Végre fény derült kapcsolatuk természetére: a Nobel-díjas költő, T. S. Eliot sosem kérte meg múzsája, Emily Hale kezét, bár több kitárulkozó szerelmi vallomást írt hozzá, egy élete végén írt nyilatkozatban mindezeket visszavonta.
50 évvel a címzett halála után, január 2-án kutathatóvá vált T. S. Eliot 1 131 levele, amelyeket Emily Hale-hez több mint 25 év alatt írt.
„Tökéletesen boldoggá tettél: vagyis boldogabbá, mint amilyen életemben valaha voltam.”
„Ha ez egy szerelmes levél, ez az utolsó, amit életemben írok. És alá fogom írni.” – Írta Eliot 1930 novemberében és októberében kelt leveleiben Hale-nek. Nyilvánosságra hozott levelei nem csupán szerelmes hangneműek, de olyan sérülékeny oldalát mutatják meg a közönsége előtt mindig is zárkózottnak mutatkozó költőnek, mely ez idáig nem volt ismeretes.
Éppen ez a sérülékenység az egyik ok, amellyel a megkérdezett irodalomtörténészek magyarázzák Eliot heves reakcióját leveleinek a nyilvánosságra kerülésére, a másik pedig, hogy
élete végén köttetett második házasságát védte a levelek esetleges idő előtti kiszivárgásától.
A férfi ugyanis, miután tudomást szerzett arról, hogy Emily Hale 1956-ban a Princeton University könyvtárának ajándékozta levelezésük birtokában lévő részét, levelet írt. A T. S. Eliot Alapítvány a költő rendelkezéseinek megfelelően a levelek kutathatóvá válásával egy időben hozta nyilvánosságra az eredetileg 1960-ból származó keserű szöveget.
Eliot szerelmet vallott Hale-nek 1914-ben, ám érzései nem voltak viszonzottak.
Baráti alapon tartották fenn a levelezést, bár ő továbbra is szerelmet érzett. Közben Angliába került, ahol az egyetemi filozófiatanítás mellett, melybe nem tette bele szívét és lelkét, Ezra Pound a költészetre bátorította.
Megismerkedett Vivienne Haigh-Wooddal, és házasságkötésük miatt maradt Angliában.
„Emily Hale megölte volna bennem a költőt; Vivienne majdnem a halálom volt, de a költőt életben tartotta.” – írta Eliot.
A házasság boldogtalan volt, és közben 1934-től nyaranta találkozott Hale-lel Amerikában, de Eliot szerint ez mentette meg a költészetét – első felesége halálakor leírása szerint ráébredt, hogy Hale „nem volt a költészet szerelmese, biztosan nem érdeklődött túlságosan az én költészetem iránt”, „rossz ízlése” volt, és a költő hírneve jobban érdekelte, mint maga az ember. Ugyanerre utal Eliot a válaszlevél elején is, amikor kifejezi afölötti meglepetését, hogy Hale már életükben elajándékozta a leveleket.
1969-ben Hale is mellékelte a maga háromoldalas elbeszélését a levelekhez, írja a The Guardian, mely azonban teljesen más képet rajzol a kapcsolatukról.
Érdemes összevetni a kettejük elbeszélését.
Hale szerint Eliot 1922-ben vallott neki érzéseiről, melyeket ő nem tudott viszonozni, sőt, később is rémületet érzett, amikor a költő megvallotta neki, hogy azok erősödtek.
Barátokként folytatták, ám az 1935 és 1939 között együtt töltött nyarak során számára is többé vált Eliot.
„Sokban rokonszenvezett érdeklődésünk, reakciónk, a másik szükségleteire adott érzelmi válaszunk – a boldogság, a köztünk és életünk közti csendes, mély kötelék, nagyon értékes…” – írta az amerikai dráma- és beszédtanár, aki arra számított, hogy Haigh-Wood halála után Eliot végre megkéri majd a kezét. Ez végül nem történt meg, hogy az elhunyt felek különböző magyarázatai közül pontosan melyik fedi a valóságot, az valószínűleg már sosem derül ki.
2035-ig, amíg a szerzői jogok kötik a levelek publikálását, a Firestone Library biztosan nem teszi online elérhetővé Eliot leveleit.
Forrás: The New York Times, borítófotó: Princeton University, Shelley Szwast
