Repül a piros frizbi
Sétálunk a lányommal az erdei ösvényen, hallgatjuk, ropog az avar minden lépésnél. Az úton végig lefelé nézek, a földet bámulom. Folyton azon viccelnek az anyjával, ha baj történne, nem azt kell kiabálni, „segítség”, hanem: „Papa, gomba!” Akkor biztos odafutok. Fogja a kezem, erre szokott járni az angol, az „ideges bácsi” a kutyájával. Emberevő vadállat, ilyenekkel csinálják a viadalokat, ezek a csontot is könnyedén átharapják. Megugat minket, morog, felágaskodik. Észnél kell lenni. Egyszer biztos be fog kattanni, ahogy az a figura bánik vele. Rángatja, rugdossa a katonai bakancsával, csapkodja pórázzal, bottal, mikor mivel. „Nevelés”, mondja. Hál’ isten, egy ideje nem láttuk. Remélem, kinyírta a saját kutyája, és csak hetek múlva derül ki, amikor valaki a szag miatt szól az önkormányzatnak.
Amióta átköltöztünk Walesbe, megy a szekér. Olcsóbb a házbérlet, több marad a zsebben, az új munkahely is jobb itt, mint Angliában. Persze, a tapasztalatom miatt nagyobb a mellény, az ügynökségnél többet kértem. Arról hallgatok, hogy eredetileg szociológus vagyok, nem teherautósofőr, közöm nincs ehhez a világhoz. Mondjuk itt senkit se érdekel a múlt, talán ilyen az idegenlégió is. Angliában raktam le az összes vizsgát, papírom van róla, ez a lényeg. Osztottam, szoroztam, a nyelvtudásommal a legtöbbet ezzel a munkával lehet keresni.
Eljött végre a péntek. Ma ráérünk akár estig is barangolni, mert a hétvége szabad. Valaki jön szembe az erdei úton, a léptek zajából tudom, és ahogy egy-egy ág elpattan. Fülelek, hallom-e a kutyát. Egy könyörtelen cápa jut az eszembe róla, talán a hófehér szőre, hegyes fogai miatt. Ha jól tartják az ilyeneket, nincs baj. De ez teljesen idegbeteg. Szegény.
Szerencsénk volt ezzel a házzal, kint lakunk a falu szélén, ez már valóban erdő, itt tényleg sok a gomba. Szomszédaink a soron mind walesiek, és az utca végén lakik a kutyás, akiről beszéltem, ő itt az egyetlen angol. Ha összefutunk, kezében ott az elmaradhatatlan fémdoboz, a gyógysör, vagy talán már alapozik az estére. Megáll, szidja az ittenieket: „Ostoba bányászok, betegesen vonzódnak a birkáikhoz! És a hülye nyelv, amin beszélnek, angolul se tudnak normálisan!” Persze, a kelet-európai bevándorlókat se hagyja ki, mi meg, ugye, magyarok volnánk. Nem egyszerű. „Ne félj, te maradhatsz, ha végre jön a Brexit, fizeted az adót, látom, dolgozol, a gulyás is jó.” Ilyeneket mond, és kopasz feje ilyenkor megtelik szeretettel. Jóban kell vele lenni, ezért helyeslek, én is emigránsozok egy sort. Hál’ isten, gyorsan továbbmegy. Tőlünk belátni az emeleti ablakból a kertjébe, a kerítésén óriási céltábla, arra lő íjjal részegen. A szerencsétlen dög ott rohangál, Robin Hood meg ráordít, amikor majdnem eltalálja. El se hinném, hogy ilyen emberek tényleg léteznek, ha nem látnám nap mint nap. Eszméletlen figura, az az alacsony, tömzsi, hízásnak induló, akinek egyetlen mozgása elsétálni a sörözőbe, vagy a kutyával egy gyors kör az erdőben, de az is csak őrjárat gyanánt. Ha felbukkan, gyanakvóan néz azokkal a zavaros, sárgás szemeivel. Köpködi a sodort dohányt, harákol, a kutyaszaros fekete zsákot a fák közé dobja. Én később felszedem, mert onnan eszek. A gyerek nem jön be velem a fák közé, fél. Eleven lány amúgy, rohangál, mászik, hosszú barna hajában néhány vörös szál, mint az enyémben. A szeplőit a Duna-parton szedte össze, de már nem mond neki semmit a hely, ha mesélem. Önállóan tanult magyarul írni, olvasni, öt évesen, amikor kijöttünk. Akkor ment itt elsőbe, kezdhette elölről. Hiába ugyanazok a betűk, angolul más az egész.
Hihetetlen itt a bőség, annyi a gomba, mint otthon, Magyarországon. Hál’ istennek, a helyiek közül senki se szedi. A közelben nincs lengyel, azok is ilyenek. Ez az én birodalmam. Most látni csak, a két öreg hölgy jön, a „kocogó nénik”. Leszbikusok, magyarázni kezdem, ez is van, és nem úgy megy, mint otthon, itt szabad. „Tudom papa!” Elnéző mosollyal néz, csak most múlt hét. Már jól beszéli a welsht, a suliban tanítják. Ezek a nők mindig kedvesek, ha találkozunk, a gyerek angolját dicsérik, aztán az itteni nyelvet próbálgatják együtt. Állok bambán, büszkén mosolygok, nem sokat értek, igaz, az angolból se, olyan erős az itteni akcentus.
Lányom szökdécsel az úton, beleugrik a tócsákba, mutatja, mit tanult az ír tánc órán. A gumicsizmájába belefolyik a víz, ügyet se vet rá. A kezében egy piros frizbi, elhajítja, odaszalad érte. Néha erősebben lendíti, akkor szép ívben repül, le az útról a fák közé. Olyankor én szedem ki, és nem hagyom ki a lehetőséget, körbenézek. Kéne lennie vargányának, rókagombának. Néhány őzlábat messziről kiszúrok. Visszajövök később egyedül. Kiabál, ne menjek messzebb, megnyugszik, amint kibukkanok. Haladunk tovább. Az ösvény lassan kiér a dombhoz, meg kell mászni, a tetejéről jó messzire száll majd.
Oda tartunk, dobáljuk majd egész délután, ha lement a nap, hazaviszem a nyakamban. Ez a terv. Lépésről lépésre magasodik fölénk, szinte hegy, beleszédül az ember. Azon túl nagy fekete folt, a fenyves, ott káposztagomba is szokott lenni, na, az találat a javából. Messziről felismerni, világos folt a fák között, lent a törzs tövében. Akkorák, hogy kosárba se férnek el, ha egyet találok, több ebéd is kijön belőle. Tisztítani melós, mert a fodraiban sok a bogár, és a belenőtt tűlevél, de megéri, mert lágyabb a laskától. Hirtelen szél támad. Eleresztem a frizbit, ráül a fuvallatra, messzire száll. A gyerek szalad érte. Fáradt vagyok, négykor kelek minden nap. Az erdőben nem érzem, otthon fogom.
Elérjük a kopár csúcsot, tetején kőrakás. Földvár maradványa. Azt mondják a falusiak, történelem előtti, rozsdás kardot, érméket is találtak a kövek között. Innen messzire ellátni. Lányom közben valami welsh dalt énekel, kérdezgetem mit jelent. Azt mondja, érti, de nem tudja elmondani magyarul. Felérünk, leülök. Fáj a térdem tegnapról, néhány raklap nagyon trükkös. Ráadásul csúszik a teherautó padlója, fagyasztott árut szállítok. A gyerek felszabadultan ugrál, cigánykereket hány. Belátni a környéket, itt nem lephet meg bennünket senki. Egy időben komolyan érdeklődtem zsebben hordható riasztó után. Léteznek okos szerkezetek, megnyomod, és a kutya elszalad. Nekem amúgy nincs bajom velük, én is szeretnék egyet, azt hallottam, be lehet tanítani szarvasgombára.
Körbenézek. „Na?” „Papa! Te csináld, mert erős vagy!” A piros korong közepe lyukas, átmarkolom, meglendítem. Az égen hatalmas szürke felhők, jeget, esőt hoznak. Itt, a tetőn hirtelen száll le a köd, egy pillanat alatt csuromvizesek lehetünk. Az is el tud tévedni, aki ismerős erre. A frizbi száll, a ráragasztott fényvisszaverős matricák megcsillannak a napfényben. Valami légáramlás kaphatta el, kisebbre számítottam. A gyerek hüledezik, én is tágra nyitom a szemem. Nézzük, egyenesen berepül a fenyők közé. Amikor az apró tárgy a fák között eltűnik, sírni kezd, fogja a kezem, és tudom, ezt most nem lehet csak úgy kihozni. „Rábasztunk”, mondja, odakapom a fejem. Legyintek, itt úgysem érti senki, mit mond. „Semmi baj”, vigasztalom, „veszek újat”. „Nem kell másik, papa, az kell.” Elindulunk lefelé, felkapom. Még mindig szipog, beszélek hozzá, hogy úgyis megtalálom. Hamarosan sötétedik.
Házunk előtt áll a feleségem, viszi ki a szemetet, holnap jönnek elvinni. Remélem, nem lesz erős szél, olyankor kiborulnak a kukák, a konzervdobozok zörögve kavarognak az utcán. Arra garantáltan felébredek, mehetek le az éjszaka közepén összepakolni. „Jól megjárattam a hercegnőt, ma korán kidől”, mondom. „Reménykedjünk”, mosolyog, a szemembe néz. Jó hírrel fogad, most volt állásinterjún, úgy tűnik, felvették. Konyhás néni, iskolában, főzés, ilyenek. Kevés pénz, de az enyémhez hozzárakva pont elég. Átöleljük egymást, „képzeld, az angol helyére egy gyerekes házaspár jött, lesz a csemeténknek társasága.” Nagy szemeket meresztek, magyarázni kezd. „Elköltözött, te nem is tudtad?” „Sok a munka”, mondom, „persze örömmel hallom, naná”. Különösen a kutya miatt tölt el a boldogság. A kölyök megint sír, fáradt, éhes, a frizbi kell, hajtogatja. Ránézek, végül is meg tudom járni sötétedésig. „Gombázol közben, rád fér. Fürdetés, mese, aztán várlak”, kacsint az anyja. „Sietek, sziasztok.”
Tempósan sétálok, nem akarok későn visszaérni. A házak eltűntek, átvágok keresztben a fák között. Pár méterre az úttól az erdő rejtett arcát mutatja. Magamra zárom az ágakat, onnan lesek kifelé, észrevétlen vagyok. Egy kutyasétáltató jön az itteni tipikus felszerelésben, gumicsizma, esőkabát, nyeles bot, amivel messze küldik a labdát. Zöld kalapú gyilkos galócát látok, szeretik egymást a vargányával, figyelni kell, biztos akad abból is pár a közelben. Feltűnik a fenyves. Halotti csönd, félhomály, nincs aljnövényzet, olyan, mint egy veszélyes és más világ. Csak a tűlevelek ropogását hallani, nyomasztó. Megyek befele a sűrűbe, ez felfedezetlen terület. Minden álmom a rizike, az, ami narancssárga nedvet ereszt, nagy kedvenc. Használnom kell a lámpát. Ha nem hajtana a gombák utáni megszállottság, most kezdenék el félni. Néhol kúszni kell, olyan sűrűn nőttek az ágak. Valami felvillan a fák között, állat szeme talán. A földön fenyőpereszkék hatalmas körökben, más néven rákízű, meghagyom másnak. Nem vad volt, ez a frizbi. Ott van a földön, a fényvisszaverő csillogott. Lehajolok érte, büszkeség tölt el, mázli. Ekkor az orromat hirtelen megcsapja a jellegzetes szag. Mint a vadászkopó, mozdulatlanná válok, egyik lábam önkéntelenül a levegőben marad, egy pillanat múlva le is guggolok a földre, körbenézek. Elönti agyamat a vadászat mámora. Ez szömörcsög lesz vagy dög. Az a fajta tojásból nő, zöld váladékkal a tetején, ez árasztja a rothadó hús szagát. Tudom, szedik néhányan, mi kihagyjuk. De akkor is gomba. Fordulás közben majdnem beleütközöm a bomló tetembe. A pórázánál fogva van felakasztva az ágra, hátsó lábai leérnek a földre. Ráfagyott a vicsorgás, kilátszanak a fogai, a fa törzsén kaparás nyomai. Járják a legyek, hasa puffadt, a szeme nyitva, a tüskékkel kivert nyakörve húsig nyakába vágva. Le kéne szedni, de nem hoztam kést. Kifelé rizikék boszorkánykörben. Otthagyom. Sietek haza.
Megyünk a gyerekkel az erdőben, büszkén viszi a megkerült frizbit. Bátran előreszalad, alig bírom utolérni. A fenyves mellett érezni a bűzt. Rám néz, magyarázni kezdek, ez szömörcsög vagy dög. „Nem szeretném megnézni”, mondja. „Én se. Menjünk inkább fel.” A dombon fúj a szél, lendítem a frizbit, eldobom.
Borítófotó: The verge