A kritikusok szerint a 2010-es évek a horror reneszánsza volt kreatív módon megvalósított, sokszor társadalomtudatos és lélektani mélységű filmekkel, mint a Valami követ, A Babadook vagy az Örökség. Az alábbi listán e korszak formabontó alkotásai szerepelnek, amelyek újraértelmezték a zsánert és tágították annak kereteit.
Mindjárt a bevezetőben érdemes leszögezni, hogy a „horrorreneszánsz” valójában a 2000-es években indult.
És nem szabad elfelejteni a még korábbi évtized japán (a trendindító 1998-as A kör, Kairo, Nem fogadott hívás) és más távol-keleti (Két nővér, Into the Mirror, A szem) horrorfilmjeit, amelyekből nyugati feldolgozások is készültek. De ekkor vette kezdetét a francia extrémizmus irányzata is, amelyhez jó néhány, társadalmi és pszichológiai mélységű horrorfilm (Magasfeszültség, Ils, A betolakodó, Mártírok) tartozik. Ne feledkezzünk meg az olyan szerzői horrorokról sem, mint az ördögűzést és a vallási fanatizmust kritizáló Requiem egy lányért, Lars von Trier szürreális családi drámája, az Antikrisztus, vagy az Eden Lake és az Ördög bújt beléd.
A horrorreneszánsz a 2010-es években kiteljesedett, és a sajtóban „poszt-horroroknak” nevezett alkotások még kifinomultabbakká váltak,
kitágították a műfaj határait, vagy csak egy-egy eredeti, kreatív ötlettel tették színesebbé a jól bejáratott történetsémákat. Ha csak a Stephen King-adaptációkat nézzük (Az, 1922, Gerald’s Game, Álom doktor), már akkor is izgalmas filmélményekkel gazdagodunk. A Valami követ, A meghívás, a Tűnj el! vagy a Madarak a dobozban egy-egy nagyon kreatív ötletre vagy csavarra építették fel történetüket. James Wan Démonok közöttje, A Babadook, Guillermo del Toro Bíborhegye, Na Hong-jin Kokszongi siratója vagy Ari Aster Öröksége a démon- és kísértethorror alműfajával játszottak el olyan klasszikusokat megidézve, mint Az ördögűző vagy a Rosemary gyermeke. A Láttam az ördögöt, a Summer of ’84 vagy A ház, amit Jack épített (Lars von Trier) a sorozatgyilkosos slasherek kliséit forgatták ki, illetve tolták el a szubzsáner hangsúlyait. Az Europa-rejtély, A felszín alatt, a Cloverfield Lane 10, a Csontok és skalpok vagy a Brightburn pedig más műfajokban (az előbbi három a sci-fiben, az utóbbi kettő a westernben és a szuperhősfilmben) találták meg a horrorelemeket. Az alábbi listán ezekhez hasonló, kiemelkedő alkotások szerepelnek.
10. John Krasinski – Hang nélkül (A Quiet Place, 2018)
Tulajdonképpen a Valami követ és a Madarak a dobozban is szerepelhetnének a tizedik helyen, mert mindkettő alapkonfliktusa igen izgalmas: előbbiben csak egyetlen ember láthatja a szexuális úton terjedő átok áldozata után nyugodtan sétáló rémet, utóbbiban a hősök vakságra kárhoztatják magukat, mert az embereket öngyilkosságra késztető entitás sodorja káoszba a civilizációt.
A Hang nélkül azonban ezeknél is eredetibb, a néző által jobban érzékelhető koncepcióra épített,
és a játékidő nagy részét szinte néma csendben kellett töltenie nemcsak a főhősöknek, de a befogadóknak is. Ebben a horrordisztópiában ugyanis a világot vak, de kifinomult hallású szörnyek pusztították el, és a főszereplő család egyetlen esélye a túlélésre, ha halálos csendben közlekednek. Sajnálatos, hogy a színész-rendező John Krasinski a cselekmény vége felé közeledve egyre több engedményt tesz a horrorkonvencióknak, mert a kezdeti „majdnem némaság” hatalmas feszültséget és különleges atmoszférát teremt nemcsak a fiktív világban, de a mozi nézőterén is.
9. Gaspar Noé – Eksztázis (Climax, 2018)
Gaspar Noé a kortárs, posztmodern francia film egyik legismertebb rendezője. Igaz, sokkfilmjei gyakran tartalmaznak naturalisztikus (Szerelem), sőt horrorisztikus (Visszafordíthatatlan) jeleneteket, ezért nem esett nehezére az Eksztázis alapjául szolgáló, kilencvenes évekbeli tragédiát szociálpszichológiai horrorrá formálni. A rendező egyedi stílusának köszönhetően a kemény drogtól ámokfutóvá változó társaság tagjainak kegyetlen éjszakája már-már természetfeletti horror benyomását kelti, pedig ebben a történetben semmilyen transzcendentális erő nincs, de még csak a slasherek (A texasi láncfűrészes mészárlás, Halloween) emberi rémeit körbeölelő misztikus köd sem érezhető. Gaspar Noénál még a drog is csak egy katalizátor, ami elvileg oldja a gátlásokat és felszabadít.
Ebben a filmben az LSD inkább az egyénben élő frusztrációk, csalódások, megalázottság stb. által táplált szörny ketrecének rácsait feszíti szét,
így még a pozitív szereplők is kontrollvesztett gyilkossá vagy legalábbis önveszélyessé válnak.
8. Robert Eggers – A boszorkány (The Witch: A New-England Folktale, 2015)
A horror a határsértések műfaja. A boszorkány is határokat sért abban az értelemben, hogy akár az Eksztázisban, a fiatal hősnő a „rossz oldalra” sodródik. Azonban Robert Eggers műve sokkal komplikáltabb Gaspar Noé szerzői horrorjánál. Az 1630-as évek New Englandjébe helyezett történetben egy kis farmon feszülnek egymásnak a pogány rituálék és a keresztény vallási fanatizmus.
Eggers a családi horroron keresztül relativizálja a szemben álló feleket, és megkérdőjelezi a puritán értékrendet.
Hiszen a boszorkány figurája a nyugati kultúrkörben máig negatív erő, ám A boszorkány és a listán előrébb szereplő Sóhajok is megkérdőjelezik ezt azáltal, hogy bemutatják: a tradicionális családot szétfeszítő ellentétek, valamint a Gonosszal kapcsolatos paranoia önmagukban elegendők ahhoz, hogy ártsanak az embernek. Nem mellesleg Robert Eggers művében a boszorkányság a női felszabadulással is összekapcsolódik. Így ebben a filmben a horror forrása nem is annyira a démoni, hanem az, amit sokan „normálisnak” és eviláginak tartanak: a család és maga a sérült lelkű ember.
7. Ari Aster – Fehér éjszakák (Midsommar, 2019)
Kétségtelenül remek film az Örökség, de Ari Aster egy évvel később bemutatott Fehér éjszakákja több szempontból is érettebb alkotás. Egyrészt formai koncepciója rendkívül merész és szokatlan, mivel a horrorhoz általában a sötétséget és a rútságot társítjuk, Aster művében viszont a svéd tradicionális nyári mulatság és a gyönyörű (egyébként a magyarországi forgatás miatt valójában nem svéd, hanem hazai, pilisi) táj miatt ezek a konvenciók felülíródnak. A történet egy olyan területen játszódik, ahol az évnek ebben a szakaszában nem megy le a Nap. Ezért Ari Aster nem hagyatkozhatott tradicionális sokkeffektusokra (például „előugrik valami a sötét erdőből”), hanem nagyon erős atmoszférát kellett teremtenie, és a nyomasztó fényjátékokra kellet alapoznia. Mivel a traumákkal teli, Svédországba látogató főhősnő mentálisan instabil, és a hagyományőrző, gyanúsan mindig mosolygó közösség kellőképp misztikus,
a Fehér éjszakák úgy képes félelmetes, de legalábbis feszült lenni, hogy alig él tradicionális horrorklisékkel.
Ráadásul Ari Aster okosan relativizálja a nyugati, „normálisnak” tartott gondolkodásmódot és az amerikai karakterek által „abnormálisnak” bélyegzett svéd tradicionalisták értékrendjét. A boszorkányéhoz hasonlóan felteszi a kérdést, hogy tulajdonképpen melyik kultúrkörben tekinthető az egyén szabadabbnak: a „civilizált”, „felvilágosult” fogyasztói társadalomban vagy a „barbárok” közösségében.
6. Fede Alvarez – Vaksötét (Don’t Breathe, 2016)
Hős és gonosz relativizálásáról szól, illetve komoly társadalmi problémát exponál a Vaksötét, ami pszichothriller és horror határmezsgyéjén egyensúlyoz, ám jó néhány jelenete ez utóbbi zsáner felé billenti a mérleget. A sztori a szebb napokat látott Detroit lepusztult, elnéptelenedett negyedében játszódik, és alapkonfliktusa a szegénység, valamint a fiatalság perspektívátlansága. A három betörő antihős családi háttere meglehetősen zűrös, mintegy ebből következik, hogy a fiatalok bűncselekményeket követnek el. Pechükre egy vak, öbölháborút megjárt veteránt is ki akarnak rabolni, ám az idős férfi hallása olyannyira kifinomult, hogy hárman sem bírnak el vele. Fede Alvarez rendkívül jó érzékkel vegyíti a horrort a szociális problémaelemző drámával a három betörő és a veterán kapcsolatában.
A Vaksötétben jelenetről jelenetre válhat az űzött vadból vadász, az áldozatból gazember és fordítva.
A hangsúly a társadalmi nyomoron van, ami kihozza az emberből a szörnyeteget és láncreakciót indít el, vagyis a megnyomorítottak kölcsönösen ártanak egymásnak. Kár, hogy Alvarez a cselekmény második felében meghátrált, és egyértelműsítette, hogy végső soron a vak veterán a valódi szörnyeteg, még ha azért is válik azzá, mert át szeretné élni az apaság örömeit. Szerencsére maga a lezárás megfelelően felkavaró és elgondolkodtató.
5. Julia Ducournau – Nyers (Grave, 2016)
A francia extrémizmus irányzatához sorolható Nyers is társadalomtudatos horror.
Julia Ducournau nagyon lassan, aprólékosan építkezik, és csak a játékidő második felében szabadul el a pokol,
azaz megjelenik a horror egyik legzsigeribb határsértése, a kannibalizmus. Ez azonban csak körítés, mert a Nyersben nem annyira az a fontos, hogy egy egész életében vegetáriánus lány első egyetemi évében a húst megízlelve egyre inkább vérszomjas ragadozóvá válik. Bár a rendezőnő a cselekmény végén egy családi-genetikai magyarázattal mintegy kioltja a film kemény társadalomkritikáját, a játékidő nagy részében hangsúlyos, hogy a főhősnőt a kegyetlen egyetemi beavatási szertartások és diáktársai sodorják a „sötét oldalra”. A 2010-es évek hazai gólyatábori botrányairól szóló rémhíreket olvasva magunk is szembesülhettünk azzal, hogy az újoncok kénytelenek alávetni magukat a felsőbb évesek rituáléinak, ha nem akarják, hogy „rossz fejnek” titulálva kiközösítsék őket. A kannibalizmus így erős metaforája annak, hogy az egyetemi klikkek testileg-lelkileg felemészthetik a kiközösített hallgatókat és a tagokat egyaránt, illetve hogy az ártatlan gólyák gyakorlatilag szabad prédák a „ragadozó” felsőbb évesek számára.
4. Jordan Peele – Mi (Us, 2019)
Jordan Peele nagy sikert aratott társadalomkritikus horrorfilmjével, a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában Oscarral jutalmazott Tűnj el!-lel, ami eredeti módon mutatta be a rasszizmus különös, kifordult változatát. A listára mégis inkább a színész-rendező második nagyjátékfilmje, a Mi kellett, hogy felkerüljön.
A 2019-es társadalmi horror ugyanis szélesebb perspektívába helyezi a történetet, és képes túllépni a rasszok közötti ellentéten.
Alapszituációja szerint minden családnak van egy föld alatt élő hasonmása, ami arra kárhoztatott, hogy a felszínen boldogságban élő família életrutinját gépiesen leutánozza – természetesen rossz minőségű ételekkel és életkörülmények között. Érdemben tehát nincs különbség fekete és fehér gazdag családok között, mert mindegyik a felső-középosztályhoz tartozik, ami közömbös a kvázi „láthatatlan” szegényekkel szemben, legyen bármilyen is azoknak a bőrszíne. Ezzel Jordan Peele rámutat a nyugati társadalmakat érintő egyik legnagyobb problémára, a társadalmi osztályok közötti szakadék szélesedésére, valamint a testileg-lelkileg kizsákmányolt szegények egyre növekvő tömegére. Ami – mint azt már Herbert Marcuse megírta, illetve a Mi is bemutatja – az igazságtalanságok hatására nagy erejű lázadás formájában adja ki magából a felgyülemlett feszültséget.
3. Pang Ho-Cheung – Álomotthon (Wai dor lei ah yut ho, 2010)
Hongkong mostanában a tüntetések miatt került a figyelem centrumába, ám a „kínai kapcsolat” csak egy szelete a különleges státuszú metropolisznak. Pang Ho-Cheung slasherbe oltott társadalmi problémafilmje a lehető legradikálisabban közelít a hongkongi lakásproblémához, ami kísértetiesen ismerős lehet a hazai lakáskeresők számára. Az Álomotthon főhősnője egész életén át gürcölt és spórolt, hogy megszerezze a hőn áhított rezidenciát, azonban beteg édesapja mellett a vadkapitalizmus kegyetlen törvényei, azaz az árak tartós emelkedése, illetve manipulációja akadályozzák meg ebben. Pang Ho-Cheung párhuzamosan mutatja be a kiakadt főszereplő gyilkos bosszúhadjáratát és azt, ahogyan a főhősnő eljut a tisztes állampolgárt az őrült ámokfutótól elválasztó vékony határig.
Az Álomotthon teljesen összezavarja a nézőt, mert a főhősnőnek tulajdonképpen igaza van, a kapitalista gazdasági rendszer által megnyomorított kisembert képviseli,
ám kétségtelenül túlzásokba esik (például egy terhes nőt is kegyetlenül lemészárol). Nyilvánvalóan őrült sorozatgyilkos, sőt szörnyeteg, ugyanakkor karaktere mindazon hongkongiak és a világ más tájain élő dolgozó emberek dühét sűríti magába, akik hiába is akarják megvalósítani álmaikat, a rendszer minduntalan megakadályozza őket ebben.
2. Darren Aronofsky – anyám! (Mother!, 2017)
Darren Aronofsky műve a horror határmezsgyéjén mozog, ám nem véletlenül hasonlították sokan a szintén inkább thrilleres beütésű démoni horrorklasszikushoz, a Rosemary gyermekéhez.
Aronofsky mintegy átejti a nézőt, és elhiteti vele, hogy egy tipikus ostromthrillert fog látni,
amelyben az alkotói válságban levő költő és felesége vidéki házát két idegen közelíti meg. Azonban később egyre szürreálisabb dolgok történnek, úgy tűnik, a ház élni kezd, megalakul egy szekta is, és szó szerint elszabadul a pokol. Az anyám! társadalmi parabola (több utalás is van a menekültválságra) és szerzői önvallomás is. Elmossa a határvonalat nemcsak „normális” és „abnormális”, de képzelet és valóság, sőt Menny és Pokol, Isten és Ördög között, arra a fő kérdésre irányítva a figyelmet, hogy tulajdonképpen mit jelent teremtőnek lenni. Mi a felelőssége az alkotónak, ha követői akadnak? Hogyan és merre vezesse őket? És hogyan kezelje múzsáját: fétisként, alkotói „kellékként” vagy egyenrangú partnerként, emberként? A horror forrása maga a válságba jutott teremtő, aki többé nem tudja irányítani teremtményeit, így művészete alapja, múzsája kerül veszélybe.
1. Luca Guadagnino – Sóhajok (Suspiria, 2018)
Bár nem hibátlan alkotás, a Sóhajok abból a szempontból mestermű, ahogyan a Dario Argento-féle 1977-es eredetit továbbgondolja, és egyúttal átértelmezi a boszorkány figuráját. A boszorkány a patriarchális társadalom szemszögéből az iszonytató nőiség szimbóluma, ami a deviáns szexualitáson és az ördögi rituálékon keresztül az abnormálisat képviseli. Luca Guadagnino ezt az ideológiát bontja le, és A boszorkányhoz hasonlóan, de annál sokkal komplexebb módon mutatja be a boszorkányságot a pozitív értelembe vett női felszabadulás jelképeként. Argento művében a Markos Táncakadémiára érkező kívülálló főhősnő elpusztítja a főboszorkánnyal együtt az egész iskolát, mivel nála a boszorkányok fiatal lányok testén és vérén élősködő szörnyetegek.
Az új Sóhajokban viszont Madame Blanc a táncot nem pusztán manipulatív rituáléként használja, hanem a nőt felszabadító művészetként oktatja.
Alternatívát nyújt a hagyományos „gonosz boszorkány”-mítosszal szemben, amit a főhősnő magáévá is tesz, így felszabadulnak a benne rejlő különleges erők, és képes megreformálni az akadémiát. Ráadásul míg Dario Argento elszigetelt, misztikus helyként mutatta be a tánciskolát, addig Luca Guadagnino a berlini fal mellé, az egész történetet pedig történelmi kontextusba helyezte. A holokauszt megidézése és a Vörös Hadsereg Frakció 1977-es, a cselekmény jelenében zajló terrorakciói a kritikusok szerint túlterhelték a Sóhajokat, ám Guadagnino szerzői horrorja sok mindent nyert is ezáltal, mivel párhuzamba állította a zsidókat lemészároló nácikat, a fanatikus terroristákat és a Markos-párti, a lányokat csupán a halhatatlansághoz vezető húsdarabokként kezelő boszorkányokat. Velük szemben képvisel a főhősnő egy sokkal liberálisabb boszorkányságot, ami nem elpusztítja, hanem kiteljesíti a nőt.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.