Az ír az a film, amivel Scorsese visszatekint elegánsan agresszív gengsztereposzainak aljas utcáira, mégis egy azoktól merőben eltérő nézőpontból mesél. Legújabb munkája nem szól másról, mint amiről a Beteg srác fejti ki összefoglaló elméletét a Trainspottingban: mindenki megöregszik, és ez ellen nem tehetünk semmit.
Scorsese – szemben Coppola fennhéjázó, arisztokrata pózban tetszelgő maffiacsaládjával – sohasem romantizálta a gengszterek (al)világát. Nála az archetípus a kivakart, élvhajhász, erőszakos, ostoba ki-ha-én-nem átlagember, aki vérrel szerzett státusza ellenére könyörtelenül ki van téve a való élet pitiáner törvényszerűségeinek. Az Aljas utcák, a Nagymenők, a Casino és A Wall Street farkasa zömében valós eseményeken alapuló figurái és történései ezért sokkal emberközelibbé, átélhetőbbé, hétköznapivá teszik a bűnt. Nem apológiáról van szó, hiszen az olasz származású rendező nem pusztán a hamis családként funkcionáló érdekszövetségek elsőre szimpatikus belső dinamikáját, hanem ennek a látszólagosságát és szükségszerűen belülről történő széthullását is rendre vászonra viszi.
A Frank Sheeran életét feldolgozó Az ír pedig egy nagy szerzői számvetés mind műfaji, mind emberi értelemben.
Scorsese ehhez méltón nem akármilyen színészgárdát trombitált össze. Voltaképp életművének legendás tartóoszlopait látjuk. A címszereplő De Niro maga a két lábon járó szótlan, megkeseredett beletörődés, de itt van az imázsától teljesen távoli, higgadt és kimért maffiavezért megformáló Joe Pesci, valamint a legharsányabb és emiatt leghálásabb szerepet, Jimmy Hoffát, a szakszervezeti elnököt alakító Al Pacino.
Játékuk még a teljesen mesterséges hatást keltő VFX réteget is átüti.
Sok kritikában felmerült, hogy a színészek digitális megfiatalítása abszolút kisiklatja a hitelességet, ami tényleg visszaüt, főleg a mozgalmasabb jelenetekben. A karakterek és az alakítások hitelessége ellenben pont akkor a legerősebb, amikor Scorsese nem a cselekményre, nem a konkrét történésekre, hanem a színészei (valódi) arcába belevésődött időre és az elmúlásra fókuszál. Ehhez igazodik a három és fél órás játékidő is.
Az írből hiányzik a Nagymenőkre, de leginkább A Wall Street farkasára jellemző eszméletlen svung és hedonizmus.
Ne várjunk semmiféle heveskedő stilisztikai megoldást, menőn harsogó Rolling Stones-, Cream- és George Harrison-dalokat, se sűrű szövésű narratívát, amivel Scorsese annak idején villanásnyi, mégis lényegre törő jelenetekkel hibátlanul rajzolta meg Henry Hill életútját a Nagymenőkben. A rendező (és Frank) ezúttal az idősek otthonában, tolószékből mesél, elidőzik az apró részleteken, és nagyon finoman építi fel karaktereit, valamint a köztük lappangó, egyre fokozódó feszültséget. Ennek legjobb példája a Frank lányát, Peggyt alakító Anna Paquin egysoros, de annál jelentősebb szerepe. Már kislány korától kezdve érti és viszolyog attól, amivel apja foglalkozik. Scorsese ezt a központi motívumot mégsem túlbeszélve, hanem nagyon visszafogottan, egy-egy értetlenkedő, bizalmatlan tekintettel, valamint a szótlansággal ragadja meg és teszi általános erkölcsi mércévé.
Ez a tekintet végül Frank élő bűntudataként, illetve a megváltás hiányaként kulminálódik a film végére.
Frank élete a maffia egykori végrehajtójaként, majd komoly politikai befolyással bíró szakszervezeti vezetőként csupán részben követi a klasszikus felemelkedés-bukás narratívát. De Niro és Joe Pesci karaktereinek leépülése nem olyan látványos vagy teátrális, mint Scorsese többi maffiameséjében. Frank és Russell egész egyszerűen megöregszenek. Gengszterként az a tragédiájuk, hogy hajdani társaikkal és ellenlábasaikkal szemben nem triviális viták véres eredményeként, minden előzetes figyelmeztetés nélkül halnak meg. Nekik szembe kell nézniük a halállal, el kell tűrniük a lassú elmúlást, és át kell élniük azt az elemi veszteségérzetet és magányt, amit a családjuk elfordulása jelent. Az ír narratív szerkezete mellőzi a dramaturgiai csúcspontokat, ehelyett merengve, anekdotázva épül fel az egyébként nagyon precíz, nonlineáris elbeszélés.
A film lassú sodrása viszont egyáltalán nem jelent öreguras tempót vagy unalmas, fülledt üresjáratokat.
Scorsese rendezése izzik a csendes, baráti beszélgetéseknek álcázott halálos fenyegetésektől. A kivégzések mégis banális eseményként, ironikusan vannak tálalva, amit nem mellékesen a film alapját adó könyv gengszterzsargonból származó címe (I Heard You Paint Houses) is aláhúz. A legtöbb karakter haláláról a megjelenő inzert tájékoztat minket, de a film elégikus hangneme ellenére egyébként sem humortalan. A bárgyú gengszterek abszurdba hajló dialógusai nem ritkán futnak vicces zsákutcába, de az öregkor ábrázolása sem ússza meg teljesen a fekete humort.
Mindezzel szemben a film tényleges dramaturgiai középpontjában Jimmy Hoffa meggyilkolása áll.
Az, hogy Scorsese jó harminc percig fenn tudja tartani az ebben a szálban megbújó suspense-t, valami egészen nagy bravúr.
De ennél is fontosabb, hogy a nagyon aprólékosan felépített és kibontott, végül fejlövésnyi gyorsasággal kifutó konfliktus Az ír másik nagy morális dilemmáját hordozza. Azt, hogy miként képes valaki agyonlőni egy barátját. Nyilván a műfaj egész kánonja ezt a kérdést teszi fel, és a legtöbb arra jut, hogy simán. Scorsese viszont még csak ezután bontja ki az igazi karakterdrámát.
Szokták mondani (többek közt én is), hogy a mai Scorsese már nem ugyanaz, aki a Taxisofőrt, a Dühöngő bikát és egy rakás másik klasszikust forgatott. Az idős direktor most viszont úgy tudott hű lenni régi önmagához, hogy a halált és az eddigi életünkkel való számvetést tematizálta szokatlanul melankolikus tónusban. Az ír egy hajdani fenegyerek nagy búcsúfilmje lehetne, de hál istennek egyelőre szó sincs búcsúról.
Az ír (The Irishman), 2019. Rendezte: Martin Scorsese. Írta: Steve Zaillian. Szereplők: Robert De Niro, Joe Pesci, Al Pacino, Harvey Keitel, Anna Paquin, Stephen Graham. Forgalmazó: Netflix.
