Szabó István új filmje sebészi pontossággal kimért korrajz a mai Magyarországról és általában az emberről. Miközben a filmvilág attól volt hangos, hogy az ügynökmúltja miatt ért támadások után nem vette át a Magyar Filmakadémia Egyesület életműdíját, a mozikban vetíteni kezdték Zárójelentését. Szabó nyolc éve nem jelentkezett új alkotással, a 2012-es Az ajtó című, Szabó Magda regényéből készült filmdráma után azonban most saját forgatókönyvét vitte vászonra, melyhez Koltai Lajost kérte fel operatőrnek.
A film vetítése Andorai Péter kimerevített fotójával kezdődik, melyen életének kezdő és végdátumát láthatjuk pár másodpercig. Mintha szavak és egyéb utalások nélkül is az ő emlékének ajánlanák a filmet. Andorai még nem tudhatta, hogy ez lesz az utolsó filmes szereplése, de a néző számára annak tudatában, hogy a bemutatót már nem érhette meg, még spirituálisabbá válik az általa alakított figura. De erről majd később.
Szabó István „megöregítette” ezt a filmet, a téma egy része erőteljesen kapcsolódik az idő múlásához,
a főszereplő Stephanus doktort a történet elején kényszernyugdíjazzák. Egyéb szereplőin is meglátszik már az idő, de ez mindegyiküket csak acélozottabbá és még érdekesebbé teszi.
A 75 éves Klaus Maria Brandauert örömmel látjuk viszont a magyar filmvásznon, remek formában van még mindig,
és nagyon jól átjön, hogy mennyire komfortos neki az itteni terep. Az egész filmre jellemző rengeteg közeli miatt időnként furcsa a szinkronhang és az ő szájmozgása között érzékelhető különbség. A gyermekkóruson és a polgármester asszisztensén kívül a fiatal generáció szinte teljesen hiányzik a filmből, a szülőfalut, ahová Stephanus doktor visszatér, ők látszólag teljesen elhagyták. Jól képviseli a mai fiatalokat és helyzetüket a doktor hosszú ideje Hamburgban élő, de éppen Sydneybe költöző leánya, aki csak Skype-hívásokon keresztül biztatja édesapját, hogy mindig és minden helyzetben tudni kell változtatni. Kilépve a hosszú éveken át megszokott, kényelmes burokból,
főhősünk szembesülni kénytelen nemcsak saját múltjával, de az emberek kicsinyességével és rosszindulatával is, mely szép lassan fojtó légkört von köré.
Szabó István ecsetje lassan, árnyalatról árnyalatra festi egyre sötétebbé a képet, a falu természeti szépségei egyre nagyobb kontrasztba kerülnek a benne élők keserűségével és rosszindulatával. Mindeközben Klaus Maria Brandauer egy olyan orvos figuráját tárja elénk, akiről azt gondolhatjuk, bárcsak sok ilyen hozzáállású emberrel találkoznánk a magyar mindennapok során.
A film azonban nem idealista, remekül bemutatja a betegeiért mindenre hajlandó, elszánt és áldozatkész kardiológus orvos és a szomorú magyar valóság összeütközéseit,
amikor akár eszköz vagy felszerelés hiánya, akár egy-egy eset súlyossága miatt kénytelen betegeit a nagy magyar egészségügy zsákutcáiba beküldeni, ahol ő maga is szembesül annak pökhendiséggel kísért katasztrofális helyzetével.
Stephanus doktor többszörös szorításba kerül.
Az orvosi rendelőben asszisztense lesz egy fiatalkori szerelme, akit elhagyott; és annak ellenére, hogy nős, úgy tűnik, hajlandó lenne viszonyba is keveredni egy már mindenki által leírt kórusvezető nővel. Már nincs tisztában a falu kegyetlen törvényeivel, itt mindenki mindent lát és tudni vél, így a pletyka egyszer csak útjára indul, megállíthatatlanul. Közben egyre súlyosabb emberi sorsokkal találkozik, betegei élettörténetei válogatott fájdalmakat tárnak elé. Ő pedig rendíthetetlenül empatikus és érdeklődő, ebben Szabó István időnként a groteszkig is hajlandó elmenni, például amikor a műkedvelő versfaragó postás legújabb költeményét úgy olvassa fel, hogy éppen injekciót kap a hátsó felébe.
A munkáját tisztességgel végző ember és a pöffeszkedő hatalom összeütközései tárulnak fel a Stohl András által remekül alakított helyi polgármesterrel való kapcsolatában. Szabó István Magyarországán lepukkant egészségügy, európai uniós projektek mutyija, elmagányosodó, kiüresedő és elöregedő falvak, kisközösségeket átszövő panamák, szülőktől távolodó fiatal generációk, megbélyegzés, sorsokat rontó rosszindulat uralkodik.
Egyetlen elkötelezett és jószívű ember nem tudja a világot megmenteni.
Szabó még odáig is elmegy a mai viszonyok ábrázolásában, hogy egy toxikus, párkapcsolataiban mérgező férfit is bemutat a polgármester személyén keresztül. És külön csavar a történet végén, amikor kiderül, hogy a tőle láthatóan folyamatosan rettegő titkárnője valójában a szeretője.
Az Eperjes Károly által alakított lelkész, aki egyben a doktor gyermekkori barátja, számomra maradéktalanul szimpatikus, emberi, a humoros megszólalások vagy jelenetek mind hozzá kötődnek. Még ő is hisz az ember alapvető jóságában, vasárnaponként ugyan megdorgálja híveit, de alapvetően békés, a falujáért mindent megtevő embert látunk a vásznon. Az egyre sötétebb történések és a doktort érő egyre komolyabb vádak őt is arra sarkallják, hogy háta mögött hagyja a falut, új utakat és célokat keresve magának.
Andorai Péter csak néhány mondatos szerepet kap a filmben, a falu központjában vagy a vasútállomáson leginkább szótlanul üldögélő, Istent idéző figura,
tekintete elárulja, hogy ő mindenről tud, ami ebben a kis közösségben történt és történik, bár senki nem áll szóba vele, ő bölcsen hallgatva figyeli az egyre jobban elmérgesedő szituációkat.
A Zárójelentés az élet folyásával automatikusan érkező változásokhoz való alkalmazkodásról, az állandóhoz ragaszkodásról, a szülőhely iránti hűségről és egy életre választott szakma iránti elkötelezettségről is szól. A főhősnek egyenes gerince okán vállalnia kell mindazokat a megpróbáltatásokat, amelyeket a többség és a mindenben anyagi hasznot látó vezetés állít elé. De csak egy ideig. Amikor végső fegyverként azt a fiatalkori, múltbéli szituációt fordítják ellene, amikor a hatalom minden racionális ok nélkül a szabadságát vette el tőle, ő is érzi, itt már nem tud mit tenni.
Nem értek egyet azzal az elgondolással, hogy Stephanus doktor Szabó alteregója lenne a filmben, s hogy az ő személyében saját ügynökmúltját kívánta a vászonra csempészni.
Csupán egyetlen mondatot érezhetünk erre tett utalásnak, ami arról szól, hogy két hatalmas pofon után bizony sokan sok mindent aláírtak volna a sötét időkben. De a doktor története egész más, kiderül az is, hogy őt és két nagyon fiatal társát még sokáig megfigyelték a hatóságok, miután elengedték őket. S a valódi ok igazából sosem derült ki. Édesanyja segítségével hatásosan idézi fel a régi történéseket, többek között a család helyzetét, amikor értesültek arról, hogy börtönbe került, de a jelenetekből semmi olyanra nem következtethetünk, hogy az magára a rendezőre utalna.
„Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk egy bizonyos szint alá.” – hangzik Esterházy mondása, és főhősünk ennek megfelelően dönt a távozás mellett.
Szabó István filmjében most ismét a komolyzene, közelebbről az opera játszik kiemelkedő szerepet. A néző megbocsátja és elfogadja, hogy a Magyar Állami Operaház helyett a Budapesti Operettszínház a helyszín, és a film végére már nem is csodálkozik rajta, hogy ehhez a műfajhoz kötődik majd Stephanus doktor további útja. A befejezés a Tannhäuser záró férfikórusával bocsát minket útra, amelynek kapcsán nem tudunk nem párhuzamot vonni a wagneri történet és a szerencsétlen sorsú kórusvezető Ének Erzsi közé. Hiszen mindkét esetben egy Erzsébet nevű, szeretett nő halála, életének feláldozása járul hozzá ahhoz, hogy valami új, pozitív változás kezdődhessen el a főhős életében.
Zárójelentés, 2020. Írta és rendezte: Szabó István. Szereplők: Klaus Maria Brandauer, Udvaros Dorottya, Eperjes Károly, Stohl András, Kerekes Éva, Szirtes Ági. Forgalmazza: InterCom
A Zárójelentés a Magyar Filmadatbázison.