Van munkám, van egészségem. Vannak gondolataim, van lehetőségem választani, van ágy, ahol nyugovóra térek. Vannak álmaim, azokat van kinek megírni, utána egész nap van a fejemben egy külön tér azzal a férfival lenni, mintha valóban megtörtént volna az az éjjeli epizód. Vannak fények álmomban, hiába húzom el a függönyt is, a Dunát ragyogja be a híd vetett árnyéka, vízen úszó fényszennyezés. Vannak a függönyön virágok, nagy rózsaszín fejek, lassan nyílik a kertben is, hulljon bár óránként rá az ír eső. Van egy tulipánfa a szomszédban, ahogy kilépek a szobámból, pont rálátni, és akkor is, amikor a lépcsőn felérek. Mérhető a változás, minden nap egyre harsogóbbak a virágai. Van víz mosdani, van kád, van hőszabályozó és tusolófej. Ha akarom, hosszú percekig engedhetem a hátamra a vizet, ha áthűltem, nem muszáj fáznom. Van szappanom, van hajsamponom is, havi vérzésre betét, felfogni a kicsorgó nedveket, menjen, aminek nincs már bennem ideje, arclemosó és arckrém, ha kényeztetném a bőröm.
Van az ablakom alatt egy hármas út, mint a mesében. Egy a város fele visz, egy a reptérre, egy pedig abba a fogadóba, ahol egyszer salsáztam. Van útkereszteződés, amin a 206-os busz jár, vannak olyan buszsofőrök, akik elmosolyodnak, ha meglátnak, és megkérdezik, hogy vagyok. Mondanak valamit az időjárásról, mindegy is a jelentés, a tartalom, a kapcsolódás a fontos, hogy szóval tartsanak. Van egy, aki úgy kezdi, már vártam önt, felség, és biccent is kicsit, nem akar semmit, öncélú a kedvessége, magáért való. Összenevetünk.
Van hova ülni a buszon. Az emeleten a vezető fölötti ülést választom, szeretem onnan nézni az imbolygó várost. Van ablak elé fordított kanapé a földszinti szobákban, vannak csipeszek a szárítókötélen. Van a gyógyszertár után egy éles kanyar, van híd, ami előtt megáll a busz, van piros lámpa, van megálló, amit körpályaként érint a busz. Most szállok át, egy hang figyelmeztet, vigyem magammal, ami hozzám tartozik. No, igen.
Van bennem félelem. Van bennem kétség. Van bennem visszafojtott lélegzet. Van bennem zavarodottság és van magányosság. Van bennem szorongás és aggodalom. Van bennem hely annak, ami szétrág. Van, ami összeszorítja a szívemet, van bennem ordítás és utána csönd. Van bennem üresség.
Nem igaz. Ha üresség lenne bennem, nem lenne semmi.
Az üresség elveszi a szemem fényét, abban a csillogó sötétben bármit láthatok. Kitapogathatóak a felületek, ez most az ujjaim között csorgó homok, brokát, bársony, selyem és a bőre annak, akit szeretek. Abban a nincstelenségben csönd van, magamban dúdolok, a kongó tereket bármilyen dallammal betölthetem, végtelen gazdagság a hang tere. Édes, frissen sült sütemények és sós pogácsa, stangli, gőzölgő tea, forró kávé és sültek és friss, üde tavaszi levegő, virágillat, bódítóan buja színek párája. A földi élet bőségszaruja. A kettősségekre osztott világ sakktáblája, bármerre lépek, megmozdítom a világot magamban, s így magam körül is.
Most azt mondják, járvány van. Karanténnal riogatnak és elzárással, vissza kell húzódni, előbb a buszról az utcára, az utcáról a házba, és onnan is egyetlen szoba lesz a világ. Napokig nem mozdulok ki, amikor bemondják, ez mind kevés, a szoba is túlságosan tág élettér, még mindig sokat hazudok magamnak. Túl sok a kint, a külsőség. Nem értem, mit lehet még, a ruhámra néznek, vetkőzni kezdek, a rettegés és a szégyen öltöztet, csupa pír a bőr, aki szeret, ha érintene, vakon is tudná. Megölelem magam, hogy tudjam, szeretem, érzem a pírt, még mindig van mit odaadni. Nem értem. Hát, akkor ez sem elég őszinte, még mindig van, ami nem igaz. Kell a szemem világa, kell a hangok tere, kellenek az ízek és az illatok. Az elme kattogó tere az utolsó, azt nem is kell adnom, van, ami magától válik le, ha kilépni kész a lélek a testből.
Az őrület nem veszteség, ha elég közelről nézel a szemébe. És ott valami átfordul, mint a 206-os busz a South Mall megállóban. Amikor nincs, aki lássa, érezze, hallja, ízlelje, szagolja, tudja, egyszerre minden tele lesz. Nincsen számomra hely, mert a hely is én vagyok, és nincs idő sem, mert az is én. Nincs körvonala annak, aki korábban annyi mindent gondolt, mert nincs gondolat sem, ami megítél. Nézem, egy lassan 37 éves női test. Van munkája, van egészsége. Tele a feje gondolatokkal, sokat tűnődik, töpreng, szereti a szavakat és a mondatokat, rajong a nyelv teremtő erejéért. Vannak álmai. Minden álom más-más férfiról szól, mindet, azt hitte, szerette, szereti az éjszakákat, mert aztán egész nap abból él, amit éjjel összeálmodott. Színes és összekent felületekre jár száradni belőle a lélek, valamiért ragaszkodik a folyókhoz, a Dunához különösen. Van függönye, eltakarni az ömlő eget. A tulipánfát minden történetben megrajzolja, áprilisra ki kell nyíljanak a virágai, életében az elsőt kipréselte, verseskötet lapjai penészedtek be tőle, de még ma is őrzi azt a szirmot.
A kádról hallgat. Ha teleengedi, éppen olyan, mint amikor gyerekkorában kihűlésig játszott benne, amikor elég volt magának, mert egy egész világot jelentett az a testet öltött lélek. A kádból a WC-re látni, amikor utoljára járt a városban, ez maradt meg belőle, minden második ember hóna alatt a papír. A buszsofőr az a kedves. Minden olyan volt, mint szokott, azt leszámítva, hogy gumikesztyűben tekerte a kormányt, és nem érintette meg a kezét. Túl sok bennünk a szar, mondja ki hangosan a levegőbe, és ideje végre lecsutakolni magunkat. Kívül és belül is, hogy tisztán érhessünk egymáshoz. De mit jelent ez? Tud-e tiszta lenni e dualitásba szorult test, ami rajongásig szereti megtapasztalni a vonzás és taszítás sziszifuszi küzdelmét? Tud-e elég bátor lenni egy maroknyi ember a Föld nevű bolygón, hogy elengedje a ragaszkodásait, és fejest ugorjon valamibe, ami ismeretlen számára? Az eddig elodázott szembenézésre kész-e, merész-e? Akar-e nemet mondani az önámításra, a szőnyeg alá söpört hozzátartozókra, a megalkuvásra, a tisztátalan kapcsolatokra, az önhazugságokra és a megfelelési kényszerre?
Tudod-e végre szeretni magad, elviseled-e, vagy legalább nem bántod, nem ostorozod egy kicsit, hagyod, legyél benne ebben az érzésben, bármilyen elviselhetetlen is az, amikor szeretve vagy? Mert belátod, eddig soha, soha nem szeretett őszintén senki. Birtokolt, akart, vágyott rád, és te elhitted, magadért van melletted. Elhitted, hogy szeret. Elhitted, hogy szeretted. Szeret, vagyis elfogad. Szeret, vagyis félelem nélkül, egészében, teljességében önmagad lehetsz mellette, vele. Nincs mit csodálni azon, hogy kártyavárként dőlnek össze a hiedelmeid. Mindaz, amit magadról és a világról hittél.
És ott állsz megokosodva a szomorú, vizes síkon, józanul biccentesz, mint a József Attila-versben, hogy akkor most mi van. Mi ez? Ki vagy, ha nem a viszonyaid által meghatározott létező? Nem az anyád lánya, a férjed felesége, nem a gyermekeid anyja, és nem az apád fia, a feleséged férje, nem a szeretőd csütörtök délutánja, lopott idő. Mi van, ha nem lopsz semmit, csak adsz? Egyenességet, nyíltságot, falak helyett utat bejárni. Pillanatokat. Fogadod az érkezőket, engeded a távozókat. Nem keseregsz az életed felett, nem vágyakozol elvesztett álmaid siratva, hanem teszel értük, hogy valóra váljanak, vagy megköszönöd a tanításokat, és elengeded őket. Úgy döntesz, befejezed azt, hogy folyton magad mögé mutogatsz, a szüleidet, a nagyszüleidet okolod, örökölt sorsokkal nyugtatgatod magad, és elveszel az önsajnálatban, hogy hogy kitolt veled az Élet.
Nincsen számodra hely? Miért hitted el ezt annak a tanító néninek? Miért hitted el, hogy érteni, amit most olvasol, magyarnak lenni osztottság, öngyűlölet és a másik kanál vízben való megfojtása? Miért adtad át önként a szabadságod, hogy bárki lehetsz? Az örömöd és a tudást, hogy nincs mit keresni magadon kívül, hiszen az egész Föld nevű bolygón otthon vagy?
Ne legyen helye bennem a félelemnek. Legyen hely bennem másnak.
A megtalált síkokat újra felásom. Két szabad kezemmel gyúrom át a földet, és újra elvetem a szavak magjait. Tavasz van, ideje metszeni. Megtöltöm új tartalommal a betűket is. Erővel, nyíltsággal, emberséggel, türelemmel, figyelemmel, empátiával. Csönddel. Hagyok időt magamnak megismerni ezt az új embert. Megszeretgetem, és ezzel érek hozzád is, ezzel a tiszta kézzel. Miután magamat tudom tartani, miután magamhoz is tisztán érek. Hittel.
Borítófotó: Draskovics Ádám