Az Equus híres, sőt hírhedt darab. A lovakat megvakító autisztikus fiú története olyan ősi, egyetemes ideákat károsít, amelyek megsértésétől önkéntelenül irtózunk: a legnemesebbnek tartott patás állat (az emberi civilizáció hajdani fogaskereke) és a szem, a tudás és az isteni látás attribútuma általában érinthetetlenek – Zsótér Sándor rendezése ezen túl egy, az ének közti kegyetlen bokszmeccset is kínál.
Az ökölvívás asszociációja természetesen az alkotók szándéka szerint való: Ambrus Mária díszlettervező Szörényi Beatrix A belső vadon kifordítása című alkotását adaptálta a szombathelyi színház kamaratermébe. Ez az önmagában is atmoszférateremtő díszlet determinálja a befogadó gondolkodását, hiszen a kamaraterembe lépve egy ökölvívásban is használatos, stilizált szorítót lát, sarkaiban pedig magaslesek néznek farkasszemet.
Olyan helyszín ez, ahonnan nincsen menekvés: aki behatol a térbe, annak tudása szerint küzdenie kell, nem lehet csak úgy kifordulni egymás elől.
De az Equus világában nemcsak a menekülés vagy a kitérés, már a megérkezés is cselekvést igényel (kissé talán utalva arra is, hogy mi már a dolgok végkifejletének jelenében, nem a konstruálódás idején vagyunk, azt „csak” másodkézből átéljük): a játszók egy-egy fémajtócska már-már szertartásos kinyitásával jutnak ebbe a térbe, ahol kénytelenek egymással nyíltan, sőt kellemetlenül nyíltan megismerkedni. Zsótér az átgondolt és részleteiben is használt színpadképpel a díszletet önálló entitássá emelte, amely nem kiemeli, hanem szinte alakítja a darab diskurzusát; ráadásul az előadást szemlélve a néző újra és újra elkalandozik a fém és fa elemek éleiben, törésvonalaiban, amelyek önmagukban is fantáziadúsak.
Bár a fiút játszó Major Erik az, aki a kezdetektől jelen van ebben a zárt egységben, mégsem rá nehezedik a legtöbb teher:
Jordán Tamás a leginkább presszionált, hiszen megszakítás és pihenő nélkül szerepben marad; folyamatos, nehéz összpontosítást igényel a játéktértől soha el nem távolodó gyermekpszichológus megformálása. Martin Dysart doktor az Equus eleve elrendelése szerint is a legnehezebb feladatot kapja: nem alakítója, hanem feltárója a fiú isteni rendet megsértő tetteinek: vizsgálódásának kusza narrációja kibogozhatatlanul összekeveri a cselekvések idejét az előadás jelenével, ahol ugyan történnek dolgok (beszélgetések és identitáskrízisek), mégis a hajdani dolgokról való beszéd kéretlensége lesz lebilincselő.
Párhuzamosan teremtődik meg a múlt és a jelen, ennek egyik eszköze a szövegkönyv igeidőin túl a játszók szerepváltásaiban rejlik: főalakjuk mellett mindegyikük több mellékszerepet vesz magára, ezeket a lelki mintázatokat pedig alig követhetően, de meghatározott vonalak mentén cserélgetik, jellemző variánsok alakulnak ki a váltások sorrendjében.
Színészi bűvészmutatvány ezeket sikeresen abszolválni, de a szombathelyi trió látszólag megerőltetés nélkül képes erre.
Jordán alázattal, ezúttal minden tudását megmutatva, lassan építkezve vezeti elő a kételyek között vergődő, középszerűségét (?) felismerő, azzal valamiképpen együtt élni is képes férfit a joviális „orvosi maszk” alól. Testét, arcát és hangját mértéktartóan használja fel.
Major Erik pedig ösztönös, indulattól és elfojtott vágyaktól rázkódó Alan Strang,
bár pályakezdő színész, olyan mély dzsungellélekké vedlik át, amelynek tisztásain sem süt igazi napfény.
Tettének okait próbáljuk a többi alakkal együtt értelmezni, felfedni, ám az ő síkján megszakad a konvencionális gondolkodás érvényessége: a lovak megvakítása nem bűntett vagy gyilkos szándék által hajtott aktus, sokkal inkább egy nem pontosan meghatározható kísérlet, hogy helyreigazítsa megbomlott benső világát, egyszersmind az előzőleg létrejött aránytalanság lenyomata. Nem előzménytelen, derül ki a doktor nyomozásából, ám elkerülhető eseménysor, amennyiben nem sérül meg Strang legbelsőbb köre: olyan titkait tudta meg egy másik lény,
pőrévé vált, így radikális, logikátlan, ám hermeneutikailag érthető tettre ragadtatja magát, hogy újra az idegenség megszokott komfortossága vegye körül.
Barbársága ennek az állapotnak az elérését újra lehetővé teszi. Ezt a rekonstruálásgondolatot azért is feltételezhetjük, mert Strang soha nem ül fel a lovakra: egyszerűen nem akar teljesen kitárulkozni, ha nem muszáj, semmilyen nexusában sem.
A személyes körébe öntudatlanul, sőt jóakarón behatoló Jillt Nagy-Bakonyi Boglárka játssza.
A női princípium sokarcú és sokoldalú hordozója a színésznő; Jill ennek a szintén tudattalan hívásnak engedelmeskedik, amikor olyan intimitásra kényszeríti Stranget, aminek a feldolgozására nincsen általánosan elfogadott panelje a fiúnak. Meztelenné válik előbb Jill, majd az őt faggató doktor előtt is; a meztelenség pedig ebben a formában rádöbbent bennünket, hogy átszexualizált világunkban is kéretlen vagy akár megdöbbentő annak jelenléte.
Nem tudunk önfeledten gyönyörködni a szép férfi testben, helyette rohamléptekkel idegenít el bennünket a látvány,
s ez gyönyörű párhuzam a fiú köré szőtt emberi távolságokkal is. A pajtában játszódó aktust és az orvos előtti meztelenséget mégis el kell különítenünk, hiszen ez utóbbi már a fiú önként vállalt tette, amellyel magáévá teszi ezt a kitárulkozást; visszájára fordítja, és most a környezete szenved a ráerőltetett feltárulkozástól.
A három játszó közti dinamika irigylésre méltó, ám a viszonyrendszerek előre meghatározottsága folytán a két férfi kapcsolata egyetlen lépéssel mélyebb, ezt a meztelen ölelkezés jelenetsora is alátámasztja, és azt is felfedi, hogy a fiú már alakítója a párbeszédnek és nem elszenvedője:
újra sikerrel fordítja meg a neki kényelmetlen helyzetet, ahogyan tette azt annak idején a lovak megcsonkításával,
amiről a többi szereplőnek még a beszéd is nehezére esik. A ló, szemének elvesztésével értékeit is elveszti. A nagy, örökkön figyelő, a túlélését lehetővé tevő sérülékeny ideg- és receptorgömbök kivájása elborzasztó tett, amelyet a látás elvételének célja sem magyaráz meg egészen. Olyan zóna ez, ahol a szándék lényegét (az én értelmezésemben az idegenség újbóli kivívását) talán sejthetjük, de ok-okozati összefüggéseket csak izzadva tudnánk konstruálni. Közös emlékezetünk nemes és fontos alakjai a lovak, melyek kulturális hozadéka áttekinthetetlen, Zsótér sem próbálkozik az összes lehetséges asszociáció megidézésével, csak elhinti azt, hogy pontosan tisztában van a lóirodalom és lószimbolika mélységével.
Helyette egy pontos ütésváltásokra épített misztériumjátékot rendez, ahol a játszók és a játszott alakok kiszolgáltatottak tekintetünknek,
ám a figyelés aktusánál fogva legalább annyira védtelenné válunk mi, a nézők is a megrázó hatásokkal szemben: akár a bokszokban várakozó lovak, akiknek Strang elveszi a látását. Beszédes a hallgatás a lovak későbbi sorsáról. Ezt az információt távol tartják maguktól a narrátorok és a befogadókban is sokadszorra törik csak át az a mentális gát, ami sorsuk továbbgondolását megakadályozza. Zsótér Equusa egy esszenciális, ragyogó színészi bravúrral vezetett, tereiben is kiforrott alkotás.
Peter Shaffer: Equus. Rendezte: Zsótér Sándor. Játsszák: Jordán Tamás, Major Erik e. h., Nagy-Bakonyi Boglárka. Weöres Sándor Színház, Márkus Emília terem, Szombathely, 2020. január 30.
A fotókat Mészáros Zsolt készítette.
