Az Oscar-díjas Deák Kristóf a rövidfilmek után a nagyjátékfilmek felé vette az irányt. Új munkája, a Foglyok a csengőfrász uralta Rákosi-korszakban játszódik: hajnalban a hatalom képviselői toppannak be egy budapesti családhoz – ám kitelepítés helyett beköltöznek, a saját lakásukban ejtve foglyul őket. A film készítéséről, a magyar néplélekről és a televízió felemelkedéséről beszélgettem a rendezővel.
KULTer.hu: A Foglyok igaz történet alapján készült, hogy találtátok meg hozzá az alapanyagot?
Ezt a történetet Vörös András, a forgatókönyvíró találta egy olyan digitális archívumban, ahol még élő szemtanúk meséltek az ötvenes években velük történtekről, egy „történelem alulnézetből” koncepciójú videótárban.
Rögtön ráéreztünk arra, hogy ebben nagyon sok potenciál van, abszurd és drámai is.
Ezután Andris elkezdett utánanézni, hogy mi történt valójában, ki az a család, akivel ez megesett, és hogy meg lehet-e találni a nyomait a történeti levéltárban. Kiderült, hogy igen, nagyon is, ráadásul egy ismertebb történelmi eseményhez is kapcsolódik. Ahogy kutattunk, egyre izgalmasabbnak tűnt a történet, és az volt a legszebb benne, hogy soha senki nem mesélte el korábban.
Még egy újságcikket, egy blogposztot sem találtunk róla, csak ezt az egy darab videót,
amin egy néni elmesélte nyolcvanvalahány évesen, 30 év távlatából, hogy mi történt velük.
KULTer.hu: Milyen volt egy 2018-as Budapestet átalakítani az ’50-es évek Budapestjévé?
Nagyon nehéz. Ezért is volt szerencsés, hogy a mi sztorink valójában egy kamaradráma.
Ugyan sok szereplővel, de nagyon kis helyen játszódik a film nagy része,
ilyen szempontból nyilván előny volt, hogy csak egy lakásnyit kell korhűn megcsinálni az ’50-es évekből. A városból is vannak részletek a filmben, azt nem mondom, hogy könnyű volt. Nagyon sok vizuális effekttel és helyszínkeresgéléssel lehet ebből a szerényebb, tévéfilmes büdzséből egy ’50-es években játszódó filmet készíteni.
KULTer.hu: Ilyenkor mekkora szerepe van a díszlettervezőnek a munkában?
A díszlettervező, Valcz Gábor nagyon nagy tapasztalattal rendelkezik már a történelmi filmek terén,
tehát mindig hozzá mentem először a kérdéseimmel, és az ő tanácsát kerestem abban, hogy például hol tudunk egy utcajelenetet felvenni, hol van egyáltalán macskaköves utcarészlet Budapesten. Nem sok van, a két kezemen meg tudom számolni. Ráadásul ezeken az utcákon olyan gyakran készítenek amerikai produkciókat is, hogy a lakóknak már rég elegük lett és letiltották a forgatásokat.
KULTer.hu: A magyar filmtörténetben többször előfordult, hogy nehéz korszakokra vígjátékok formájában emlékszik vissza, ilyen például a Tanú és ez a film is. Ez mond valamit a magyar néplélekről?
Azt, hogy a legnagyobb tragédiákat is képesek vagyunk a fonákjáról nézni, és humorral feldolgozni. Ez szerintem nagyon fontos. A mi filmünk hangvétele és humora egyenesen következett abból, hogy
a néni, aki elmesélte ezt a történetet a videófelvételen, sok iróniával és nagyon szórakoztató módon emlékezett vissza rá.
Az ő szájából egyáltalán nem úgy hangzott, mintha ez egy borzasztó dolog lett volna, amit ők végigrettegtek, hanem nagyon is kiemelte az abszurd és poénos elemeit a történetnek. És nagyon sok más visszaemlékezés is tartalmaz egy-egy olyan elemet, ami abszurd vagy hihetetlen. Nagyon is része ez nemcsak a magyar, hanem a kelet-európai népléleknek is. Ha a csehszlovák filmeket megnézzük, nagyon benne van az emberben, hogy olyan borzalmas és lehetetlen helyzetek voltak a 20. században, amiket csak így lehet feldolgozni – és fel is kell dolgozni.
Sokkal gyakrabban okoz rémes dolgokat az emberi butaság, mint az emberi gonoszság, és ez kitűnő humorforrás is lehet.
Amúgy a gonosztevőket is jobban esik kiröhögni, mint félelmetesként emlékezni rájuk – a nevetés gyógyít, hiszen így utólag is megfoszthatjuk őket a félelmetes erejüktől.
KULTer.hu: Annak ellenére, hogy benne van a néplélekben, nem volt nehéz megtalálni az egyensúlyt a humor és a komolyság között, hogy ne legyen bántó az emberek számára? Hiszen a legtöbb családnak van valami tragikus története a korszakból.
Igen, mindenkinek van valamiféle kapcsolódása, de amikor elkezdtem beleásni magam a korszak történetébe, az volt a legszembetűnőbb, hogy nem mindenkinek volt annyira borzasztó ez az időszak. Az tűnt fel nekem, hogy milyen érdekes, hogy az emberek nagy része vígan és vidáman élt a Rákosi-korszakban is. Hiszen az a természetes emberi reflex, hogy
nem veszünk tudomást arról, ha valami szörnyűség történik körülöttünk, csak akkor, ha közvetlenül minket érint.
A csengőfrász korában bármilyen rémes esetekről suttogtak is, az emberek túlnyomó része örült, hogy nem kell háborúban élnie, nem kellett az életét féltenie, volt munkája, valami kis ennivalója, lehet, hogy volt egy szerelme, egy lakása, hazamehetett minden este. Tehát az emberek nyolcvan százaléka megtehette azt, hogy nem vett tudomást arról, hogy milyen rendszerben él.
KULTer.hu: Ez egy feldolgozási mechanizmus, hogy megpróbálunk nem tudomást venni a körülöttünk lévő borzalmakról?
Egy megküzdési mechanizmus, igen. Az emberek nagy része nem szeret belegondolni abba, hogy a rossz dolgok velük is megtörténhetnek. És pont ezért a Foglyok a sok szereplő közül annak a lánynak a történetét viszi végig, aki az elején még boldogan éldegél ebben az elnyomó rendszerben, és azt gondolja, hogy rá nem vonatkozik ez az egész. Azt hiszi, hogy igazából vele semmi rosszat nem tehet a hatalom, ha radar alatt marad. De amikor megtalálja a családját ez a gépezet, na akkor elkezd felébredni.
KULTer.hu: Lassan konszenzussá válik, hogy a televízió aranykorát éljük, a Foglyok is tévéfilmnek készült. Szerinted miért lett a televízió a vizuális történetmesélés fő hordozója?
Számomra a tévéfilm és a mozifilm között kisebb különbség van, mint a sorozat és a tévéfilm között.
A sorozat egy nagyepikai műfaj, talán a regénynek vagy regényciklusnak a megfelelője, a tévéfilm pedig egy hosszabb novellának.
Szerintem elsősorban a technika tette lehetővé azt, hogy olyan sorozatok kezdjenek el készülni, amik teljesen egy szinten vannak vizuális történetmesélésben a mozifilmekkel, és aztán ez adta meg azt a rangot, ami bevonzotta a legnagyobb tehetségű színészeket és rendezőket a műfajba.
Most már ott tartunk, hogy Hollywoodban bajos valamirevaló írót találni nagyjátékfilmekhez.
A producerek panaszkodnak is, mert minden írót az ambicionál, hogy egy minőségi sorozatot csináljon. Az elmúlt 10 évben én magam is azt vettem észre, hogy a legnagyobb libabőrös, katartikus élményeimet sorozatoknak köszönhetem. Amikor már évadok óta követtem egy szereplőnek a sorsát, már úgy ismerem, mintha a családtagom lenne, és akkor történik vele valami, ami lezár egy négy évadon keresztül húzódó ívet. Szerintem ezek azok a lehetőségek, amik egyre nagyobb mennyiségben vonzzák a filmeseket és a történetmesélőket ezekhez a műfajokhoz. A technika adott, szerintem ez egy jó mix, és erre fog menni a világ.
A Foglyokat december 28-án mutatta be a Duna TV, és január 4-ig látható a Médiaklikken.
