Gépi kórusok
Már nincsenek barátaim,
de nincs-barátom sok van.
Azt hiszik: a jóakaróim.
Épp őmiattuk vagyok gondban.
Bár más gondom nincsen egyébként,
mint barátkozni az
ellenségeimmel, és gyanakodni
a közömbösökre, ami kihat
az érzelmi háztartásomra.
A spájzban kutatok,
és főzök húszéves befőttből.
Múlt századból őrzött romok,
melyekre fölesküdtem.
Már az a szó is, hogy értékek!
Van még a kamrában avas dió.
Ilyesmiből magam se kérek.
Magam se kérek önmagamból,
és elfutok, ha mégis kapnék.
Az öntudat ma földig rombol,
és kiröhög a megmaradt ég.
Lelóg önvesztéből közénk,
akár egy széttépett vitorla.
A hasítékon át kilép,
mi épp maradt, is összetúrja
a változás állandó lelke,
nem isten és nem ördög ő,
és eddig senki nem ismerte,
hitetlenségre térítő,
a kételyeknek gyilkosa,
felbúg a zaj, mint orgona,
látvány recseg, szélben faház,
csókol, de közben a foga
beléd akad, lelket kitép.
Mennyi baj van, elnézni szép,
ahogy átépül a világ,
füstködben áll a fél vidék.
Máshol meg élesebben láthatod
a puszta szem gyakorlatnál,
hogy tűnnek el az állatok,
a Föld a robot-létre átáll.
Már nincsenek barátaim,
de nincs-barátom sok van.
Az öröklét új tájain
hallom zúgásuk gépi kórusokban.
Egy húszéves öngyilkoshoz
Ha vissza lehetne csinálni
a halálod, te drága,
én senkire se várva
sok mindent megadnék azért,
szomorúságból szőtt munkabért,
hogy ne ugorj vonat alá,
Attila és Anna kishúga,
és hányaké, és hányaké,
kik elvesztek a nagyvilágban,
az öröklétet nem tudták kivárni,
vagy kívánták, hogy ne legyen,
lépjenek túl az életen.
De nincs hova, de nincs hova!
Miért mentél el otthonról,
miféle harag és kíváncsiság
is vezetett az élet síkjain?
Annyi mindent nem láttál,
nem tudtál meg, milyen.
Nem lesz már soha gyereked,
se saját otthonod,
és nem lesz hivatásod,
nem küzdesz majd megélhetésért,
nem émelyít a jólét.
Nem olvasol már könyveket,
eszel gyümölcsöt.
Mért lökted el a létedet?
Mért löktél el magadtól minket,
erősebb szálakkal kapaszkodókat?
Mutattunk volna
sok biztosra, valóra,
ami édessé teszi a terhet.
Értem, mindez miért nem kellett,
de miért nem volt benned több megértés
a köznapibb gondok iránt?
A világ nem megmenthető,
ha önmagunkat eltöröljük.
S a fájdalom a sűrű bajba visszaránt.
Ne
Nemes Nagy Ágnes soraira
Ne mondd soha a mondhatatlant,
mondd a nehezen mondhatót.
Ne éld soha az él-hetetlent,
ne hald a nehezen hal-hatót.
Persze hol nem könnyű meghalni?
A falban elszakad a drót.
Ne halld soha a hall-hatatlant,
fogj ki egy kikapcsolt adót,
éter alatti hallgatásba
merül az egyszer volt, ha volt.
Nem mindenkinek az a vágya,
hogy mondjon alig mondhatót.
Ne nézd soha a nézhetetlent,
inkább a valótlant, ha bírt
eséllyel, hogy a lehetetlent
eladja, mint egy sima hírt,
ne vedd be a bevehetetlent,
mint aki légvárat ostromolt,
és létrát támasztott a falnak.
Így falnak fel a nagyhatalmak,
így vagy mindenkinek adós,
akinek jót tettél, vagy éppen
tette a ki nem bírhatót.
Ne birkózzál meg a mesében
szörnyekkel, másra hagyd a szót,
ami varázshatalmat adna
ne indíts onnan indulót.
Ne mondd soha a mondhatatlant,
amíg hozzád át nem gurult
kis valami a valamitlen
időből, mondjuk némi múlt.
Ne múld soha a múlhatatlant.
Aki még ennyit sem tanult,
nem érti a tanulhatatlant,
a magyarázata okult,
az értelem hitébe robbant,
és félő, hogy elég vadul.
Ne hidd soha a hihetetlent,
hidd a nehezen hihetőt.
Akad kis élvezet is ebben.
A jó a rosszal összenőtt.
Ne nődd soha a nőhetetlent,
na hagyd a könnyen hagyhatót.
De ne rosszalld a jóhatatlant,
javítsd ki a javíthatót.
Borítófotó: Wikimedia
