Harag és részrehajlás nélkül

„Nehéz ember vagy, és az is leszel” – mondja egy nagymama a nyolcéves unokájának Babarczy Eszter új könyvében, A mérgezett nő című novelláskötet első írásában (6.), s az olvasó számíthat rá, hogy a prófécia beteljesedik, hisz az ítélet dermesztő légkörben hangzik el, és kellő bűntudatot ébreszt a gyermekben.

Egy harag kimerevített pillanatával indul Babarczy regényesített novellafüzére, és a tehetetlen düh, az öngyilkosságra is hajlamosító „fehér izzású” harag leírásával zárul.

A harag továbbadható, örökíthető, s mivel méreg, rongálhatja nemzedékek életét. Erről a mérgeződésről készít látleletet Babarczy Eszter A mérgezett nőben,

ám harag és részrehajlás nélkül teszi, sine ira et studio. Mint aki nem kívánja továbbadni az agresszív indulatot az olvasóinak, helyette felajánlja az elemzés, az együtt töprengés lehetőségét. Megismerésre és megértésre törekszik. Ez véletlenül sem jelenti azt, hogy elemzései szenvtelenek lennének, netán tudományoskodók. Elbeszélői változó intenzitással, de érzelmileg mindig jelen vannak a helyzet- és állapotleírásokban,

hol szenvedélyes átéléssel, hol tartózkodóbb módon beszélnek el sorseseményeket, traumákat a következményeikkel.

Attól azonban mindig óvakodnak, hogy másokat hibáztassanak. Némelyik szereplővel ugyan előfordul ilyesmi (például a már említett Nagymama címszereplőjével vagy Az alagút férfi hősével), ám akikkel a traumák éppen megtörténnek, akiknek a nézőpontjából ábrázolásra kerül egy-egy történet, azok őrizkednek a bűnbakképzéstől, legyenek akár énelbeszélők, akár harmadik személyű szereplők. Ők maximum magukat hibáztatják. Pedig mennyire megkönnyíthetnék az életüket, ha kívülre mutogatnának: ő a bűnös, ő a felelős. Az anyám, az apám, a férjem és így tovább. Babarczy Eszter hősei, pontosabban hősnői, hisz központi szereplői valamennyien nők (a bakfistól az ifjú, majd korosodó és idős asszonyokig), szóval ezek a hősök ebben az értelemben is „nehéz emberek”: nem könnyítenek a lelkiismeretükön a másokra mutogatással.

Jellegzetes ebből a szempontból a nemi erőszakot tárgyaló novellák analízise (Az erőszak nyelve, Virágok, Itáliai utazás). Szinte mindegyikben rálátásunk lesz a férfiak nemi kiszolgáltatottságára is, jóllehet ők az agresszorok.

A hősnők passzivitásának vagy nem elégséges ellenállásának egyik oka épp a részvét.

Persze más összetevők is szerepet játszanak, mutatnak rá a novellák, sokféle vágy is: a figyelem, a szeretet reménye, az önalávetés és az élvezet vágya. Az egyik elbeszélő még tudásvágyról is beszél (Az erőszak nyelve): „Az erőszak önismeret. Meg kell ismerni, aki vagyok. Így tudhatom magamról, amire nincs más nyelv, sok kis dolgot, és kevés nagyot. Ellenállok, de figyelem, mi történik, tanulni akarok. Félek, és ez figyelmeztet magamra. Egy magányos testben lüktető félelem. Nem gyűlölöm, csak undorodom.” (52.) Az Itáliai utazás elbeszélője „Firenzében tanul majd valamit a testről, amit nem akart volna megtanulni” (118.), és ez a tudás gátolja meg abban, hogy elköteleződjön tartósan egy olyan férfi mellett, aki talán nem is szereti.

Az erőszakról szóló prózák azt is jelzik, milyen képtelen ellentmondás van a nőktől elvárt viselkedés – legyen az passzív, elfogadó vagy szelíd – és a megerőszakolt nők megítélése között. Hisz minél nőiesebben viselkedik valaki, annál nagyobb eséllyel lesz áldozat. Az erőszakot azonban már szégyellni kell, a nevelés erre kötelez, és bizony szégyellik is Babarczy erőszakot elszenvedő nőalakjai.

A szégyen a novellák harmadának visszatérő motívuma: a hősnők szégyellik a megerőszakolásukat, szégyellik a tehetetlenségből, frusztrációból származó haragjukat,

a mentális betegségeiket, a naiv jóhiszeműségüket. Pedig a szégyen „[m]egtöri a lelket” (37.). S itt már egy újabb mérgező jelenséggel találjuk szembe magunkat: a nők iránti sztereotip elvárásokkal. Ezek főleg akkor nehezítik meg az életünket, ha eltérünk tőlük. Ha határozottabbak, karakteresebbek, netán önállóbbak és önfejűbbek vagyunk a társadalmilag elvártnál. Mint a Nagymama-novella unokafigurája, akiről csak más szövegek kontextusában derül ki, mi volt a kifogás ellene. Hogy lány létére nem nőből való matéria; annál akaratosabb, hisztisebb, saját vágyai, céljai felülírják a szelíd alkalmazkodás parancsait. Babarczy hősnői, ezek a „gyengébb nem”-hez tartozó teremtések megpróbálják a maguk céljait, vágyait is elérni, de közben – bűntudatból, ösztönből, perfekcionizmusból(?) – igyekeznek a kívülről jövő elvárásoknak is megfelelni. Annak, hogy legyenek vonzók, szépek, a férfivágy tárgyai, legyenek hűséges feleségek, jó anyák, s ha úgy hozzák a körülmények, legyenek családfenntartók, ha pedig még úgyabbul, akkor gondoskodjanak beteg szüleikről is. Kár, hogy az energiáik végesek, a tökéletesség mindig hibádzik, hol az egyik, hol a másik idea szenved csorbát.

És csalókának bizonyul az örök ifjúság ábrándja is, pedig egész iparág hirdeti a megőrizhetőségét:

a nők útja a Pokolba kozmetikumokkal van kikövezve. Az önkép sérül, jön a harag, s amennyiben Babarczy teremtményei vagyunk, kibe marna, ha nem önmagunkba: az önvád nyomán támad a depresszió, majd mániák sora, végül szuicid késztetések. Mérgeződés. Jelentkezhet már kamaszkorban is. A Nyaralás csitrije még csak a kor szépségideáljához kíván alkalmazkodni teste éheztetésével, az Emlékpogácsa bakfisai azonban már a nővé érést próbálják kivédeni anorexiával, bulimiával. Nem akarnak kirakati áruvá válni (miközben nagyon is szeretnének bájos, szép teremtések lenni), szabadulnának a nemiség tüneteitől (havi vérzés, gömbölyödő formák), s legszívesebben visszahátrálnának a gyerekkorba, hogy tiszták, légiesek lehessenek, mentesek az „anyag, a hús” szennyétől. Mint akik előre sejtik, hogy szenvedés vár rájuk, s ezt megelőzendő, gyötrik a testüket. Mert „a nő szenvedő szerkezet” – hangzik el épp a címadó írásban (229.), ebben a blogok szabadságával megírt meghökkentő önvizsgálatban, a nővé (vagy inkább anyukává) érés groteszk vázlatában.

Itt feltétlenül szólni kell arról, hogy A mérgezett nő nem szokványos novelláskötet. Ha például a tavaly megjelent (s általam olvasott) novelláskötetekhez hasonlítom, Bodor Ádám Seholjához, Tóth Krisztina Fehér farkasához, vagy a két sikeres elsőkötetes, Harag Anita Évszakhoz képest hűvösebb és Moesko Péter Megyünk haza könyveihez, több fontos különbséget is találok. Egyrészt Babarczy kötetében nem csupán novellák vannak. Maga a címadó mű, A mérgezett nő sem az.

Erre a tizenegy részes szövegre a blogok közvetlensége, kitárulkozási vágya, mozgékonysága, s a megszólalások sokszínűsége jellemző.

Hasonlóan spontán a Szülök és a Mell-blog szövegépítkezése. Ezekben az írásokban nem is a történések az igazán fontosak, hanem a hozzájuk fűzött változatos reflexiók. A Szülök így a maga sok nézőpontú megközelítésével egyszerre lesz képes visszaadni a szülés-teremtés euforikus boldogságát, a szülési fájdalmakat és félelmeket, illetve jóízű humorral, iróniával a szülészet termelőüzem jellegét.

Vannak olyan esszészerű írások, melyekben a meggyőző, az érvelő beszéd van túlsúlyban, igaz, ezek a könyv végén kaptak helyet,

s mintegy a kötet élettörténeteinek a továbbgondolására szolgálnak (A tárgyak beszélnek, A harag születése). Hozzájuk képest jobban alkalmazkodnak a novellák műfaji szabályaihoz (sűrítettségükhöz, kivágat jellegükhöz) a drámai vagy lírai monológok (Emlékpogácsa, Pushup, Anyu). Az írások többségét persze a történetközpontú valódi novellák teszik ki. Némelyiknek igazán remek a szerkezete. Az Itáliai utazás hármas tagolódása például (az ellentét és a fokozás elvén nyugodva) a dehumanizáció három fokozatát közvetíti: egy olasz konferencián a hősnőből csak az esze kell, az éjszakai utcán (kiéhezett férfiaknak) csak a teste, hazaérve pedig a kiüresítendő méhe: „A jövendő apa azonban most erőszakos, most határozott, mert a tartályt, amelyben a gyermekét szeretné elhelyezni, üresnek akarja tudni. […] Vérrel kell kiöblíteni. Ez a tartály, ez vagyok én.” (134–135.)

Fontos különbség a fent jelzett novelláskötetekhez képest a Babarczy-könyv önéletrajzisága.

Erről a szerző beszámolt interjúiban, s magából a könyvből is érződik. A nagyon személyes hangvételből, az átélés hevületéből, az érzelmesség és az önirónia örökös ellenjátékából, a megértés igyekezetéből. (Miért élünk mi, nehéz emberek úgy, ahogy élünk?) Ez a személyes életanyag magyarázza talán azt is, hogy a fent felsorolt kortárs kötetekre jellemző hűvösebb, távolságtartóbb narráció (a jelenlegi trend?) csak kevés írásban érvényesül (Nyaralás, Sennyei Ilma eltűnt, Voland, Vigyetek haza).

Az önéletrajzi ihletettség másik fontos következménye a novellák ciklusba rendeződése.

A motívumismétlések összerántják a kötet első négy és utolsó három írását, továbbá a Szülök, a Mell-blog és az Anyu címűeket. Ezeknek a szövegeknek a tényei ugyanarra a családra vonatkoztathatók, együtt egy mozaikos családtörténetet adnak ki. Kapcsolatuk, összetartozásuk egyrészt regényesíti a kötet egészét (más novellák történéseit is becsatolhatjuk a családtörténetbe), másrészt többértelművé teheti a novellákat. Például a Nagymama című bevezető írás önmagában Hófehérke-asszociációkat ébreszthet (harag, alma, „mérgezés”), ám ha a két záró novella és a Mell-blog után újraolvassuk, akkor az asszociációs bázisunk már a bibliai bűnbeesés lesz, és a titkos tudásba avató szertartások antik és középkori hagyománya. (S akkor a nagymama kezében az alma a tudás almája lesz.)

A Revizor kritikusa, Vándor Judit megrója Babarczy Eszter elbeszélőjét a „fel-felcsapó indulatai” miatt,

amelyek „bizonyos történeteket még nem engednek kellő távlatba helyezni”. Emiatt egyenetlennek érzi a könyvet. Én kedvelem a kötet erős indulatait. Elvégre ezek nem ellenségesek, nem gyűlöletkeltők, csak épp félelmekről, fájdalmakról, vágyakról és csalódásokról szólnak, vagy éppen a boldogságról.

Babarczy Eszter: A mérgezett nő, Jelenkor, Budapest, 2019.

A borítókép Máté Péter fotójának felhasználásával készült.