Sokáig úgy éreztem, hogy csalódás volt zeneileg ez az évtized, hogy bár minden évben jelentek meg remekművek, mégsem mérhető néhány korábbi időszak színvonalához, és ez talán igaz is. Ám egyrészt a kétezres évek világát egyértelműen meghaladva olyan lemezek százai láttak napvilágot, amelyek mellett nem lehet említés nélkül elmenni, különösen – ahogy a listából ki is derül – az évtized első felében. Másrészt jó lenne elkerülni, hogy korunk legkiválóbbjait a nosztalgiázásnak köszönhetően ne értékeljük eléggé. Így hát íme, tíz album tíz olyan előadótól, akikre tíz-húsz év múlva talán majd hasonló nosztalgiával gondolunk vissza, hogy az akkori aktív előadók értékét kérdőjelezzük meg általuk.
10. Mark Lanegan Band – Phantom Radio (2014)
Akinek Lanegan még a megannyi sikeres (és nem mellékesen igen remek) szólóalbuma után a 2010-es években is csak Kurt Cobain egykori haverja és a Queens of the Stone Age korábbi énekese volt, az nagyon remélem, hogy a Phantom Radio megjelenése után változtatott ezen az álláspontján. Kiválóbbnál kiválóbb számokkal nyer bizonyosságot, hogy Lanegan amellett, hogy az egyik legkarakteresebb énekhanggal rendelkező férfi énekes az elmúlt évtizedekből, dalszerzőként is a legmagasabb minőséget képviseli. Az egy dolog, hogy szövegében, hangulatában, hangszerelésében és előadásmódjában is képes volt megújulni a teljes karrierjét figyelembe véve, de hogy mindezt úgy tette, hogy az albumon hallható tíz szerzemény mindegyike ilyen emlékezetesre sikerült, az igen komoly teljesítmény. Posztpunk, disco, grunge és pop keveréke ilyen koherensen talán sosem szólt.
9. Angel Olsen – My Woman (2016)
A My Woman túl sokszínű ahhoz, hogy pár sorban megfelelő jellemzését adjam. Olsen természetes folk-pop stílusát árnyalják synthpop, glam rock, de még grunge elemek is. Sötét album sok szempontból, de mindeközben nagyon felemelőek. Leginkább talán a Sister című dalban érzékelhető ez a tökélyre fejlesztett ambivalencia. Egy egyszerű, lágy melódiára felfűzött érzékeny és sebezhető vokál köré épül a szám, amely később újabb és újabb fordulatokat vesz és dreampopos, indie rockos megoldásokat hoz be, mielőtt úgy tűnik, hogy lezárja az egészet, de annyira azért mégsem a két elcsukló, szinte suttogó, feszültséggel teli „All my life I thought I’d change”-ben. Ezt a mutatványt hét percben is borzasztóan nehéz megcsinálni, nem hogy egy egész lemezre kivetítve.
8. Gorillaz – Plastic Beach (2010)
A Gorillaz mint olyan Damon Albarn három remek projektje közül a legkitűnőbb. A virtuális banda csúcsát pedig a 2010-es Plastic Beach jelenti. Azon kívül, hogy olyan klasszikusok találhatók a közel egy órás felvételen, mint a Stylo vagy az On Melancholy Hill, az együttes valószínűleg legelvontabb, mégis legjelentősebb és legtöbb társadalom- és korkritikával rendelkező szövegeit írta ide Albarn (Empire Ants). A dalok egy része ennek ellenére inkább egy személyes hangvételt üt meg (Rhinestone Eyes), mégsem esik szét az album. A nyitóhangtól a zárásig lebilincselő, és meghallgatása után még többet akarunk Albarn zsenijéből azzal együtt, hogy sejtjük, ennél erősebbet sosem adott ki és soha nem is fog.
7. Eric Church – The Outsiders (2014)
Church a 2014-es The Outsiders-szel megreformálta a modern country-t. A több évtizedes viszonylatban pocsék és szinte semmi újat nem produkáló műfaj úgy tűnt, talán végleg eltűnik a truck-moonshine-cold beer fémjelezte süllyesztőben. Ez a lemez azonban megmutatta, hogy reflexívebb, belevalóbb, autonómabb módon is hozzá lehet állni ehhez a nagyon is tradicionális zenéhez. Az olyan dalok, mint az A Man Who Was Gonna Die Young, a That’s Damn Rock & Roll, vagy a Give Me Back My Hometown a példái annak, hogy ha valóban kiemelkedő dalszerző és előadó írja meg és énekli el, akkor a country művészileg ugyanolyan értékes, mint bármely más műfaj. Szó nincs a jól ismert rágógumi-brocountryról, Church nekik és a teljes popzenének, sőt, mondhatni, a fogyasztói attitűdnek bemutatott csak úgy Johnny Cash-esen: „It ain’t a middle finger on a t-shirt, the establishment’s trying to sell / It’s a guy with the balls who told the establishment to go to hell”.
6. The National – Trouble Will Find Me (2013)
Ez nem való mindenkinek. Egy alapvetően nyomasztó és alkoholproblémákkal vegyített, középkorúsággal kapcsolatos válságok során átmenő dalszövegíró munkáinak befogadásakor nem lehet teljesen elvonatkoztatni. A The National esszenciáját mégis épp ez adja, így magától értetődő, hogy annak az albumuknak van helye a listán, amely a leghitelesebben és leglényegretörőbben mutatja be ezt. Nincs köntörfalazás: egymás után érkeznek a depresszívebbnél depresszívebb alkotások, ennek pedig mi valamilyen érthetetlen oknál fogva örülünk. Az már csak ráadás, hogy a dalok minősége a jótól a még sokkal jobbig szintén fokozatosan emelkedik, így az utolsó két szám teljes katarzist okoz a többé-kevésbé lecsupaszított egyszerűséggel. Amikor lehetetlen szétválasztani az éteri szépséget a már említett nyomasztó, természetünkből fakadó magánytól, akkor tudhatjuk, hogy valami különlegesnek vagyunk tanúi.
5. Tycho – Epoch (2016)
A kortárs elektronikus zene nem érdemli meg Tychót. A multiinstrumentalista Scott Hansen projektje lélekig hatol, ez pedig hatalmas szó egy olyan lemez esetében, ahol a szó szoros értelmében hangszerek és vokál nélkül dolgozik az előadó. Borzasztóan nehéz ezek nélkül azonnal felismerhetőnek lenni, Tycho azonban (és különösen az Epoch) bizony ilyen. Sajátos dalszerzői motívumok, visszatérő szerkezeti és hangzástechnikai elemek, és mégis minden szerzemény egy külön világ, önmaga jogán létező. Ezzel együtt az Epoch messze túlmutat a zenész tipikus hangzásvilágán és motívumain, történeteket képes elmesélni egy szó kimondása nélkül. A Receiver például mintha egy napot szimbolizálna hajnaltól alkonyatig. A Division egy folyamatos harc a más-más jellegzetességgel bíró szólamok között, szinte láthatjuk magunk előtt, hogyan küzdenek a dominanciáért. Elsőre úgy tűnhet, ez egy háttéralbum tanuláshoz, munkához, alváshoz, valami elsődlegeshez. Amikor aztán kiderül, hogy mennyi mindenről lehet így lemaradni, annál nagyobbat üt.
4. Mac DeMarco – Salad Days (2014)
A korosztályom Mac DeMarco és Mac DeMarco a korosztályom, ennek minden pozitív és negatív hozadékával. Kicsit súlytalan, kicsit komolytalan, talán éretlen, de ez nem okoz komoly problémát. A Salad Days minden, ami ő és semmi, ami nem, ennél fogva a kvintesszenciája a ’90-es évek generációjának, nem is kérdéses, hogy helye a listán. Folyamatos táncolás a szorongás és a lazaság határán, gyakran ezek keverékében úszkálva, tele önreflexióval, amelyet épp magunkra vehetünk, vagy nem, Mac-et aztán nem érdekli. Ideális aláfestő zene egy film egy szereplőjének idegösszeroppanást ábrázoló jelenetéhez és egy baráti tábortűz mellé egyaránt, ez pedig nem normális dolog.
3. Soulsavers – The Light the Dead See (2012)
Nem tudok még egy olyan albumborítót, amely ilyen hibátlanul kifejezi zenéje minden aspektusát. Aki nem találja szépnek a borítót, bele se kezdjen a lemezbe. Abba a lemezbe, amelyen láthatóvá vált, hogy Dave Gahannek 50 évébe telt, mire kiderült, mire született. Nem, nem a Violator eléneklésére, hanem bizony erre a felkavaró, érzelmileg megterhelő, gospellel és blues-zal átitatott folk rockra. A Soulsavers pedig valójában azért jött létre, hogy ezt lélekfacsaróan esztétikus módon támogassa meg zeneileg. Talán úgy tűnhet, az album gyakran túlságosan egyszerű, puritán, már-már pongyola szövegekkel dolgozik, ez pedig önmagában igaz is. A dalok egészét nézve azonban egyértelművé válik, hogy ez nagyon is szándékolt és helyes megoldás. Egész egyszerűen ez a fajta közvetlenség olyan hihetővé teszi a vokálokat, hogy meggyőződéssel vallhatjuk, Gahan minden szavát halálosan komolyan gondolja, és épp úgy mi is.
2. Bon Iver – 22, a Million (2016)
A 22, a Million nem azért szerepel a listán, mert ez Justin Vernon legnagyszerűbb dalszerzői munkája. Nem azért, mert ez az elmúlt évtized egyik leginnovatívabb lemeze, és nem is azért, mert folyamatosan változik, hogy éppen érteni véljük vagy sem, mi miről szól és mit jelent. Ez mind-mind igaz, a listán a második helyet azonban a záró hármassal érdemli ki. Az egy dolog, hogy az 8 (circle)-re nincsenek szavaim, de az a tény, hogy az azt követő kettő is alig marad el, még lenyűgözőbb. A lemez maradék, egyébként szintén remek része szinte érdektelennek tűnik ennek fényében. Imponáló továbbá az is, hogy bizony nem könnyű végighallgatni az albumot. Sokáig nem vonz be. Nem hallgattatja magát. Egészen magába zárkózó, a külvilág felé látszólag sem nyitó, esetenként öncélúnak tűnő megnyilvánulásokkal él, amelyre bevonódás helyett talán inkább úgy tekintünk, mint amihez mi nem nőttünk fel, mint amiben saját gyarlóságunk miatt nem lehet részünk.
1. Arcade Fire – The Suburbs (2010)
Nem csupán az évtized, egyelőre az évezred albumáról van szó. Grandiózus, és az első perctől úgy viszonyul a hallgatóhoz, hogy most bizony meg fog tanítani pár dolgot. Mindenek előtt azt, hogyan kell a leglazábbnak és a legtartalmasabbnak lenni egyszerre. Nagyon fura, hogy egy ilyen hallgatóbarát lemez hogyan hordozhat ennyi állítást korunk emberéről. Mintha egy Verdi-opera készült volna Az ember tragédiájából. Mintha Michael Jackson adná elő az 1984-et. Mindez pedig egyetlen művészeti produktumban.
