Csak nézem a csendéletbe illő díszletet, amelynek közepén frissen gőzölgő kenyeret világít meg a szemből érkező fény. Vastaps után, fejemben lélegzetvételenként Eke Angéla Iphigénia-történetének képei váltják egymást, ahogy a fiatal nő egy csík kólaliszt másik végén keresi az apját, életét, vagy éppen szétdobált gyerekruhák között diszkófények világítják meg személyes történetének legmélyét. Én meg próbálom valahogy összevakarni magam, hogy egyáltalán képes legyek elhagyni a nézőteret. Szerintem még mindig ott ülök.
Závada Péter interjút készít Eke Angélával, ebből születik a darab, amelyet három rendezésben ad elő a színésznő. Mindezt úgy, hogy a rendezők nem tudják, mi lesz a másik két koncepció. A monológ sorait egyre szélesebb mosollyal az arcomon hallgattam:
Závada Péter már a Je suis Amphitryon megírásakor is kiváló szövegbeli eszközökkel helyezte jelenkorba a mitológiai narratívát,
sőt, aki ismeri a szerző egyéb diszciplínában tett néhány évtizedes kirándulásait, észrevehetett részleteket például az aktuális projekt, a trAnzKaPHka soraiból is. Az egész szövegezés abszolút támogatta az előadást, kiváló szerkezetként szolgált ̶I̶p̶h̶i̶g̶é̶n̶i̶a̶ Eke Angéla történetéhez. Ez már önmagában elég kortársnak hangzik, sőt, a darabot kísérleti színházként, „dokumítoszként” jegyezték, amely találóan helyezi kontextusba a látottakat. Nincs az az isten, hogy meg ne nézzem.
Úgy kell nekem. A tél számomra a befelé fordulás, feldolgozás, regenerálódás időszaka. Ez a mély, spirituális gyakorlat idén kívülről úgy nézett ki, hogy heteken keresztül napi tizenöt órában kapucnival a fejemen játszottam Skyrimet a varázsló karakteremmel. Ahogy az ablakommal szemben lévő fa rügyekkel üdvözölte a hőmérő felfelé kúszó higanyszálát, éreztem a hívást emberek, kultúra, szórakozás, és úgy általában bármilyen interakció felé, ahol kevesebb az egy négyzetméterre eső sárkány, és a szembejövők nem akarnak mindenáron lehentelni például egy orbitális baltával.
Kapóra jött a darab: izgalmas rendezők, Závada Péter szövege, Eke Angéla progresszív, kísérletező attitűdje, mitológia, Radnóti Tesla Labor.
A barlangból kibújva, a tavaszi évadra melegítve megmozgatom a színházbajárós csakráimat, inspirálódok, és kellemesen kikapcsol egy szép, szubjektív történet. Mi bajom lehet, gondoltam én ekkor. Aztán a chilles, kora tavaszi estémen betipeg a színpadra Angi és Iphike, majd mesélni kezdenek.
Iphigénia a legmélyén kezdi, és nem is nagyon hajlandó elmoccanni onnan másfél órán keresztül. Adott egy ember, egy igazi, hús-vér, Instán követhető színésznő, aki kendőzetlenül mesél a legszemélyesebb gyermekkori emlékeiről, szorongásairól Iphigénia hangján. Persze azért nem ennyire egyszerű: a narratíva végig a fikció és a megtörtént események határán egyensúlyoz, ahol tulajdonképpen bármelyik mondat ugyanúgy lehet egy az egyben emlék, mint ahogy a kiváló drámaíró képzeletében megszülető fiktció része.
Ez a folyamatos egyensúlyozás végig fenntartja a figyelmemet, egy pillanatra sem enged pihenni,
ami a befogadás mélységének a szempontjából igen hatékony, másrészt viszont energiát igénylő folyamat. Fogalmam nem volt róla, hogy a téma az apa hiánya, egy történet különböző nézőpontjai, egy gyerek apanélküliséggel kapcsolatos szorongásai, a megszülető, aztán fel nem tett kérdések.
A következő kép: úgy érzem magam, mint egyetemista koromban valamelyik hardcore vizsgaidőszak utáni első chillezős napon, amikor csak annyira vágytam, hogy egy lightos cigi után végigfetrengjek a földre dobott matracon, az előttem elterülő nagyképernyőn pedig lövöldözzenek, győzzön a jó, és legyen mellettem egy bögre gőzölgő alkoholmentes bármi. Ehhez képest sikerült a Mocsok című filmmel kezdenem, amely húsz perc kellemesen beteg angol humor után szürreális pszichodrámává változik, hogy végül pokrócokba takarózva, falfehér arccal a sötét képernyőt bámulva találjon rám a tesóm.
Arról persze nem a darab tehet, hogy eltemetett, évtizedek óta elfelejteni próbált emlékek és érzéstöredékek kerültek felszínre bennem jelenetről jelenetre.
És ezzel az égvilágon semmi baj nincs. Sőt.
Az előadás három jól elkülöníthető részből áll: az első Sándor Dániel Máté rendezése, amelyről a letisztult, kimért, geometrikus jelzők jutnak eszembe. Kontrasztos fények, fehér egyberuha, alkalmanként színes reflektorok. Az egészből valahogy sugárzik a modernség, a szexualitás, mintha egy kortárs, minimalista gésa mesélne Tokióban egy felhőkarcoló penthouse lakásában a talpig Issey Miyakéba öltözött közönségnek. Az a zseniális az egészben, hogy számomra végig eldönthetetlen volt, hogy ez tulajdonképpen egy kiválóan dizájnolt díszlet a színésznő személyes történetmeséléshez, vagy épp ellenkezőleg, egy remek színházi előadás, amely szubjektív elemekből merít. Mindkettő és egyik sem? Néhány perc múlva mindegy volt, rájöttem, hogy teljesen irreleváns a kérdés, és a megteremtett atmoszférában a jelenléten kívül az égvilágon semmi nem számít.
A történet második feldolgozását Gryllus Dorka és Soós Attila rendezésében követhettük végig.
Oldschool melegítő, überlaza stílus, helyenként a líraiság diszkógömbbel megvilágított változata. Gryllus és Soós több darabban is dolgoznak együtt, ezért önazonos gesztus (részemről pedig jóleső érzés) volt a táncelemek, a koreografált mozgássorozat megjelenése, de előkerül Darth Vader és egy beszélő virágcsokor is. Beszélt a test, meséltek a gesztusok; Iphigénia pedig mintha egy egészen másik emberen keresztül szólt volna… Eke Angéláról? Ki az, aki a végén gyermekvállalással kapcsolatos állásfoglalást tesz? Egy színésznő? Vagy talán maga a nagybetűs NŐ, mint a létezés megnyilvánulásának egyik minősége szólal meg egy emberi testen keresztül?
Ezen a ponton már bármi megtörténhetett, úgyhogy… meg is történt.
A színpad közepén egy főzőműsorokból ismert konyhasziget, Iphigénia pedig szőke parókában és magassarkúban kártyákról kezdi felolvasni a sztorit, miközben szól a tapsgép, én pedig egy kereskedelmi tévén futó übergagyi főzőműsor közönségeként pislogok, hogy mi is történik itt, kéremszépen. Spáh Dávid csavart egyet az egészen: a konyhai alapanyagok gyakran váltak az elmesélt történet megelevenedett kellékeivé, ezzel egy újabb médiumon keresztül jelent meg a cselekmény. Mindez zseniális időzítéssel, egy új dimenziót adva a látottaknak. Egészen érdekes volt látni, hogyan vált a forma (számomra) klasszikusabb értelemben vett színházi előadássá, amely erősítette a tartalom személyességét, és lehetőséget adott a tragikomikum megjelenésének, újabb eszközként használva azt a történések bemutatására.
Ezek után az egyetlen tanácsom annyi lenne, hogy miután ezt elolvastad, kattints át a Radnóti Színház oldalára,
és vegyél egy jegyet a következő előadásra, azonban mindkét márciusi előadás már most teltházas. Áprilisban kétszer játsszák, én a helyedben sietnék.
És persze a szubjektív svédcsavar, ami igazából jogos az élettől, hiszen ha valami nem gyakorol rám szinte már vállalhatatlanul intenzív hatást, akkor a túlstimulált neuronjaim nem hajlandóak elektromosságot pazarolni az ingerküszöb átütésére. Na, ez most véletlenül pont sikerült:
a darab óvatos, lábujjhegyen járkáló, fülembe suttogó atombombaként robbant a lelkivilágom kellős közepén.
Az idei tél elején úgy döntöttem, hogy rendet rakok, alaposan, egy életre rendet. A látszólagos non-stop számítógépes játékozás fantasy köpenybe bújtatott terápiaként szolgált. Kapucni mögé rejtőzve, arc nélkül, egy virtuális világban élve. Leástam minden személyes problémám gyökeréig, ahol minden főgonosz az apa nélkül eltöltött évekkel támadott rám, ahol sárkányszárnyakat növesztett a férfikép hiánya. Nyílzáporként zúdultak rám a már halott apámnak fel nem tett kérdéseim, ujjaimból lövellt jégszilánkok pedig egy kihűlt holttest érintéséből táplálkoztak. Összecsúszott a Tesla laborbeli jelen és a januárom virtuális tere, a színésznő monológját a saját kérdéseim írták, Iphigénia pedig egy nyolcéves soroksári kisfiúként néz az apjára egy bézs színű Fordban.
Jelenet vége, vastaps, vissza, fények le, gégen fel, gőzölgő kenyér.
Csend.
Závada Péter: Én, Iphigénia. Rendezte: Sándor Dániel Máté, Gryllus Dorka és Soós Attila, Spáh Dávid. Játssza: Eke Angéla. Manna Produkció, Radnóti Tesla Labor, 2020. február 28.
A színes fotókat Kállai-Tóth Anett, a fekete-fehéreket Földi Ádám készítette.
