Szokás arról beszélni, hogy a filmművészet is eljutott a végső határokig, és már nem tud érdemben megújulni. Amiben van igazság, ám a 2010-es években készültek olyan alkotások szerte a világon, amelyek bizonyították, hogy egy csipetnyi eredetiség is elég ahhoz, hogy izgalmas, időtálló filmek szülessenek.
Alapvetően a 2000-es évekről állíthatjuk azt, hogy a „reneszánszok korszaka” volt, mert ekkor robbant be a nemzetközi fesztiválokon a román újhullám (Cristian Mungiu, Cristi Puiu, Corneliu Porumboiu és mások minimalista filmjei), ebben az évtizedben újították meg a magyar filmművészetet a külföldön szintén nagyon sikeres hazai rendezők (Mundruczó Kornél, Hajdu Szabolcs, Pálfi György, Fliegauf Benedek és mások), a nagy tévésorozat-reneszánsz is ekkor kezdődött, és már a 2000-es években feltűntek a horrorfilmreformot elindító alkotások. Ehhez képest a 2010-es éveket konzervatívabb évtizednek tekinthetjük, hiszen nem jelentek meg olyan jelentős filmművészeti irányzatok vagy mozgalmak, mint a román vagy a magyar újhullám.
Inkább a tendenciák folytatásáról, lassú gazdagításáról beszélhetünk
(lásd például a második generációhoz tartozó Radu Jude munkásságát vagy a Kutyákkal a román minimalizmus határait feszegető Bogdan Miricăt).
Ez persze korántsem jelenti azt, hogy a 2010-es évek ne lenne tele formai és tartalmi szempontból – ha nem is annyira eredeti, de – kreatív alkotásokkal. Elég csak Nicolas Winding Refn szürreális filmjeire (Drive, Csak Isten bocsáthat meg, a Neon démon), Ulrich Seidl dokumentumfilm-groteszkjeire (A pince, Szafari), Ari Folman az aminációs és az élőszereplős filmet ötvöző sci-fi disztópiájára, a A futurológiai kongresszusra, Wim Wenders a fotó- és a filmművészetet szintetizáló A Föld sójára vagy Peter Jackson archív felvételek felhasználásával, digitális felújításával és kiszínezésével megvalósított Akik már nem öregszenek megjére gondolni. A felsorolást pedig oldalakon keresztül lehetne folytatni távol-keleti példákkal (Park Chan-wook: A szobalány), sőt Oscar-jelölt vagy díjazott filmekkel (Alejandro González Inárritu Birdmanje vagy a Brie Larson főszereplésével készült A szoba).
Az alábbi listában egy-egy páratlanul kreatív, kiemelkedő alkotás képviseli az eddig említett csoportokat.
10. Michel Hazanavicius – A némafilmes (The Artist, 2011)
A francia rendező alkotása ugyan megkapta a legjobb filmnek járó Oscar-díjat, azonban sokan támadták mind A némafilmest, mind az Akadémia ítészeit, mert a filmformán kívül nem sok eredetiség szorult Hazanavicius művébe. Ezzel az állítással nehéz lenne vitatkozni, hiszen a melankolikus szerelmi történet ismerős a címszereplő hőskorszak számos melodrámájából, vagy a Csillag születikből, illetve a New York, New Yorkból is. Ám aki mindenféle előzetes tudás nélkül ül le A némafilmes elé, az a cselekmény végéig szinte biztos lehet abban, hogy az 1920-as évek valamelyik restaurált klasszikusát nézi.
Michel Hazanavicius tökéletesen imitálta a némafilmes stílust és filmformát, és nagyon szépen vezette el a sztorit a hangosfilmváltásig,
így igen kreatív módon tisztelgett egy filmművészeti szempontból is gyönyörű korszak emléke előtt.
9. Jim Jarmusch – Halhatatlan szeretők (Only Lovers Left Alive, 2013) / Taika Waititi – Hétköznapi vámpírok (What We Do in the Shadows, 2014) / Ana Lily Amirpour – Csadoros vérszívó (A Girl Walks Home Alone at Night, 2015)
Nem tehettem mást, a 9. helyre egyből három, szoros kapcsolatban álló alkotást kellett egymás mellé rendelnem, amelyek igen eredeti módon használják fel és dekonstruálják a vámpírmitológiát. Szerzőik: Jarmusch, Waititi és Amirpour lehozzák az emberek szintjére a vérszívókat, nem burkolja be őket semmilyen misztikus köd. Pont úgy élnek, mint mi, és ugyanazokkal a triviális problémákkal (hétköznapi szerelem, unalom, mindennapi megélhetés, társadalmi szerepkonfliktusok) szembesülnek.
A különbség csak az, hogy a popkulturális örökségük miatt be kell tartaniuk bizonyos szabályokat:
csak este bulizhatnak, csak a vér csillapítja szomjukat, és Taika Waititinél még a koporsót sem mellőzhetik. A filmek megvalósítása is igen egyedi, legalábbis vámpírfilmekhez képest. A halhatatlan szeretők olyan, mint a Florida, a paradicsom: minimalista, életszagú, triviális epizódok láncolatából áll. Akár egy dokurealityben Taika Waititi „légy a falon” direct cinemás stílusban követi alanyait éjjel-nappal (de leginkább éjjel). A fekete-fehér stilizációt alkalmazó Csadoros vérszívó film noir, western és bosszúfilm egyvelege női főhőssel, közel-keleti közegben, erős, az iszlám kultúrkört érintő társadalomkritikával, ami iráni-amerikai rendezőnője számára identitáspolitikai kérdés is.
8. Radu Jude – Bánom is én, ha elítél az utókor! (Îmi este indiferent dacă în istorie vom intra ca barbari, 2018)
A Bánom is én… cselekményének centrumában egy köztéri előadásra szánt színdarab keletkezése áll, amellyel a főhős rendezőnő, Mariana a román fasizmus, Ion Antonescu és a Vasgárda rémtetteit akarja feleleveníteni, hogy szembesítse az Antonescu-nosztalgia bűvöletében élő társadalmat az egykori vezető rémtetteivel. Radu Jude műve
párhuzamosan mutatja be a próbákat, az ideológiailag befolyásolt pénzosztó szervekkel folytatott küzdelmet és a kutatást Ion Antonescu és emlékezete után.
Így egymás mellé kerülnek a szándékosan színpadias jelenetek és Sergiu Nicolaescu Tükör című filmje, ami a rendszerváltás után kvázi hőst csinált a fasiszta, tömeggyilkos diktátorból. A Bánom is én, ha elítél az utókor legkreatívabb, ugyanakkor legsokkolóbb része az utolsó nagyjelenet, amelyben a csoport élesben, közterületen előadja a kész színdarabot, és amikor a zsidók elégetésére kerül a sor, a társadalom tagjai nem elszörnyednek, hanem tapsolnak, hogy Antonescu milyen hősiesen megvédte a hazát az „idegen elemektől”. A tévés élő közvetítésekéhez hasonló stílusban előadott zárójelenetben az az igazán kiábrándító, hogy ez talán pont így játszódna le a valóságban, nemcsak Romániában, hanem más kelet-európai országokban is.
7. Roy Andersson – Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről (En duva satt på en gren och funderade på tillvaron, 2014)
Roy Andersson minimalista és teátrális filmgroteszkjének stílusa már a nyolcvanas-kilencvenes években kialakult a rendező reklámfilmjeiben és rövidfilmjeiben, azonban az Egy galamb… így is kimagaslik a 2010-es évek filmjei közül nemcsak nagyon egyedi, elvont világábrázolása, hanem látványvilága, díszletei miatt is. Borbás István operatőr a 2019-es szolnoki Alexandre Trauner Art/Filmfesztiválon tartott egy mesterkurzust, amelyen elárulta, hogy
szinte minden „mű”, amit Roy Andersson művében látunk, még az is, ami látszólag „természetes”.
Például az egyik külsőben a macskakő hungarocell, az ominózus kocsmai lovasfelvonulásnál pedig a háttér szinte teljes egészében megépített. Ennek oka az, hogy az alkotók teljes kontrollt akartak gyakorolni az általuk teremtett világ felett, mivel a díszletek és a sminkekkel, maszkokkal „elsápasztott” emberi arcok groteszk módon felnagyítják azokat a társadalmi jelenségeket, amelyek elé Roy Andersson görbe tükröt tart.
Az Egy galamb… azért is különleges alkotás, mert Pieter Bruegel 1565-ös festménye, a Vadászok a hóban parafrázisa.
Azaz egy „galamb” szemszögéből tekintünk a kiégett, életunt, steril világban élő nyugati jóléti társadalom főszereplőire.
6. Erik Poppe – Utoya, július 22. (Utøya 22. juli, 2018)
A norvég rendező, Erik Poppe Anders Behring Breivik 2011-es ámokfutását bemutató filmjét már a forgatás előtt sokan támadták amiatt, hogy a friss traumát játékfilmes formában dolgozza fel. Poppe a lehető legradikálisabb formát választotta: többnyire főszereplőjét, az utøyai táborlakó Kaját követi a borzalmas támadás 72 percén keresztül, egyetlen hosszú beállításban. Az Utøya nemcsak a megszakítatlanság illúzióját kelti, mint a Birdman, hanem a játékidő nagy része valóban egyetlen hosszú felvétel, amelyet Erik Poppe többször elpróbáltatott, illetve felvett a szereplőkkel, és a legjobb változatot engedte nyilvánosság elé.
A különleges filmforma miatt nemcsak az áldozatok, de a nézők tudása is le van korlátozva, és a gyönyörű sziget halálos labirintussá változik
a felfegyverzett, mindenütt felbukkanó ámokfutó jelenléte miatt. Persze nekünk a hírek ismeretében előzetes tudásunk van arról, hogy Breivik támad, de az Utøya megvalósítása miatt pokoli, mindenható, elpusztíthatatlan entitásnak tűnik, aki elől nincs menekvés. Pont így érezhettek azok az ártatlan áldozatok, akiket a terrorista hidegvérrel meggyilkolt. Paul Greengrass jóval konvencionálisabb feldolgozásával, a Július 22-vel összehasonlítva érzékelhető igazán Erik Poppe kreativitása, hiszen a borzalom úgy érthető és élhető át igazán, ha nem magyarázzák, hanem bemutatják, sőt belevetnek minket is.
5. Richard Linklater – Sráckor (Boyhood, 2014)
A negyvenes-ötvenes évek olasz neorealista irányzatának egyik leghatározottabb képviselője, Cesare Zavattini forgatókönyvíró azt nyilatkozta annak idején, hogy nagyon szívesen csinálna egy filmet, ami egy ember egyetlen, triviális napját követné, és így tulajdonképpen láthatóvá válna az idő múlása. Zavattini kedvelte volna Richard Linklater Sráckorát, ami bő tíz éves projekt volt, és kamaszhőse, Mason férfivá érését mutatta be. Linklater a kamasz Ellar Coltrane-t kérte fel a szerepre 2001-ben, és 2013-ig vele forgatta a filmet a fiú kiemelt életszakaszaiban.
Ilyen módon a majdnem három órás Sráckor nemcsak a fiktív karakter, hanem Ellar Coltrane felcseperedését is dokumentálja.
Értelemszerűen a profi színészek, Ethan Hawke és Patricia Arquette idősödésének is szemtanúi lehetünk, sőt láthatjuk, ahogy a rendező lánya, Lorelei Linklater Mason testvérét játszva kislányból nővé érik. A csoda tehát megtörtént: a Sráckornak sikerült láthatóvá tennie az idő múlását. Pontosabban azt a folyamatot, ahogy az ember nemcsak testileg, hanem lelkileg is megváltozik bő 10 év alatt.
4. Pálfi György – Final Cut: Hölgyeim és uraim (2012)
Miután a Magyar Mozgókép Közalapítvány csődöt mondott, számos alkotó, így Pálfi György is nehéz helyzetbe került. Azonban Pálfit nem abból a fából faragták, hogy feladja szenvedélyét, így elkészítette a legnagyobb tisztelgést a filmművészet előtt: a 2012-es cannes-i fesztivál egyik zárófilmjét, a Final Cutot.
Tipikus szerelmi sztoriról van szó, ám ezt a rendező a filmtörténet klasszikusainak segítségével meséli el.
Azaz forgatott, eredeti jeleneteket nem tartalmaz, hanem a Nosferatutól és a Modern időktől a Psychón és a 2001: Űrodüsszeián át a Kontrollig és az Avatarig rengeteg népszerű alkotásból idéz megfelelő képsorokat. Hasonló filmet már láthattunk (Halott férfi nem hord zakót), ám Pálfi György arra is rálicitált. Olyannyira, hogy
jogi okokból hagyományos módon nem is lehetett forgalmazni.
Varga Balázs filmtörténész „oktatási céllal” írt egy kapcsolódó könyvet, amelynek mellékleteként megjelenhetett a Final Cut, tehát nemcsak maga a film, de annak terjesztése is kreatív volt.
3. Jean-Luc Godard – Búcsú a nyelvtől (Adieu au langage, 2014)
A francia újhullámot elindító, filmtörténeti jelentőségű Jean-Luc Godard a hatvanas évek végén radikalizálódott, és politikai filmjeit sorra filmnyelvi kísérletekként valósította meg. Godard a 21. században is aktív rendező maradt, és a 3D-technikával is kísérletezett. A Búcsú a nyelvtől a rendező kritikusai szerint témáját tekintve nagyjából a hatvanas évek végén ragadt meg, azaz még mindig hatvannyolcas, neomarxista és maoista eszmék jelennek meg benne. Filmnyelvileg azonban rendkívül eredeti alkotás, ami
bemutatta, hogy a mára kifulladt 3D-t milyen módon lehetett volna művészi módon felhasználni.
Néhány jelenetben szándékosan elmosottá vált a kép, és ha ilyenkor a néző behunyta egyik szemét, akkor például az adott jelenet egyik beszélgetőpartnere láthatóvá vált, ha pedig a másikat hunyta be, akkor a másik szereplő lett „éles”. Godard ütköztette a térhatású képet némafilmes jelenetekkel és hagyományos moziképekkel is, így a néző a 3D-szemüveg levételére kényszerült.
A Búcsú a nyelvtől nemcsak izgalmas kísérlet, hanem a 3D-szemfényvesztés kritikája is.
Azaz Godard szerint a térhatású filmtechnika a popcornfilmekben alkalmazott módon nem képes érdemben hozzátenni a 2D-s moziillúzióhoz.
2. Joshua Oppenheimer – Az ölés aktusa (The Act of Killing, 2012)
Joshua Oppenheimer különleges módon közelített meg egy nagyon kényes, megosztó témát. Az ölés aktusa az 1965-1966-os indonéziai katonai puccs emlékezetével foglalkozik a kommunistagyanús emberek kivégzésének egyik lebonyolítója, Anwar Congo elképesztő történtén keresztül. A kommunistákat üldöző különítményt vezető egykori gengszter eleinte élvezettel rekonstruálja a kamera előtt a kínzásokat és gyilkosságokat aktív, „államilag támogatott” bűnözők segítségével, kedvenc filmjei, A keresztapa vagy A sebhelyesarcú stílusában. Joshua Oppenheimer ezzel a koncepcióval tulajdonképpen zseniális csapdát állított a mészárosnak, akit a továbbra is rosszul működő indonéz rezsim a részleges demokratizálódás után sem vont felelősségre.
A film utolsó harmadában a szemünk láttára történik meg a csoda:
miután Anwar Congo kivételesen egykori áldozata szerepét játssza el, besokall, mert megtapasztalta, milyen az, amikor megaláznak és testileg-lelkileg megsemmisítenek egy emberi lényt. Minden szónál többet mond, amikor a film végén, a kínzások egyik fő helyszínén a férfi nem is tudja befejezni mondókáját, mert öklendezni, majd hányni kezd. Tehát Az ölés aktusa sikeresen fordította az elnyomók fegyverét a terror képviselői ellen. (Egyébként hasonlóan erős dokumentumfilm a túlélőkkel és az áldozatok hozzátartozóival foglalkozó, szintén Joshua Oppenheimer által készített A csend képe is.)
1. Jafar Panahi – Taxi Teherán (Taxi, 2015)
Habár Az ölés aktusa komoly cselekvő filmként megérdemelné az első helyet is, az életében legendává váló Jafar Panahi műve „jelen idejűsége”, illetve az alkotó társadalmi-politikai helyzete miatt mégis előrébb kívánkozik. A rendező sokáig házi őrizetben volt, húsz évre eltiltották a filmkészítéstől, és nem hagyhatja el Iránt sem.
Panahi azonban makacsabb annál, hogy elhallgasson, és trükkökkel, sokszor az életével játszva folytatta a filmkészítést.
A házi őrizetben készített Ez nem egy film mellett ennek a korszakának a legerősebb és legkreatívabb alkotása a Taxi Teherán. Ebben a rendező azt mutatta meg, hogy mivel hivatalosan nem filmezhet, taxiznia kell a megélhetése végett. Természetesen eközben fedélzeti kamerájával, illetve az utasok mobiltelefonjával készített felvételeket, és el-elkapott fontos, társadalmilag érzékeny életképeket Teherán mindennapjaiból, valamint megszólaltatja kollégáit és rokonait is. Így Jafar Panahi zseniális módon úgy fest körképet a perzsa ország hétköznapjairól (ezt hivatalosan „rút realizmusnak” nevezik, mivel a fundamentalista politikai hatalom nem tűri a rögvalóság bemutatását), hogy
tulajdonképpen nem ő készít filmet, hanem csak kihasználja, hogy a 21. században az iráni fővárosban is a különböző felvevőeszközök hatják át az emberek életét.
Természetesen a Taxi Teherán hivatalosan nem juthatott volna ki az országból, ki kellett csempészni Berlinbe, ahol megnyerte a Berlinale Arany Medve-díját, amit Panahi filmben is feltűnő unokahúga vehetett át. A rendező elhivatottsága, kitartása (azóta elkészült a Három nő is) bizonyítja, hogy az igazságért érdemes küzdeni, legyen bármekkora a diktatúra hatalma.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.