Vincze Ottó a vele készült interjúban a Római Magyar Akadémia egyik tavalyi kiállításának „szarvashibájáról” mint az intézményt akkortájt vezető Puskás István szakmai inkompetenciájának megnyilvánulásáról beszél. Eszerint botrányos, hogy a Kádár-rendszer tiltott és tűrt képzőművészetének a Ferenczy Múzeumi Centrum gyűjteményében meglévő darabjaiból rendezett római tárlaton megjelenhetett Szántó Piroska egyik alkotása is, a nevezett művész ugyanis a kommunista rendszer barátja volt, amit a díjai is jól mutatnak.
A szóban forgó kiállítás kurátoraként szeretnék erre a megnyilvánulásra reagálni. Természetesen ismerem azt a széles körben elterjedt nézetet, amely a Vas–Szántó-házaspárt (főként az Aczél Györgyhöz fűződő baráti kapcsolatuk miatt) a kommunista rezsim haszonélvezőjének tartotta. És olvastam Szántó Piroska szövegeit is, amelyben többek között arról a belső emigrációról írt, amelybe újra és újra belekényszerült. Nem szeretnék itt most sommásan ítélkezni arról, ahogyan Szántó Piroska életében művészet és politika összekapcsolódott. És nem azért nem tettem ezt meg a tárlathoz írt szövegeimben sem, mert nem Szántó Piroska képeire épült a kiállítás, hanem mert nem alkotókat állítottunk ki – „mindössze” műalkotásokat. Kivétel nélkül olyan alkotások szerepeltek ott, amelyek történetében a politikai tiltás vagy tűrés gesztusa dokumentálhatóan kimutatható. Szántó Piroska alkotása esetében is ez a helyzet. A tárlat műveinek összeállításában, rendezésében Puskás István semmilyen formában nem vett részt – az teljes egészében az én felelősségem volt.
Az intézmény akkori igazgatójaként természetesen ő kezdeményezte a projektet sok más jelentős kiállítás (többek között a Ludwig Múzeum bemutatkozása vagy éppen Korniss Péter nagy fotótárlata) mellett. Az, hogy Puskás István jobbnál jobb kiállításokat szervezett az olasz fővárosba, s ezek mellett még arra is maradt energiája, hogy segítsen az olyan művészeti projektek létrehozásában, mint például Vincze Ottó velencei köztéri tárlata, éppenséggel a kompetenciájáról és a jó ízléséről tanúskodik. Éppen ezért a most megjelent nyilatkozat karaktergyilkossági kísérlete komolytalan, rossz ötlet volt – s ezen az sem segít, ha egy jó művész csalódottságból és sértődésből elkövetett vagdalkozásaként magyarázzuk.
Ami a MODEM-et illeti: nem szeretnék belegabalyodni a részletekbe, hiszen az idei önkormányzati finanszírozás valós (!) száma a város publikus költségvetésében hozzáférhető. Az is nyilvános adat, hogy a megyei jogú városok közül arányait tekintve 2020-ban Debrecen szánja a legtöbb pénzt kultúrára. Számomra ez szimpatikus, s az is, hogy az új kulturális alpolgármester (aki a legkevésbé sem pártpolitikus) szakmailag kompetens vezetőket szeretne a művészeti intézmények élén látni. Meggyőződésem, hogy a MODEM jövőjét ez a törekvés nem veszélyezteti, hanem ígéretessé teszi.
Amióta eljöttem Debrecenből, semmilyen formában nem veszek részt az intézmény működtetésében, s ez vélhetően így is marad – de nagy szurkolója vagyok a MODEM-nek.
