„Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer” – mondja Polonius a Hamletben. Knut Hamsun Nobel-díjas norvég író Éhség című regényének Trafóban bemutatott színpadi adaptációja ennek az őrületnek a mélyére kíván betekintést nyújtani a szerző fiatalkori énjén keresztül.
Sokféle őrület létezik. A hétköznapokban és a művészetben egyaránt. Utóbbival összefüggésben beszélhetünk a csáthi morfinista őrületről, amelyet a hallucinogén szerek használata okoz; misztikus, természetfölötti jelenségek kiváltotta őrületről, amilyen Stephen King Ragyogásában olvasható; tudathasadásos, gyermekkori neurózisra épülő őrületről, amilyen Hitchcock Psychojában látható; hétköznapi fanatizmuson alapuló őrületről, mint Ladislav Fuks A hullaégetőjében; vagy lázongó, a társadalomból kiábránduló, az embertársaktól elidegenedő őrületről, amelyet nevezhetünk camus-inek. Vagy még inkább gogolinak és kafkainak. Knut Hamsun főszereplője leginkább ilyenben szenved.
Az Egy őrült naplója és Az átváltozás mellett talán az Éhség című regény ábrázolja legérzékletesebben az irodalomtörténetben a kisember tudathasadásos állapotát.
Azt a vékony mezsgyét, amelyen a lélek táncol két világ, a valóság és a téveszmék közt. Hamsun (született Knut Pedersen) egyetlen hatalmas monológban beszéli el azt a helyzetet, amelyben szereplője vergődik.
Sándor Júlia és Nagy Péter István szerencsére nem monodrámaként írta színpadra az Éhséget.
Sok szereplőt mozgatnak. Rögtön az elején itt van ez a furcsa, szűkszavú, barázdált arcú öregember (Galkó Balázs), aki szemrebbenés nélkül vall vagyonáról és Hitlert dicsőítő írásáról egy test nélküli, felülről érkező, érces hangnak a kérdéseire válaszolgatva. Jólétben él, és cseppet sincs bűntudata a náci vezér imádata miatt. De ki ő, miért vallatják, s legfőképp: ki vallatja? Földi vagy égi hatalom? Konkrét választ nem kapunk, de Hamsun életrajzából tudjuk, miről van szó.
Az írót a norvég hatóságok 1947-ben bíróság elé állították és vagyonelkobzásra ítélték II. világháborús megnyilatkozásai miatt.
Aztán fordul a színpad, új helyszínen vagyunk, megjelenik főhősünk, a huszonkilenc éves Knut Pedersen (Domokos Zsolt), reménybeli író-újságíró. Innentől kezdve 120 percen keresztül el sem engedjük. Jobban mondva ő nem tágít mellőlünk. Mert figyelemre, törődésre éhes. És sikerre. No meg persze a gyomra is korog, miközben zaklatottan bolyong a norvég fővárosban ide-oda. Szállásadója kidobja, hisz lakbért nem fizet. A szerkesztőség elutasítja, hisz bonyolult eszmefuttatásokat ad le megjelentetésre rövid, közérthető írások helyett. A hentes elkergeti, a rendőr zaklatja, a prosti kineveti, a zálogos lenézi.
Pedersen senkinek nem kell. Magányos nagyvárosi antihős, de magányát részben magának köszönheti.
Rosszul kommunikál, soha nem alkuszik, kamaszosan szertelen, és olykor talán túl becsületes. Napokig kuncsorog pénzért, ételért Kristiania (Oslo egykori neve) utcáin, ám amikor kap(na) valakitől, elutasítja, visszaadja vagy nem magára költi. Pedersen nem paranoiás pszichopata, inkább elveszett lélek, aki nem találja helyét a világban, és abban a korban, amelyben él. Klasszikus műveltségű, filozofálgató vagabund, városi Odüsszeusz, tétova entellektüel, aki anélkül sodródik a hétköznapok viharos tengerén erre meg arra, hogy észrevenné: elmegy fölötte az élet.
Mindig fogadkozik, hogy megírja élete nagy művét, de soha nem kezd bele. Persze, üres hassal nem is könnyű…
Pedersen mellett számos figura tűnik fel a színpadon, ki kisebb, ki nagyobb szerepben, de mindegyik csak kísérője az életének. Felbukkannak és elillannak, visszatérnek, majd újra köddé válnak. Az írójelölt önmagába zárva él, ugyanazokat a köröket futja nap mint nap, akár egy drogos, aki minden idejét az anyag megszerzésére fordítja, és kapcsolatait is ennek érdekében tartja fönt. Igaz, elhatalmasodó problémái ellenére igyekszik segíteni az idős hajléktalannak – tejet szerez neki –, nem akarja kihasználni a prostit – bár ki tudja, mit tenne, ha lenne rá pénze –, és nem lop a zöldségestől, inkább hitelt kér, mert büszkesége mindennél fontosabb számára még a legrosszabb helyzetben is.
Pedersen jólelkű, ám egyre éhesebb és egyre neurotikusabb. Elismerésre és szeretetre vágyik, miközben mindenkivel szemben erkölcsi fölényét fitogtatja,
antipatikussá téve ezzel magát. Az előadást nézve úgy éreztem, nem tesz eleget azért, hogy kivívja az együttérzésemet. Nyomorúságáért nem okolható csupán a társadalom, ő maga is „rátesz egy jó nagy lapáttal”, hisz elvész problémái erdejében, s nem keres rájuk valós megoldást. Csak ritkán vesz erőt magán, és akkor is rövid időre. Képtelen kezébe venni a sorsát, neurózisa eluralkodik rajta. Nehéz elhinni, hogy valaha kikeveredik majd a mókuskerékből, amelyben hánykolódik. Talán azért érezzük ezt, mert a mű elejétől kezdve magatehetetlennek ábrázolják az alkotók. A változtatásra való elhatározása illékony, s ezzel a belé vetett hitünk is azzá lesz.
Pedersen, az író alakja mindinkább Pedersen, az őrült figurája mögé szorul.
Karaktere sajnos nem kellően árnyalt, s nem látjuk, hogy eljutna A pontból B-be. Ezért nem az őt alakító Domokos Zsolt okolható, mert bár színészi játéka olykor kicsit sok, alapvetően jól oldja meg feladatát. Nagy átéléssel billeg az őrület körének szélén, egyre beljebb és beljebb szédülve. Mindenesetre Sándor Júlia dramaturg tovább mélyíthette volna a figura jellemét.
A többi színész több szerepet játszik, ők mozgatják a díszletet is, így alaposan kiveszik részüket a munkából, le a kalappal a stáb előtt, amelyből a két hölgyet emelném ki.
Dunai Csenge és Pálya Pompónia jelenléte, test- és arcjátéka biztosan sokáig megmarad a nézőben,
előbbi különösen jó Pedersen kacér, mégis törékeny szerelmének, Ylajalinak a szerepében.
Az előadás legnagyobb erőssége a díszlet és a látványvilág (látványtervező: Devich Botond).
Ahogy említettem, Nagy Péter István rendező forgószínpadot alkalmaz, pontosabban maga a díszlet forog. Hol villamosmegállóként, hol szerkesztőségként, hol egy család lakásaként látjuk az egyik oldalt, míg a másik egy 32 négyzetből álló vetítőfelület, amelyre többnyire a színpad túloldalán, tehát takarásban lévő színészeket vetíti ki Vincze Alina operatőr. Ő aztán sokszor előbukkan a szereplőkkel együtt, jön-megy mellettük, előttük, utánuk, mintha egy valóságshowról tudósítana. Szinte ugyanúgy jelen van, mint maguk a figurák. Az előadás elején furcsa ezt látni, ám csakhamar megszokja az ember, mint ahogy az audiovizuális eszközök erőteljes használatát is.
A 32 kis darabra tört, mégis nagyban fölénk tornyosuló arcok, az ide-oda kapkodó kamera észrevétlenül segítik zaklatottságunk elmélyülését.
Nem beszélve Dargay Marcell minimalista, de nagyon hatásos zenéjéről, mely egyszerre kiemel és aláfest, jól reagálva Pedersen lélekrezdüléseire. Az előadás csúcspontja is leginkább a technikának köszönhető: rendkívül erőteljes a fogdába kerülő főhős álomjelenete, amikor – a vetítésnek hála (videó: Virág Balázs) – látjuk a tudatalattijából feltörő, nyomasztó képek sorozatát, és halljuk az elméjében dübörgő hangokat. Majdhogynem mi is extázisba esünk vele együtt.
Lendületes, progresszív előadást hozott létre a fiatal alkotókból álló gárda,
még ha a számos epizódszerű jelenetből álló, szünet nélküli 120 perc kissé töredezett is marad. (Persze, milyen lenne egy neurotikus ember elméje?) Nyugvópontot talán csak a fiatal és idős Knut találkozásai, és egyetlen meghitt, szerelmes jelenet hoz. Jó lett volna több, gondolkodásra ösztönző mondatot hallani, a dialógok nem elég mélyek, és a groteszk humor további erősítése is jót tett volna az előadásnak. Mindenesetre a rendező ügyesen vált át az én- és istenkereső egzisztencialista drámából a nézőt fejbe kólintó pszichodrámába, így a Polonius által emlegetett őrületet egy pillanatra sem kérdőjelezzük meg. Hogy van-e benne rendszer, azt pedig mindenki döntse el maga.
Knut Hamsun Éhség című regénye alapján írta Sándor Júlia és Nagy Péter István. Rendezte: Nagy Péter István e.h. Játsszák: Domokos Zsolt, Dunai Csenge, Galkó Balázs, Nagy Norbert, Pallag Márton, Pálya Pompónia. A Trafó és a székesfehérvári Vörösmarty Színház közös produkciója. Trafó Kortárs Művészetek Háza, Budapest, 2020. március 6.
A fotókat Éder Vera készítette.