hozzájuk kötődő nagyobb fogalombokrot tekintjük, elmondható, hogy ezek valójában meg sem igen születtek volna az elektronikus kiadás által támasztott igények és annak immanens szemléletmódja nélkül. Sőt, már a Kazinczy kritikai kiadás nyomtatott változatában kezdettől (tehát egy jó évtizede) alkalmazott genetikus módszer technikai megoldásait is sok tekintetben az elektronikus médium ihlette.
A két mediális közeg egymásra hatása elkerülhetetlen, s a feladat éppen a megtermékenyítő mozzanatok felhasználása mindkét oldalról.
S ez nemcsak a textológiai-filológiai munkára érvényes, sőt, nemcsak saját szakmánkra. A két mediális közeg, a nyomtatott és az elektronikus egyaránt meghatározó szerepet játszik életünkben, s nem hiszem, hogy ez döntően megváltozna. Amikor mediális váltásról van szó, sokszor úgy tűnhet, mint átmenet az új, az elektronikus médium korába.
A mediális váltás szerintem inkább egyfajta sajátos „kétéltűségre” való átmenetet kell jelentsen,
mert nem arról van szó, hogy az egyik leváltja a másikat, hanem arról, hogy meg kell tanulni mindkettőben otthonosan létezni, kihasználva termékenyítő egymásra hatásukat, ugyanis mások az erősségeik és az előnyeik. Mi még a linerás és rögzített szerkezetű nyomtatott médiumban sajátítottuk el alapvető kulturális technikáinkat, automatikusan ennek előfeltevései és mintázatai alapján gondolkodunk és cselekszünk, az új nemzedékeknek viszont már a hálózatos és dinamikus elektronikus médium az útra bocsátó közegük. A másik közeg nyelve és gondolkodásmódja egyaránt nem anyanyelv, de szükséges, hogy az anyanyelvi szinten való elsajátítása. Aligha spórolhatja meg bárki is az így értett mediális váltást saját munkájában, mindennapi kultúrája egészében, aki a jelenben jelen kíván lenni.
KULTer.hu: Bár pályád elején több kritikát is publikáltál választott korszakod hatókörén túlról, a te szakmaiságodra mégsem jellemző a kalandozás, nagyon fegyelmezetten tartod a határokat. Emiatt kevéssé ismeretesek kulturális szokásaid, ízlésed. Arra kérnélek, engedj egy kis betekintést: milyen típusú irodalmat forgatsz szívesen privát, otthoni „örömszövegként”? Milyen kulturális gyakorlatokat preferálsz leginkább?
A pálya elején készített kritikák az intézetünkben akkor folytatott (és egyébként ma is folyó) szakmai nevelőmunka keretében készültek. Lehetőséget kaptam, miként mások, hallgatóként, majd pályakezdő kutatóként szépirodalmi művek recenzeálására, ami publikációt és egyben műfaji írásgyakorlatot jelentett, mert a szerkesztők sokat dolgoztak a leadott szövegekkel. Nagyon hasznos volt, köszönettel tartozom érte. Aztán hosszú időn keresztül nem nagyon volt lehetőségem érdemben követni a friss szépirodalmi termést, egyszerűen nem maradt rá idő és energia a munka és a család mellett. Amikor a gyerekek felnőttek, s különféle megbízatásaim sem vették igénybe az egész napot, ismét lehetőség nyílott „örömszövegek” olvasására. Leginkább az intuitív ötletszerűséget követem, elmegyek a könyvesboltba, s amihez kedvet érzek a könyvek nézegetése, lapozgatása közben, azt választom. Természetesen vannak azért előre kinézett darabok is, elsősorban az újonnan megjelenő magyar regények, a külföldi széppróza esetében sokkal nagyobb a kalandozás tere.
Preferenciám az általam kevéssé ismert nemzeti irodalmak felfedezése, különösen figyelemre méltó szerintem a hozzánk eljutó skandináv könyvtermés.
Igyekszem élvező olvasóként viselkedni, minél inkább felfüggeszteni a szakmai tekintetet, mert különben mi lenne a kikapcsolódás benne. A kikapcsolás biztosítása amúgy is komoly feladat az olyanok esetében, amilyen én is vagyok, nevezetesen akik számára a munka egyben hobbi és szórakozás. Ez persze nagy szerencse és adomány, hiszen amivel foglalkozom kell, azzal szeretek is foglalkozni, vagy még inkább éppen azzal szeretek a legjobban foglalkozni. De a veszély benne rejlik, hiszen
a munka túlzottan beszippanthat és mintegy függővé tehet, ez egy-egy könyv befejező szakaszában meg is szokott történni.
Utána mindenképpen kell egy levezető időszak, amely visszavisz egy kiegyensúlyozottabb állapotba. A veszély persze napi szinten is jelen van, mert az aktuális munka megoldandó kérdései állandóan motoszkálnak az ember fejében, nem különben a különböző projektek tervezése, így a feladat éppen annak lehető biztosítása, hogy ez a fej legyen időnként kikapcsolt állapotban. Én arra törekszem, hogy (mivel korán kelek és igazán termékenyen főleg délelőtt tudok dolgozni) a munka délutáni befejezésével ténylegesen abbahagyjam azt fejben is. Az általad említett örömolvasás segíti a kikapcsolást, miként az időnkénti kulturális programok (színház, koncert) vagy jelentős sportesemények (de tényleg csak a legmagasabb szinten). Ezekért utazni sem vagyunk restek, aminthogy egy-egy még ismeretlen vidék, város felfedezése is vonzó kihívás. Egyebekben inkább otthonülő vagyok, s a kikapcsolást a nap legvégén igyekszem még az érdemi kulturális gyakorlatoktól is mentessé tenni.
KULTer.hu: Nem mintha nem állna még előtted üdítően sok aktív év akár az oktatásban is, mégis érdekel arra az összegzőnek ható kérdésre adott válaszod, hogy mi az a téma (ha van ilyen, akár félig-meddig tudatosítva), amit mindenképpen meg szeretnél még írni? Nem a következő vállalásodra gondolok tehát, hanem az aktuálisan leginkább dédelgetettre, amelyet mindenképpen meg szeretnél valósítani, mielőtt majd egyszer végleg leteszed a tollat.
A konkrét tervek, amiket szövögetni szoktam, szinte sohasem úgy valósultak meg, ahogy kezdetben elgondoltam. Ez még akkor is igaz, ha a fő irányokat tekintve elég következetesen tartom magam az elgondoltakhoz, s tudatosan építkezem. Nem is szívesen nevezem már meg pontosan, mit akarok vagy nem akarok csinálni, párszor mellélőttem vele, például mikor a kisdoktorit követően, amely az első sajtó alá rendezésem volt, kijelentettem, hogy én textológiai-filológiai munkával nem nagyon szeretnék foglalkozni a továbbiakban, vagy mikor tíz éve megjelent monográfiámban még a folytatásként tervezett könyv címét is leírtam.
A feladatok szembe jönnek a kijelölt irányokon belül, s a megkezdett munka mindig mássá alakul, mint ahogy kezdetben látszott.
Annyit azért elmondhatok, hogy ha az előző monográfia folytatását nem is fogom a tervezett módon megírni, de arról az időszakról, a 19. század első két évtizedének magyar irodalmáról lenne mondandóm. S az is bizonyosnak tűnik, hogy amit elmondhatok, az nagymértékben ráépül majd a textológiai-filológiai munkámra, most éppen a legutóbbira, Kazinczyra.
Eddig mindig úgy történt, hogy a monografikus megközelítés összefonódott az éppen készített szövegkiadás világával, s kölcsönösen megtermékenyítették egymást.
Erre az összefonódó kettősségre szeretem ráirányítani fiatalabb pályatársaim figyelmét, amint azt te is tapasztaltad, s azt látom, hogy a recept általában működőképesnek bizonyul. A másik tervem már határozottabb formát öltött, összeállítottam egy tanulmánykötetet azokból a tanulmányaimból, amelyekből nem lett valamelyik könyvemben fejezet. A mintegy húsz szöveg meglepően egységes irányokba rendeződik el szinte magától. Aztán hogy mi valósul meg a tervekből, az más kérdés, de a bakancslista írogatása nem az én műfajom, mindig az előttem álló feladatot akarom megoldani.
KULTer.hu: Hatvanéves lettél. Még levezetésként sem szeretném elsütni a „Milyen érzés?” közhelyét, de az nagyon is érdekelne, hogy milyen a viszonyod az időhöz. Mennyire állsz tudatosan benne? Van, aki már előre várja az aktív oktatói életszakaszt követő összegzés éveit, s van, aki rettegő fölénnyel próbálja negligálni az öregedés folyamatát. Mit gondolsz az idő múlásáról, ha éppenséggel önmagadról van szó?
Az idő múlása aligha hagy bárkit is érintetlenül, nemigen lehet elkerülni az ezzel való szembenézést. Ugyanakkor nem célszerű sokat foglalkozni vele, mert kiragad a Mából, s
egy bizonyos kor után az embernek nem jövője van, legfeljebb a Mával bírhat.
S addig jó, amíg azzal bír, mert eljöhet az idő, mikor ahelyett is csak a múlt lesz a sajátja, mikor már megszűnik jelenvaló aktivitása, vagy ami még rosszabb, a szellemi kondíciók elrabolják tőle azt is. Mindezt tudni ildomos, de a tudomásulvételen túl nem célszerű a még használható Mát ezzel megrabolni.
KULTer.hu: Ezeket a „védjegyszerű” gondolatokat le sem tagadhatnád… Fényükben kívánom ezúton is a legjobbakat születésnapod alkalmából!
A fotókat Áfra János készítette.
