Nyugodtan kijelenthető, hogy az utóbbi 3-4 évben egymást érik a jobbnál jobb koncertek Magyarországon. Akár az undergroundot, akár a fősodort vesszük figyelembe, lassan alig lehet már lépést tartani a felhozatallal. Ennek hátránya, hogy egyfelől nem kis anyagi, logisztikai fejtörőt jelenthet. Ugyanakkor, ki gondolta volna, hogy a Slipknot után alig két héten belül az elmúlt 10 év legnagyobb sikersztoriját szállító Five Finger Death Punch is fellép a Papp László Budapest Sportaréna deszkáin? Produkciójuk pedig még a leghangosabb szkeptikusokat is képes lehetett meggyőzni arról, hogy miért is ők a mainstream metal húzónevei.
Az előzmények teljes ismeretében pedig fennálltak bizonyos veszélyek. Sokan nehezményezték, hogy a három fellépő zenekar közül miért nem a legrégebb óta létező Megadeth került főzenekari státuszba? És egyébként is, ha van együttes, amelyet nem kifejezetten kedvel a magyar közönség (nem is minden alap nélkül), az pont a Megadeth.
A Five Finger Death Punch megítélése is megosztó lehet mind zeneileg, mind politikailag
(ez utóbbi leginkább az USA-ban érvényes, bár számos pozitív társadalmi ügy mellett is szót emelnek). Az pedig, hogy Báthory Zoli (született: Garamszegi Zoltán), a Ladybird’s Bite egykori gitárosa és a magyar rockzenei élet ismert arca nagyon régen nem járt már szülőföldjén (a kilencvenes években vándorolt ki az USA-ba), olyan „bizonyos forrásokra” hivatkozó pletykáknak adott alapot, miszerint anyanyelvét eldobva már csak angolul kommunikál (ezek szintén mínusz pontot jelenthettek). Néhány interjújából egyenesen azt szűrhette le a félreértésekre kifejezetten vevő plénum, hogy egy ideig ne is számítsunk arra, hogy valaha magyar területen látjuk fellépni az 5FDP-t. Pedig
kis ország révén nagyon tudjuk kedvelni a tengerentúlon is ismertté váló honfitársainkat.
Végül ezt bizonyította is az arénába kilátogató több ezer ember, amikor Zoli visszatért és hozta a bandáját, meg a haverjait is. Na, de kezdjük az elején.
A két lemezzel rendelkező, feltörekvő, ám közel sem nyeretlen elsőévesekből álló Bad Wolves-é volt a némileg hálátlan feladat, hogy bemelegítse a közönség biccentő izmait az igazi nagyágyúk előtt.
A rutinos, supergroupnak is tekinthető formáció pedig köszönte szépen, derekasan helytállt szerepében.
A korábbi God Forbid-, Devildriver- és Divine Heresy-tagokat is soraiban tudó együttes olyasféle zenét játszik, ami jó átmenetet képez az általános amerikai rádiórock (pl. Nickelback, Three Days Grace) és a súlyosabb metalcore, vagy akár a szaggatott, tördelt ritmusképletekre építő djent-vonal között (pl. Killswitch Engage, 5FDP, Periphery). Ez sokszor lehet zavarba ejtő, ugyanis
a szélsőségesen döngölős részek akár minden előrejelzés nélkül válthatják egymást a popdalokat idéző refrénekkel.
Így, habár nem is túl izgalmas, egyedi, vagy világmegváltó a Bad Wolves, az aránytalanságok mellett is ígéretesek – habár a célközönség nem teljesen egyértelmű. Tommy Vext hihetetlen módon tisztán és pontosan énekelt, ami már csak azért is volt gyanús, mert influenzával küszködött (az átvezetői ehhez méltóan rekedtesek lettek). Hogy volt-e playback vagy valamilyen rásegítés, az talán mindegy is, mert sokszor volt nyilvánvaló, hogy mikor énekel vagy üvölt élőben a hegyomlásnyi srác.
A Bad Wolves energiaszintje végig meglehetősen magasan mozgott:
nemcsak ők maguk éltek nagyon a színpadon, de a közönséget is képesek voltak megénekeltetni és megmozgatni. A csúcspontot a Remember When és a Killing Me Slowly mellett természetesen a The Cranberries-feldolgozás (Zombie) jelentette rövidke szettjük végén, ahol előkerültek a mobilvakuk is. Amennyire hatásvadász és etikailag támadható a feldolgozásuk, legalább annyira működik is. Azonban sajnos nagyon hallatszott, hogy a technika még nem volt teljesen az ő pártjukon. Az ének és a dob jól szólt, de a gitárok jóformán csak elmaszatoltan jelentek meg a háttérben. Nem különösebben egyedi vagy kirívó, amit művelnek, de a kemény részeket ennyire rádióbarát refrénekkel keverő banda így is sikerre van ítélve. Tommy állítása szerint decemberben ismét fellépnek nálunk – hogy főbandaként vagy vendégként, az nem derült ki,
de profi hozzáállásuk és teljesítményük miatt érdemes lesz ismét meglesni őket.
A Megadeth szereplése több szempontból is meglepő volt ezen az estén. A kultikus zenekar ugyan többször járt már nálunk korábban, de két legutóbbi tervezett koncertjüket lemondták. A Dave Mustaine egójából is eredeztethető elmaradások közül is emlékezetesebb a 2016-os Rockmaratonos eset, ahol a basszusgitáros törött lábujja okozott problémát. Ő még vállalta is volna a fellépést, de a zenekarvezető inkább elnapolta a bulit – a közönség és a szervezők jogos felháborodása mellett (a mémekről nem is beszélve).
De szerencsére elmaradt a hevesebb tiltakozás, és a cinikus „avokádózás” helyett inkább az életünneplés került előtérbe,
az ikonikus thrasherek frontembere ugyanis tavaly jelentette be, hogy gégerákkal küzd, majd még az európai turné során, a kezelések végén derült ki, hogy teljesen felépült a gyilkos kórból.
Ha valaki nem volt tisztában ezzel az infóval, akkor egy ereje teljében lévő együttest láthatott, amely megelégszik a másodhegedűs szerepével idősebb létére is, aki pedig tisztában volt vele, az egy nehézségek után felálló, előítéletekkel korrektül szembenéző formációt – de a csúcsforma vitathatatlan. Dave-nek ugyan sose volt igazán jó vagy képzett hangja, amit korábban képviselt, azt most, felépülése után is simán hozta. Náluk már a hangzásra sem lehetett panasz. Dirk Verbeuren amekkora dobzseni, most annyira nem jeleskedett, helyette azonban a gitárosok elvitték a show-t.
A gitár-sound példaértékűen jó volt: a színpadtól távol állva is úgy szóltak a riffek, de főleg a szólók, mintha közvetlen közelről húznák az ember fülébe,
a setlist pedig egy kvázi best of műsorból állt, örök klasszikusokkal és új slágerekkel vegyítve. A Hangar 18 nyitányként ugyanolyan jól működik, mint a Holy Wars zárásként, de persze nem maradhatott el a Symphony of Destruction vagy a Peace Sells… sem, míg az újabb dalok közül a Conquer or Die! és a Dystopia kerültek elő. Voltak azért olyan pontok, ahol érdektelenségbe, enyhe unalomba fulladt a produkció, de az összképet tekintve egy erős, minden szempontból korrekt, alázatos előadást prezentált Dave Mustaine és társulata.
A Five Finger Death Punch a 300 klasszikussá vált soraival nyitotta koncertjét.
Aligha találhattak volna tökéletesebb nyitóstrófákat. Ahogy a zenekar külsőségei és zenéje, úgy a választott bevezető is arról a tesztoszteron-túltengésről árulkodik, amit a szöveg képvisel.
A „Mi a mesterségetek?” kérdésre kórusban felugató „Hau! Hau!” kiáltások lúdbőröztető módon alapozták meg a hangulatot, hogy aztán ez egészen végig kitartson.
A zenekar a közelmúltban dobost cserélt, valamint a turné közben Jason Hook gitáros is cserepadra került egészségügyi okok miatt. Helyette a brit gitárfenomén Andy James ugrott be, aki talán kicsit túlzásnak is tűnik az 5FDP zenéjéhez (minden rosszindulat nélkül), de szerepével teljesen tisztában lévén, szerényen tolta végig a kötelezőt. Helyette is villogott a függőségeiből sikeresen felépülő és bombaformában éneklő Ivan Moody, valamint Zoli és a vokáloknál is rendszeresen besegítő rasztaszakállú Chris Kael.
Kommersz, mainstream, rádióbarát zenét játszik a Five Finger Death Punch? Teljes mértékben. Baj ez? Nem.
Az viszont már teljesen szubjektív, hogy ördögtől való, semmirekellő zeneként, vagy inkább kapudrogként tekintünk rá. Tény és való, hogy a kezdetben jól keveredő elemeket (nu metal, metalcore, európai gyökerű, dallamos hard rock) felváltották a főleg amerikai fülekre szabott egyengroove-ok és önismétlő dallamok. Ennek ellenére olyan működőképes receptet rakott össze az 5FDP, ami jogosan repítette őket a slágerlisták és lemezeladások elejére.
Nemcsak az esett jól a budapesti közönségnek, hogy Ivan megszólalt magyarul, de nyilván Zoli megszólalásai sem maradtak reakció nélkül.
Mindemellett a helyszín és a tömeg ellenére olyan családias, bensőséges hangulatot teremtettek, amit nehéz elképzelni egy közel telt házas arénánál.
Ez a két főszereplő koprodukciójánál, a kanapéval és állólámpával előadott akusztikus blokknál vált igazán kézzelfoghatóvá (Wrong Side of Heaven, Battleborn). Ha lemezen nem is minden dal működik úgy, ahogy kéne, koncerten mégis olyat adnak, ami szinte elképzelhetetlen. A Burn MF Burn, a Sham Pain, a Jekyll and Hyde vagy a Got Your Six nem tűnnek elsőre ható slágereknek, de élőben akkora húzásuk van, hogy nehéz mozdulatlanul maradni rajtuk.
A látványt ugyanakkor nem tolták túl. Lézershow, pirotechnika, konfettik és egy hatalmas koponya tette teljessé a színpadképet, de akár mind elhagyható is lett volna. A zenekarok mozgolódása, a ruhák, ruhacserék (Ivan stylistja mondjuk vehetne pár leckét) olyan egyveleget eredményeztek, amit aligha felejt el, aki ott volt. Hogy a turné leghangosabb koncertje volt-e, ahogy Zoli ígérte Ivannek? Jó kérdés.
De hogy a zenekar is úgy beszélt az egészről, mint a legemlékezetesebb fellépéseik egyike, az a közönség reakciójával is egybecseng.
Bad Wolves-, Megadeth- és Five Finger Death Punch-koncert – European Winter Tour 2020, Budapest, Budapest Papp László Sportaréna, 2020. február 20.
A fotókat az Artlasso készítette.
