Ha belegondolunk annak a háborús konfliktusok sújtotta övezetnek a történetébe, ahonnan Elia Suleiman származik, nem is csodálkozhatunk, hogy legújabb alkotását is át- meg átszövik a közel-keleti terület mindennapjait meghatározó, az európai néző szemének olykor groteszknek ható jellemzők. Éppen erre apellál, megfelelő mennyiségű öniróniával szemlélve életét, melyet burleszkszerű elemekkel színezve egészen az abszurditásig képes elvinni a filmvásznon.
Mi kell ahhoz, hogy élvezni tudjuk ezt a filmet? Türelem és némi háttérinformáció az izraeli-palesztin konfliktusról. Türelem, mert az Elia Suleiman által alakított, gyakran egészen közeli felvételeken látott szereplő tulajdonképpen az egész film során körülbelül öt-hat mondatot ejt ki a száján. Igaz, akkor azok nagyot ütnek, talán épp ez is a cél, ezek a tömör, származásra, lakóhelyre, identitásra vonatkozó információk képezik a történet magját, innen indul ki minden, amit látunk. A szavak szűkösségének kárpótlására Suleiman mindent el tud mondani arckifejezésével, mozgásával,
a néző fejében pörögnek a dialógusok, monológok, anélkül, hogy azok ténylegesen elhangzanának.
Gondolkodtat és aktív filmnézésre késztet minket, kell az együttműködésünk, hogy ebből a végén tényleg egy jó filmélmény jöhessen ki. A nem első alkalommal önmagát alakító főszereplőről csak lassan, a körülményekből, a különböző, önálló kis jelenetekből összefűzött történetből derül ki, hogy kicsoda is valójában. Lassan jövünk rá, hogy özvegyember lehet, aki monoton és meglehetősen szomorúnak vagy inkább egykedvűnek tűnő mindennapjaiból kiszakadva útnak indul a nagyvilágba. Több mint egy óra eltelik a filmből, mikor megtudjuk, hogy egy olyan forgatókönyv ötletével járja Párizst, New Yorkot és Torontót, amely sehol nem talál pozitív fogadtatásra. Arckifejezése szavak nélkül is mindent elmond, amikor ránéz a párizsi producerre, aki éppen azt mondja neki, hogy sajnos a filmprojekt, amelyet benyújtott, „nem elég palesztin”.
A rövid, vicces, egymást követő etapok egy egészen más Párizs- vagy New York-képet tárnak elénk, mint amit megszoktunk.
Párizs utcái szinte néptelenek, New Yorkban pedig mindenki vadászpuskával vagy vállról indítható rakétával járkál mindenfelé. Ami közös a különböző helyszíneken játszódó jelenetsorokban, az a hatóságok és a bármiféle autoritást képviselők kifigurázása.
Mindenki, aki a hatalomhoz bármilyen módon köthető, Suleimannál humor tárgya lesz.
Fricska a nézők felé az is, hogy miközben egész végig azt gondoljuk, utazásainak oka a felejtés, kikapcsolódás lehet, eközben Palesztina filmre vitele a cél. Nem teljesen értek egyet azzal a filmhez készített ismertető szöveggel, amely szerint új hazát keresve indul el a nagyvilágban, szerintem ez nem jön ki a látottakból. Az utazás célja a forgatókönyvötlet elfogadtatása, akár a világ másik felén is. Bárhol is jár a helyzetkomikumokban bővelkedő jelenetek során, erőteljesen őrzi identitását, akárcsak szótlanságát. Akiben a filmet nézve felmerülne a kérdés, hogy „de mit akart a költő?”, annak ajánlom figyelmébe az Elia Suleimannal Párizsban készített interjút, amelyben
azt tanácsolja a nézőknek, hogy sose elemezzenek a moziban, csak élvezzék a látottakat.
Ha megfogadjuk Suleiman tanácsát, akkor képei segítségével bebarangolhatjuk a Szentföld tájait, megcsodálhatjuk azt a gazdag növényvilágot és a természeti értékeket, amelyekben ez a vidék bővelkedik. Még a tengerparton is időzhetünk főhősünket kísérve, és sétálhatunk vele Párizsban, miközben jól szórakozunk, feltéve, ha szeretjük azt az abszurd humort, amelyet ő képvisel. Jelenetei maiak, a groteszk ellenére mégis életszagúak, azt gondoljuk, akár meg is történhetnének éppen úgy, ahogy a filmkockákon látjuk.
Suleiman szórakoztatni akar minket, ezt érdemes elfogadnunk, és a humor szemüvegén át szemlélnünk a filmet.
A film legerősebb jelenetében természetesen Palesztina a téma, egy kártyavető némi bizonytalankodást követően megjósolja a lapokból Suleiman számára, hogy
Palesztina lesz, létre fog jönni, Palesztinának szó szerint lennie kell.
Sajnálatos tényként teszi hozzá, hogy ez nem a szereplők életében fog bekövetkezni. Palesztina tehát a mennyország, amelynek lennie kell, de ennek további keresése, kutatása itt a földön nem lehetséges. Talán nem véletlen, hogy hősünk éppen itt veszi hazafelé az irányt, ahol folytatódnak megszokott életének mindennapjai.
A félelem is megjelenik a filmben, mintha a Közel-Keletre jellemző, állandó, rejtett, illetve időnként felerősödő és megmutatkozó feszültség kiterjedne az egész világra.
Párizsban épp a július 14-i nemzeti ünnepen jár, ahol csak úgy dübörögnek az utcán a tankok, rajzanak a harci repülőgépek az égen. Főhősünk csatazajra ébred, mely további asszociációkat indít el benne és bennünk is közel-keleti élményeivel kapcsolatosan.
A zárójelenet kifejezetten reményt keltő, miközben Suleiman magában iszogat egy bárban. Az önfeledten táncoló palesztin fiatalokat nézve felsejlik bennünk, hogy itt van épp a szemünk előtt az a remény és jövő, melyet Palesztinának hívnak.
A mennyországnak kell lennie (It Must Be Heaven), 2019. Írta és rendezte: Elia Suleiman. Szereplők: Elia Suleiman, Gael García Bernal, Ali Suliman, Grégoire Colin, Kwasi Songui. Forgalmazó: Cinenuovo Kft.
A mennyországnak kell lennie a Magyar Filmadatbázison.
