Szijj Ferenc új verseskötete, az Igazi nevek valószínűleg nem kelt heurékaélményt, de nem okoz csalódást sem a szerző rendszeres olvasóinak. Hasonló ízekre, illatokra, azaz józanul keserű életfilozófiára, szelíd vagy éppen csípős iróniára, pazar gondolatritmusra, váratlan asszociációkra, no meg közbevetésekkel sűrűn megspékelt, eltérített mondatokra lel ebben a kötetben is, akárcsak a korábbiakban, például a nagy sikerű Agyag és kátrányban (2014).
A legvonzóbb azonban most is az az önkéntelen személyesség, amelyért Szijj Ferenc beszélője nem győzi kárhoztatni magát az új versek egyikében, a Szünetmintában: „A fogalmazás a döntő pontokon / mindig visszakanyarodik hozzám, / vagy inkább felém, és körüljár, / mint egy sátánista szekta. / Azok is a szertartásban bíznak, / de nem találják el sehogy / a hit ördögi lényegét.” (19.)
Nem tudni, a versbeszélő azért elégedetlen-e, mert kiadja magát a szerzőt, vagy azért, mert személyisége lényegére képtelen pontosan rámutatni
(saját magát igazi nevén nevezni), esetleg nem találja időszerűnek az önértelmező lírát. Mintha erre az utóbbira is utalna, mikor azt írja: „a szigorú pontosság délibábját” illene kergetnie; „Ne számítson se az én, / se a közös.” (20.) Szerencsére ezt az ideált az új kötetben sem tudja megvalósítani. Nagyon személyes költeménnyel indít és zár, és bár
a legtöbb szövegben képekről, szobrokról, fotókról, installációkról tűnődik, ezekhez fűz reflexiókat,
a versek általában ott válnak izgalmassá, ahol vallomás, önértelmezés vagy személyes történet hangzik el. E szöveghelyeken látjuk igazolva, hogy az adott mű – egy Vojnich Erzsébet-kép, egy Szíj Kamilla-grafika, egy Beöthy–Pereszlényi–Mesterházy-installáció, egy Pecsics Mária-fotósorozat vagy Érmezei Zoltán-szobor valóban fontossá vált, nemcsak a lírai én, hanem a szerző számára is. Műalkotás és személyes élmény inspiráló találkozására jó példa a kötet két epikus, így könnyebben befogadható versének, A képek vigasztalásának és a Szalagoknak az asszociációsora.
A képek vigasztalásában Szűcs Attila festménye (Park futó lánnyal) gyerekkori helyzeteket és tereket hív elő a szerző emlékezetéből. Olyanokat, amelyek beszédesek az államszocializmust megélők számára: park hősi emlékművel, orosz katonai temetővel és parkőrrel, no meg a közös tapasztalattal: „bármikor futni kell” (34.). Ám ezt a tapasztalatot nem osztják meg idejekorán a felnőttek a gyerekekkel; „a teljes ellenőrzöttség és az egyenletesen elosztott erőszak” (29.) csendre, hallgatásra inti őket, s az elszenvedett kontroll gyerekekkel szembeni érvényesítésére: az öröm tiltására, az ösztönös vonzalmak megfékezésére. Ez a hosszúvers a maga mozaikos szerkezetével, leíró, epikus és értelmező szövegrészeinek a váltogatásával, illetve sajátos tér-idő technikájával (a terek időt is jelölnek, korszakot és életidőt) típusosnak tekinthető a kötetben.
Jellegzetes motívumai is vissza-visszatérnek: a futás, a menekülés helyzetei, a félelem és az öröm váltakozó állapotai s a szűkös, a maradék tér látványa.
Ez utóbbi az első szakasz ekphrásziszában tűnik fel először: „A világ többi része ég, / és a maradékot kell befutnia” a kislánynak (28.). A terek szűkössége az élet korlátozott lehetőségeit jelzi, ám Szijjnál a beszélők – félve a hibáktól, a tévedésektől, a bizonytalanságtól – maguk is szaporítják a korlátokat. A kötet remek záróverse, a Nyolc kormozott kép lírai alanya például egyre kevésbé merészkedik ki az utcára. Behúzódik lakása homályos sarkaiba, melyekből egyre több van, hisz seprűnyéllel üti ki (egyesével) a csillár égőit. Persze humoros a történés, ironikus a stílus, és a konkrét helyzeten derülhetünk is, ám azért érezzük: egy keserves életstratégiáról van itt szó, a menekülők jellegzetes önvédelméről. Ne lássanak és ne látszódjanak! A kötetben csak néhányszor fordul elő kinyíló, tág, fényes tér, ám ott mintha már egy másfajta helyről, a léten túliról lenne szó (A tér megnyitása, Most nincs idő).
A Szalagokban Németh Hajnal autóroncs-installációja és a hozzá kapcsolódó hanganyagok bolygatnak meg fájdalmas emlékeket.
A szerző bátyjának közúti balesete után a koszorúk szalagjait olvasgatták anyjával, hogy tudják, mely családok esetében kell majd viszonozni a koszorút, ám anyja és apja közúti balesete után már se erő, se késztetés nem volt e hagyomány folytatására. A családi tragédiákon túl még egy autószerencsétlenség és ellenpontként egy baleset szerencsés elkerülése is szóba kerül ebben a hosszúversben. Az autós krach egy „nagy ember”-é (23.), Jörg Haideré, akinek halálát kezdetben autóhibával, illetve merénylettel magyarázta a média.
Haider mentegetése a versben ironikus tálalású:
„nehéz volt elhinni, / hogy egy ilyen nagy ember hibázhatott, / hogy egy ilyen karizmatikus vezető / esetleg nem vezetett kiválóan / még nagy sebességnél is, ha sürgősen / szólította valahová a kötelesség, / vagy ha két kötelesség között / sürgősen magánéletet kellett élnie” (23.). De végül az ő esetében is, mint a közemberek többségénél, a szerencsétlenség okaként „[m]aradt a részegség, a túlzásba vitt / magabiztosság, az emberi hiba” (24.). Jörg Haider autóroncsa pedig a szélsőséges politikusban „megtestesülő mentalitás és az általa / képviselt politika médium-világi / emlékműve” (24.) lett a versbeszélő számára. Olyan szimbolikus tárgy, amely képes megmutatni a közúti balesetek és a politikai-társadalmi krachok ekvivalenciáját. Hasonlók az okok (emberi hiba, elbizakodottság, túlfűtöttség) és a következmények (káosz, pusztulás). Ebből az ekvivalenciából persze adódhat a következtetés, hogy akkor a társadalmi válságok is elkerülhetők. Pontosabban elkerülhetők lehetnének! Ezt a megszorítást meg kell tennünk, ha Szijj Ferenc szellemiségéhez, világreprezentációjához hűek akarunk maradni. Mert
Szijjnak az Igazi nevekben is kulcsszava a véletlen.
Az ő tapasztalata szerint az esetleges a világ működésében is lényeges elem, az emberi életben pedig meghatározó, s szerinte a véletlen nem a fejlődésnek, a kiteljesedésnek, a helyes és időben meghozott döntések esélyének kedvez általában, hanem a hiba, a tévedés, a figyelmetlenség, a mulasztás, a romlás sanszának. A versek sorában térnek vissza ezek a motívumok is, sőt a véletlent az alkotás alapjául is választja néhány versében Szijj (Kovalkád, Hajlatzug). Ezek felvezetőjében, a Látványszövegben pedig a szép megteremtésének eszközéül „az álmok sajátos logikájá”-nak túlhajtását (59.), a dadaista és szürrealista alkotói módszer vegyítését jelöli ki.
Az Igazi neveket három ciklus alkotja (és egy szép bevezető vers, a Hármaskép), s
mivel a versek java része műalkotásokra reflektál, törvényszerű, hogy legyen egy ars poeticus magjuk.
S valóban, a középső ciklus művészeti elvekről, célokról, módszerekről és eszközökről szól, illetve bemutatja, ezek nyomán milyen művek alkothatók. A dadaista-szürrealista versek közül már említettem kettőt, de a szürrealisták közül érdemes még kiemelni a 77 rögtönzött kétsorost a maga groteszk komikumú, és persze paradox vagy nonszensz állításaival. Egy-kettő ízelítőül: „törekedni szépre, jóra ilyen túlfűtött / hangulatban hová vezet” (51.); „vidéki viszonyok közt egy jótétemény, / és nem kell feltétlenül belehalni” (53.); „egy táviratban mindent feladok, / üres szívem egyetlen hurkapálcikán” (53.). És egy ars poetica: „akkor csinálok valamit az éjszakából, / átlátszó golyót, néma szirénát” (56.). Ez utóbbi kétsoros elvezethet bennünket a ciklus Krusovszky-motívumokra rájátszó szabadverséhez is (az Átlátszó éjszakához), de metaforikus képei tudatosan elkövetett „hibaként” egy Radnóti-sorral polemizáló prózavershez is. Az inkriminált sor a Nem tudhatomban szerepel, s egy olyan metonímiát tartalmaz, amely konkrét dolgot és fogalmat közvetlenül kapcsol össze, a vér szót a fájdalommal: „s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon / a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.”
Eltöpreng a képen, a versen, és azt a következtetést vonja le, hogy az elvont és a kézzelfogható ilyen egyberántása összefügg Radnóti tragikus tévedésével.
Azzal, hogy a szülőhazát (a fogalmat) azonosította a szülőfölddel, a versben leírt konkrét tájjal. Pedig a haza fogalmában – állítja a beszélő – ott vannak azok az emberek is, akik Radnótit és sorstársait munkatáborokba és KZ-lágerekbe hurcolták, s akiknek utódai máig itt élnek és masíroznak fekete egyenruháikban. Voltaképp Radnóti tragédiáját, hogy nem menekült, „nem dezertált”, egy tévedésnek tulajdonítja, s e tévedésnek mind a képalkotásra, mind az emberi életre vonatkozó következményét fájlalja. A folytatásban aztán szokatlanul szenvedélyes indulattal veszi számba a költőktől elvárt embertelen szerepeket (meghalni a hazáért; tiszta, azaz krisztusi áldozatot hozni érte), és keserűen konstatálja, mennyire hiábavaló e szerepek betöltése. A tanúságtétel vagy a példaadás nem javít „a nyomorúságos, magatehetetlen és agresszív szülőhazá”-n (76.).
Szijj igyekszik megmaradni a konkrétumok, az „igazi nevek” szintjén, ahogy a kötet címében is szerepel, mert ezek jelentése kevésbé képlékeny, mint a fogalmaké, például a hazáé.
Nála a motívumok ismétlődése és rendszerbe szerveződése az, ami által létrejön az elvonatkoztathatóság, s lesz egy-egy leírás vagy történetmondás létfilozófiai töprengéssé. Például az emberi cselekvések, történések (a menekülés, terjeszkedés, szerzés, szemlélődés és a célszerűség gépies követése) ezáltal válhatnak életstratégiák jelölőivé a versekben.
Ám akkor hogy lehet, hogy Szijj maga is metaforákat alkot, s bennük közvetlenül összehozza az elvontat és a konkrétat, mint Radnóti?
Magatehetetlen és agresszív szülőhazáról beszél, az éjszakából átlátszó golyót, néma szirénát csinál, a történelemből híg, véresen aranyló sarat.
Ez az utóbbi metafora épp a Radnóti-verset követő műben, A tér megnyitásában szerepel: „Mit akarnak / a történelemtől, nehéz tűbe beleúsztatni / életünk csillogó fonalát ebben a híg, / véresen aranyló sárban?” (78.) Arról lenne szó, hogy Szijj visszaveszi azokat a költői eljárásokat, amelyekről korábban lemondott? Vállalván persze ő is a tévedés lehetőségét? Éppenséggel ezt is deklarálhatják a metaforák. Elvégre hibák nélkül nincs személyiség, van, hogy a személyiség lényegét épp egy konzekvensen végigvitt hiba, tévedés adja, mint Radnóti esetében. És talán Szijj esetében is, aki egy esendő ember bűntudatával ironizál – általában magán.
Persze az is lehetséges, hogy Szijj Ferenc már a konkrét jelentésű szavakban, sőt a legkonkrétabbakban, a tulajdonnevekben sem bízik.
A politikai hisztériakeltés mindennapos gyakorlatában ugyanis a nevek is elválhatnak a viselőjüktől, és más embert, művet, intézményt, helyet kezdenek jelölni, mint amiket eredetileg jelöltek. Előfordul, hogy gyilkos nevét ünnepeljük, áldozat nevét becsméreljük. Vagy egy helyre úgy gondolunk, mint a megpihenés helyére, amíg ki nem derül az ellenkezője. Szijj kötetében Waldsee nevének kompromittálásáról olvashatunk a versek egyikéhez írott jegyzetben. Mert 1944-ben az első Auschwitzba deportált magyar zsidókkal leveleket írattak a tábor vezetői az otthoniaknak, hogy jól vannak, szép helyre kerültek, Waldseebe. És válasz-levelezőlapokat lehetett küldeni a többnyire már kivégzett foglyoknak. A manipuláció célja a bevagonírozás előtt álló hozzátartozók megnyugtatása volt. Szijj Ferenc mélyen átélte Waldseenek, ennek a roppant vonzó névnek a hamis ígéretét (jelentése: erdei tó), ugyanis egy művészeti projekt keretében felkérték, írjon válaszokat a hajdani levelekre. Huszonkilencet írt, e fiktív levelek alkotják a kötet legszebb versét, a Waldseet.
A fentiek tükrében az Igazi nevek kötetcím talán olyan megnevezésekre utalhat, amelyeket manipulatív szándék nem torzít.
Köztük lehetnek tulajdonnevek, például a kötetben megidézett műalkotások és művészek neve, és lehetnek köznevek, melyeket a gondos körülírás talán megóv a jelentéstorzulástól. Bár Szijj Ferenc a beszéd helyett mintha jobban bízna már a szótlan rámutatásban: ahogy a képzőművészek mutatnak a „folytonos, ragyogó pusztulás”-ra (119.), mely életünk legfőbb tartalma.
Szijj Ferenc: Igazi nevek, Magvető, Budapest, 2019.
A borítófotót Áfra János készítette.
