A 2010-es évek elején radikálisan átalakult a magyar filmtámogatási rendszer, és részben ennek hatására, részben a nemzetközi trendekhez igazodva sok veterán és pályakezdő alkotó nyúlt a populáris műfajokhoz. Ez persze közel sem jelentett konformizmust, és amellett, hogy a hazai rendezők bátran kísérleteztek a zsánerekkel, merész formai kreativitásnak és témaválasztásoknak is szemtanúi lehettünk.
Ha a 2000-es évek a Simó-osztálynak és az „új hullámhoz” kapcsolódó egyéb rendezőknek köszönhetően a magyar szerzői film reneszánszát jelentette, akkor a 2010-es éveket a magyar műfaji film reneszánszának tekinthetjük. A 2010-es évek elején felszámolt Magyar Mozgókép Közalapítvány helyén létrejött egy, a veterán rendezők szerint egyablakos és kirekesztő filmtámogatási rendszer Magyar Nemzeti Filmalap néven, a nemrég elhunyt Andy Vajna vezetésével (2020 elején ezt fogja leváltani a Nemzeti Filmintézet). A Vajna-rendszerben sok ötlet hiúsult meg: Pálfi György Toldi-filmje, és majdnem Schwechtje Mihály Remélem legközelebb sikerül meghalnodja is, amelyet több elutasítás után más forrásból valósított meg a rendező. De Hajdu Szabolcs easternjére, a Délibábra is rányomta bélyegét az alkotó és az MNF csapata közötti kreatív vita.
Ám amellett, hogy sokan nyilatkoztak negatívan a forgatókönyv-fejlesztési folyamatról, sokak szerint jól működött a rendszer, és számos izgalmas bűnügyi film (Víkend, Tiszta szívvel, A martfűi rém, X – A rendszerből törölve, Apró mesék, Valan – Az angyalok völgye) született a Filmalap szűk tíz éve alatt. Ezek mellett jó néhány nemzetközi díjakkal elhalmozott szerzői film – mint az Oscar-díjas Saul fia, a Berlinalén díjazott Testről és lélekről és az 1945 – is készült, amelyek öregbítették a magyar film hírnevét (említést érdemel még Deák Kristóf a Médiatanács és a Filmalap által támogatott rövidfilmje, az Oscar-díjas Mindenki is). A Köbli Norbert forgatókönyveiből született tévéfilmek pedig bizonyították, hogy
kisképernyőre is lehet moziminőségű, színvonalas történelmi zsánerfilmeket gyártani,
amelyek közül sokat limitált ideig nagyvásznon is lehetett látni (A berni követ, Félvilág, Örök tél). Az alábbi TOP 10-be olyan, nemcsak a Filmalap égisze alatt készült élőszereplős nagyjátékfilmek és dokumentumfilmek kerültek be, amelyek formabontók, vagy témaválasztásuk miatt kiemelkedők voltak.
10. Bergendy Péter – A vizsga (2011)
Bergendy Péter és Köbli Norbert történelmi thrillere jelentette az áttörést nemcsak az alkotók életművében, hanem a magyar műfaji film számára is. Magát az ötvenhatos forradalmat megpróbálták más alkotók is populáris formában feldolgozni (Szomjas György: A nap utcai fiúk, Vágvölgyi B. András: Kolorádó Kid), de nem jártak túl nagy sikerrel. A forradalmat követő 1957-es megtorlások idején játszódó A vizsga azonban frappánsan elegyítette a kémthriller elemeit a nagyon is ismerős magyar történelemmel, és mindezt úgy tette, hogy elkerülte a tipikus hollywoodi filmekre jellemző megoldásokat.
Egyszerre volt lebilincselő, feszült macska-egér játék és keserű, összetéveszthetetlenül magyar történet
a korai Kádár-korszak rögvalóságáról. Szerencsére számos követője akadt (például Sopsits Árpád A martfűi rémmel), így ma már szinte természetes történelmi thrillert készíteni Magyarországon.
9. Vranik Roland – Az állampolgár (2017)
A 2010-es évek európai menekültválságát több ország (köztük hazánk) politikai vezetője is szégyenteljes módon próbálta „kezelni” a segítségre szoruló tömegek démonizálásával. Erre a problémára több magyar film is reagált (Hajdu Szabolcs: Délibáb, Mundruczó Kornél: Jupiter holdja, Zurbó Dorottya: Könnyű leckék), ám közülük is kiemelkedett Az állampolgár.
Vranik Roland egy régóta itt élő idősebb férfi és egy frissen érkezett illegális menekült kvázi apa-lánya kapcsolatát bontja ki.
Igen különlegesek a főszereplők. Hajdu Délibábjában is színesbőrű, de profi színész, Isaach De Bankolé csupán eljátszotta a Hortobágyra menekülő focista főhőst. Azonban Az állampolgár Wilsonját egy olyan ember formálta meg, aki ha nem is teljes mértékben, de nagyon szorosan kötődik karakteréhez. A bissau-guineai Dr. Cake-Baly Marcelo a nyolcvanas években jött Magyarországra, és szinte tökéletesen megtanult magyarul, civilben pedig villamosvezetőként dolgozik. Így maga is átesett a nyelvtanulás, a beilleszkedés és az állampolgárság megszerzésének közel sem könnyű procedúráján. Ahogy a női menekülthőst, Shirint megformáló iráni származású magyar Arghavan Shekari is tett arról, hogy Vranik Roland műve természetes, hiteles, húsba vágóan realista legyen.
8. Császi Ádám – Viharsarok (2014)
Amikor a Magyar Nemzeti Filmalapot kritikák érték, hogy Vajna vaskalapossága és kormányközelisége miatt csak olyan filmek kapnak támogatást, amelyek megfelelnek az egykori amerikai producer ízlésének és a keresztény-konzervatív kormányideológiának, akkor a szervezet vezetői mindig azzal védekeztek, hogy egy olyan film is zöld utat kaphatott, mint a Viharsarok.
Császi Ádám műve homoszexuális vidéki fiatalokról szóló szerzői társadalmi melodráma,
amelyhez hasonlót láttunk a nemzetközi porondon, de nem túl gyakran a magyar filmtörténetben (Orosz Dénes 2013-as Coming outja meglehetősen sztereotip és homofób komédia). Császi műve külföldi páradarabjaihoz (Túl a barátságon, Holdfény, Szólíts a neveden) képest is merész módon, a maga nyers valóságában, a társadalmi normák és sztereotípiák kereszttüzében mutatja be a férfihomoszexualitást. A Viharsarok főhősei, Szabi és Áron kifejezetten férfias karakterek, tombol bennük az elemi erejű szenvedély, illetve féltékenység. Császi nem burkolja romantikus ködbe és óvatos sztereotípiákba a melegférfi-szenvedélyt, és merészen rámutat arra, hogy csak a konzervatív (vidéki) kultúra kezeli a maszkulinitást és a homoszexuális identitást egymást kizáró minőségekként.
7. Mundruczó Kornél – Szelíd teremtés: A Frankenstein-terv (2010)
A Szelíd teremtés megosztotta a kritikusokat, és még azok is negatívan nyilatkoztak róla, akik amúgy kedvelték Mundruczó Kornél munkásságát. A történet a rendező igen kreatív színdarabjában valóban sokkal jobban működik, ám a filmváltozat nagy előnye, hogy ebben maga Mundruczó játssza a főhős rendezőt és apát. Emiatt a történet kap egy plusz önreflexív réteget, és ilyen módon a Szelíd teremtés szerzői önvallomássá alakul: „így alkotok én”. Persze Mundruczó Kornél műve nemcsak ezért, hanem alcíme miatt is izgalmas, hiszen Mary Shelley klasszikus horrortörténetének parafrázisáról van szó. A főhős elhagyott, majd színészként újra felfedezett, amorális, gyilkos indulatokkal teli fia Victor Frankenstein lényének megfelelője. Ahogy Frankenstein, úgy a rendező is eltaszította magától „teremtményét”, és csak szakmai sikere miatt fontos számára. Bár ebben a „teremtmény” külsőre nem taszító, ám
Mundruczó filmje lélektani mélysége és rögrealizmusa miatt sokkal borzalmasabb történet, mint Mary Shelley-é.
6. Szász János – A hentes, a kurva és a félszemű (2018)
Ahogy a Szelíd teremtés, úgy Szász János szerzői pszichothrillere is megosztotta a kritikusokat és a közönséget. A hentes, a kurva és a félszemű is bizonyos értelemben parafrázis, lazán kapcsolódik A postás mindig kétszer csengethez, ám nem emiatt, hanem történelmi vonatkozása miatt érdekesebb. Főhősei, az egykori katona, Léderer Gusztáv és Mici valódi (sorozat)gyilkosok voltak, akik a húszas években kihasználták, majd megölték és feldarabolták Kodelka Ferenc üzletembert. Bátor húzás volt két „emberi szörnyeteget” megtenni főhősnek, hiszen így a néző velük kénytelen azonosulni (például Fatih Akin a szintén valódi sorozatgyilkos történetét feldolgozó Az arany kesztyűben merészkedett el idáig), habár Szász némileg finomítja az ámokfutó Léderer karakterét, és párját is alapvetően a társadalmi körülmények áldozataként mutatja be.
Azonban a cselekmény során több, kegyetlen, már-már groteszk gyilkossági kísérlet is megjelenik,
amelyek felkavarhatják, morális értelemben összezavarhatják a befogadót. A hentes, a kurva és a félszemű sokszor tűnik öncélúnak, azonban a gyilkosok történetén keresztül jól megragadja azt a társadalmi-politikai káoszt, ami a Tanácsköztársaság bukása és a Horthy-féle fehér terror után, a húszas évek elején uralkodott Magyarországon.
5. Hartung Attila – FoMO: Megosztod és uralkodsz (2019)
A FoMO nézése közben még nehezebb dolga van a befogadónak, mert miután a főhős Gergő ittas állapotban megerőszakolja az ájult Lillát, barátai megpróbálják neki (és így a nézőnek is) bemagyarázni, hogy mindezt az áldozat provokálta ki kirívó viselkedésével. Hartung Attila frappáns, ellentmondásos módon mutatja be az áldozathibáztatás működésmódját, és
eléri, hogy a befogadó lassan, de biztosan undorodjon meg a külsőre szimpatikus Gergőtől és bandájától,
akik jó heccnek és szenzációnak fogják fel, ha másokat megalázhatnak a mobiltelefonok kamerái előtt (Hartung műve ennyiben köthető a szintén remek Remélem legközelebb sikerül meghalnodhoz.) Apropó, kamerák: a FoMO nemcsak azért merész alkotás, mert a bűnét fokozatosan felismerő erőszaktevő a főhőse, és ilyen módon a nézőnek végig vele kell azonosulnia, hanem mert rendezője mobiltelefonokkal forgatott. Azaz sokszor amatőr szereplői vették fel a jeleneteket, párbeszédeiket annak érdekében, hogy oldottabb, spontánabb módon nyilvánuljanak meg. A végeredmény hiteles látlelet a mai, közösségi média által behálózott fiatalok világáról.
4. Hajdú Eszter – Ítélet Magyarországon (2013)
A 2008–2009-es borzalmas romagyilkosságokat néhány játékfilm is feldolgozta a maga módján: Fliegauf Benedek nyomasztó szerzői thriller (Csak a szél), Bogdán Árpád több szemszögből elmesélt társadalmi dráma (Genezis) keretei között foglalkozott a tragédiákkal. Ám a legsikeresebb, legbátrabb vállalkozás Hajdú Eszter dokumentumfilmje volt, amely a hosszúra nyúlt büntetőpert követte. Az Ítélet Magyarországon nemcsak a konkrét eset miatt felkavaró, hanem mert
szembesíti a nézőt a magyar igazságszolgáltatás optimálisnak távolról sem nevezhető működésmódjával.
A tárgyalást és a meghallgatásokat nézve a befogadó igen kényelmetlenül érezheti magát az arrogáns, atyáskodó, magát emberileg is mindenkinél feljebbvalónak képzelő bíró megnyilvánulásai miatt. És láthatóan kényelmetlenül érzik magukat az áldozatok hozzátartozói is, mivel a törvényszolga sokszor úgy teremti le őket, mintha ők maguk ülnének a vádlottak padján. Avagy az igazságszolgáltatás az emberek helyett az absztrakt törvényeket és szabályokat védi, így inkább emberellenes.
3. Nemes Jeles László – Saul fia (2015) / Napszállta (2018)
Nemes Jeles László két nagyjátékfilmje megosztva kapja meg a harmadik helyet, mert formai és tartalmi szempontból is radikális, felkavaró, társadalmi vitákat generáló alkotások. Nemes mindkettőben ugyanazt a nagyon következetesen kialakított filmformát használja: Erdély Mátyás operatőr kamerája rátapad a főhősökre (a haláltábori Saul, az első világháború előtti összeesküvésbe belekeveredő Leiter Írisz), így
a filmekben egy erősen szubjektív nézőpont érvényesül, a néző tudása le van korlátozva jellemzően a főszereplők tudására.
Ezzel összefüggésben a témaválasztások is igen merészek. A Saul fia a náci haláltáborokról és a holokausztról szóló filmekben alig tárgyalt Sonderkommandót állította a cselekmény centrumába, így emlékeztetve az utókort arra, hogy a nácik még erre is képesek voltak: a megsemmisítésre kijelöltek közül kényszerítettek embereket társaik tetemei elégetésére. A Napszállta pedig kiválóan megragadta az első világháború „előestéjének” hangulatát, valamint az Osztrák-Magyar Monarchia „boldog békeidejének” ellentmondásosságát. A filmet támadták is a jobboldali sajtóban, mondván, hogy Nemes Jeles László és Clara Royer forgatókönyvíró Budapest szerepeltetésével a magyarok nyakába varrják az első világégést. Holott a főváros tipikus, egy kataklizma előtt álló világot reprezentáló európai nagyváros.
2. Tuza-Ritter Bernadett – Egy nő fogságban (2018)
A romagyilkosságok és a menekültválság mellett a modernkori rabszolgaság témája is feltűnt a hazai filmrendezők alkotásaiban. Ám Till Attila rövidfilmjénél, a Csicskánál és Hajdu Szabolcs Délibábjánál is erősebb alkotás Tuza-Ritter Bernadett dokumentumfilmje, amely formai és tartalmi szempontból is igen bátor alkotás. A rendezőnő következetesen játékfilmekhez hasonló módon vágta össze a cselekményt, így
az Egy nő fogságban izgalmas, felemelő melodráma-thriller.
Tuza-Ritter nagyon merész módon végig „valós időben” követte alanyát, illetve annak természetesen ködösítő, az interjúk során a szituációt szépítő fogva tartóját, és átlépett egy képzeletbeli határt. Abban az értelemben, hogy megtörte a dokumentumfilmes kívülállását, és aktívan segített címszereplőjén, aki így tulajdonképpen nagyrészt a rendezőnő biztatásának és támogatásának köszönheti szabadságát. A film forgatása segített az elnyomásba belefásult középkorú asszonynak abban, hogy reflektáljon helyzetére, és elinduljon a lázadás útján.
1. Tarr Béla – A torinói ló (2011)
Tarr Béla az egyik utolsó modernista alkotó, és utolsó filmjével nemcsak egy egész korszakot zárt le, visszavonulása előtt nemcsak saját életművéről adott számot, de magát a film médiumát is felszámolta. A minimalista, kvázi kétszereplős (egy mindentől elzárt tanyán nyomorgó apa és lánya), apokaliptikus A torinói lóban Tarr Friedrich Nietzsche mint az értelem és az új értékek teremtése képviselőjének megőrüléséből vezeti le a világvégét, illetve a „fordított teremtéstörténetet”, amelynek során lassan eltűnnek a világból az élőlények, a természeti elemek, de az utolsó jelenetben még maga a fény is. Ezáltal Tarr Béla valóban felszámolja magát a filmet is, hiszen fény nélkül egyszerűen nem létezik a mozgókép. A zajok, zörejek, dialógusok összessége csupán rádiójáték.
A torinói ló tragédiája az, hogy gyakorlatilag minden eltűnt a világból, beteljesült a földi pokol,
de a morális értékeitől, céljaitól, sőt teljes emberségétől megfosztott ember folytatja sehová sem tartó életét („Enni kell!” – mondja az apa monoton hangon). Ilyen merész és tudatos önfelszámolást még más országok alkotói sem vittek véghez. Hiába áll meg a filmszalag és sötétül el a kép a Persona végén, Ingmar Bergman még sokáig folytatta a filmkészítést. Tarr Béla viszont A torinói ló után csupán nemzetközi kiállításokhoz készített rövidfilmeket, de magyar nagyjátékfilmet egyet sem.
