Az amerikai álom elsőre mindig elvarázsol, és eléri, hogy mindörökre vágyódjunk az elérhetetlennek tűnő szivárvány felé. Tudjuk, hogy az egész csak látszat, csillogása mégis magával ragad. A Judy című film láttán, ha nem állunk hozzá kellő empátiával, lelkesedésünk szertefoszlik.
Judy Garland karrierje egyike azon történeteknek, amelyeknek a vége oly mértékben távolodott el a tündérmeséktől, mintha nem is úgy kezdődtek volna: mintha a királykisasszonyt megmentették volna a gonosz boszorkánytól, de a sárga út megtalálása után a tornádó magával repítette volna egy rideg sivatagba, ahonnan már nincs visszaút. A játékidő első percétől kezdődően nyilvánvalóvá válik, hogy a szerencséseknek nem elég a sarkukat összeütni a siker eléréséhez, mert
a csillogás az embert kívánja feláldozni a művészet dicsőségének oltárán.
A film a színésznő utolsó tündöklését mutatja be. Karrierje második felében a vásznat elhagyva, énekesnőkét lép a közönség elé. A világszerte elismert művésznek magánéleti botrányai miatt Amerikában már nem szerveznek több fellépést.
A korábban felhalmozott vagyonát felemésztve próbál talpra állni, hogy anyaként is helytállhasson.
Mivel a hírek terjedése a 60-as években még nem ível át kontinenseket, rajongói tárt karokkal fogadják Londonban, ahol elvállal egy koncertsorozatot. A női szerepek sokszínűségének megélését kevés nő tudhatja magáénak. A karrier, a külsőségeknek való megfelelési kényszer és a család közti vívódás már sokakat válaszút elé állított. A vászonra mindig fiatal, boldog, élettel teli karakterek kellenek, hiszen ezek hozzák be a mindenkor pozitív megerősítésre vágyó nézőket. Nem volt ez máshogy az MGM-nél sem, ahol a tökéletes produkció érdekében mindent kockára tettek, ugyanis a két világháború okozta csalódások után az emberek annyira vágytak egy biztató történetre, hogy a mozijegy árát is hajlandóak voltak kifizetni érte.
A filmgyáraknak kötelességük volt olyan alkotások tömkelegét létrehozni, amelyek kielégítik a kiábrándult tömeg igényeit.
Judy Garland hangja megadta a bűvölet alapját, azonban gondosan ügyelni kellett a lázadó kamaszlány elégedetlenségének megfékezésére, hogy a vásznon a tökéletesség illúzióját keltse. A tehetség önmagában kevés, hiszen addig kell formálni a sztárjelölteket, amíg külsejük és viselkedésük átalakul a hollywoodi normák hiánytalan kielégítésére. A filmstúdió szigorú nevelők alkalmazásával, drasztikus eszközök bevonásával száguldott a hatalmas bevétel felé. A gyerekek fejlődésben lévő szervezete képtelen megfelelni a forgatások elvárásainak, de a modern orvosi eszközök kioltják az élettani szükségleteket. Az étvágycsökkentő kordában tartja a színész súlyát, a serkentő biztosítja az energiát a hosszú forgatási időre, az altató pedig segít a kellő pihenés elérésében, ha az előzőek túlságosan felborították volna az egyensúlyt.
A következmények az aktuális kasszasiker szempontjából mellékesek, azzal majd a sztárjelölt fog megküzdeni.
A Judy az életrajzi filmek azon típusába tartozik, melyben a célszemély életének egy bizonyos szakaszát láthatjuk, emiatt a gyermekkori élményekből csak egy-egy jelenetet mutat meg nekünk a rendező, hogy a jelen gyötrelmeinek megértéséhez érezhessük a múlt eseményeinek hatását. Azonban néha ez nem elég a feltétel nélküli azonosuláshoz. Rupert Goold rendező annyira objektív akar maradni, hogy képtelen átadni az életrajz összképét, amiből érthetővé válna a baljós folyamat.
Garland nem tudja kezelni a népszerűségét, sem a családját, sem az életét.
A vagyona semmivé lett, ezért gyermekeit kénytelen rábízni a volt férjére, ami magától értetődően megkérdőjelezi anyai helytállását. A sztársága megszűnőben, elfogyott a pénze, amivel azt a pompát fenntarthatná, amiben eddig lubickolt. A történet idejére egy roncs lett, aki képtelen helyén kezelni a dolgokat. Londonban úgy fogadják, mint Dorothy-t, ismét abban a luxusban lesz része, amit már hazájában elveszített. Magánéleti válsága, gyógyszerfüggősége és alkoholizmusa olyan egyveleget alkot, amiből már nem lehet jól kijönni. A filmekben lehetőség van a tökéletes pillanat megalkotására, a jelenet megismétlésére, a látszat fenntartására, de
a zenei színpadon az előadás pillanatában kell helytállni.
Renée Zellweger saját maga énekel a filmben, és amíg karaktere bukdácsol, ő valóban tündököl. Judy minden rezdülését gond nélkül átveszi, és megmutatja azt, hogy egy igazi előadóművész mit él át a színpadon. A közönség szeretete, ha pillanatokra is, de kárpótolja a veszteségekért, amik – a népszerűség érdekében – magánéletét érték. Ebben a krízishelyzetben feleségnek ajánlkozik egy alig ismert fiatalember számára, vagy éppen vacsorapartnernek a művészbejáró előtt várakozó rajongóinak. A szituációk mindegyikében átmeneti szeretetben lesz része, azonban az igazi tiszteletet csak a messziről, kívülállóként figyelő közönség szemében láthat.
A rendező visszatérő szimbóluma a tehetetlenség és a kiteljesedés ábrázolása: a címszereplő az ágyában forgolódva próbál elaludni, a szekrénybe bújva hiteti el gyermekeivel a tökéletes család illúzióját, később a telefonfülke korlátai között beszél velük, miközben kontinensnyi távolságok választják el őket egymástól.
Ellenpontként a bravúros operatőri munkával rögzített színpadi megjelenések állnak: Judy ahányszor színpadra áll, annyiszor bűvöli el a közönséget.
A figyelem, a szeretet és a rajongás triumvirátusa kihozza belőle azt, amire évtizedekkel azelőtt felkészítették. Az ötödik esküvőjét követő tűzijáték pedig pontosan rekonstruálja pályáját: pillanatnyi csodálatos fényárban úszó ragyogást, ami a fények elhalványodásával a semmivé válik. Olyan felejthetővé, amitől az egykor népszerű hírességek örökké rettegnek.
A forgatókönyv Peter Quilter brit drámaíró 2005-ben színpadra vitt darabja alapján készült, ami magával hozza a film egyenetlen ritmusát. A szituáció teljes átéléséhez szükség volna még több gyermekkori trauma ábrázolására.
Az előzményt megértve nem kerülünk annyira közel a főhőshöz, hogy átértékeljük alapvető megítélésünket a devianciákkal kapcsolatban.
A túlzásba vitt alkoholfogyasztás, a tabletták, a mélypont ábrázolása eltávolítja tőlünk a karaktert. Az énekesnő nem tud mit kezdeni a problémák tömegével, ami felhalmozódott benne, mert már mozdulni is képtelen. A sajnálat helyett bennünk képződő szánalom csökkenti a megértést azokban a percekben, amikor az énekesnő nem a nagyközönség előtt jelenik meg. De a színpadon azonnal megbocsáthatóvá válik minden addigi botlás. Ott beleejt minket a varázskalapba és elindulunk a sárga úton.
A film kiváltsága, hogy nem akar állást foglalni: nem emeli a magasba, de nem is taszítja a mélybe a világsztárt. Középpontba helyezi a színésznő emberi kapcsolatait, de nem festi meg a leépülés útját.
Próbál olyan nézőpontot adni, ami a nézőre bízza az ok-okozati összefüggéseket, a megítélést, a tanulságot.
Mindenki sárga úton közlekedő bájos kislánya az utolsó fellépésén a közismert slágernek, a Somewhere Over the Rainbow–nak is új értelmezést adott: „Ez a dal a reményről szól, arról az útról, ahogy sétálunk az álmaink felé.” Ezzel a mondattal egy szintre kerülhetünk a távolinak hitt híres színész- és énekesnővel, valamint az általa megalkotott csillogó szemű karakterekkel. Azonosulunk magával a reménnyel is, ami nap mint nap átsegít a szakadékokon, amikkel Dorothy felnőttként már képtelen volt megküzdeni. Viszont mi elhisszük, hogy nekünk sikerülhet, ami a hollywoodi álom tökéletes rekonstruálása. Még ha csak egy pillanatra is.
Judy, 2019. Rendezte: Rupert Goold. Írta: Peter Quilter színdarabja alapján Tom Edge. Szereplők: Renée Zellweger, Bella Ramsey, Jessie Buckley. Forgalmazó: Vertigo Média Kft.
A Judy a Magyar Filmadatbázison.
