Fiatal alkotók kiállítására menni mindig különös izgalom – olyan, mint jövőbe látni, megtudni, kik tematizálják évek múlva a kortárs művészetekről való párbeszédet. Ahogy végignézek a kiállításon, már sok az ismerős név: ösztöndíjasok tavalyról és azelőttről, más tárlatokról. Ez már a jelen fotográfiája lenne?
A Pécsi József fotóművészeti ösztöndíj 2019-es díjazottjai Bielik István, Ficsór Zsolt, Geibl Kata, Guba Ilka, Koleszár Adél, Máté Balázs, Polgár András, Standovár Júlia, Turós Balázs és Zagyvai Sára voltak, az ő ösztöndíjas évük termésébe nyújt betekintést a tárlat.
A betekintés itt akár kulcsszó is lehet – a legtöbb alkotó pályamunkájának koncepciója ugyanis nem áll össze abból a néhány képből, amelyet láthatunk.
A teljes átadás a férőhely limitáltsága miatt nem is lehetséges, de arra mindenképp alkalmas a tárlat, hogy kedvet adjon az utánajáráshoz. Néhány alkotó munkája egész nagy terjedelemben megtekinthető, van olyan művész azonban, akinek méltatlanul kevés tér jutott.
Utóbbi fél mondatot igazolja a legelső mű, amellyel a terembe érve találkozunk, Koleszár Adél Belső tájképek című pályamunkája, amelyből mindössze egy kép került kiállításra, és ami ráadásul számomra nem reprezentálja azt a teoretikus megalapozottságot, amelyről a katalógus ír: kép és szöveg együttműködése, a fotó mint önvallomás jelensége. A kihelyezett fotókönyv ezt szerencsére pótolja,
a könyv kép-szöveg együttműködései izgalmas megközelítéseket adnak a dél-amerikai utazások és a Magyarországra érkezés vizuális és verbális emlékeinek találkozásáról.
A következő kiállított anyag Bielik István A legsötétebb órán című sorozata bátor és elkötelezett vállalás. Az alkotó a GULAG és GUPVI kényszermunkatáborokat megjárt emberekkel készített interjúkból építkezve alakít ki képi világot. Emlékszem, a tavalyi ösztöndíjasok tárlatán haragudtam Bielikre: akkor ugyanezt a témát dolgozta fel portrék formájában, azonban úgy éreztem, túlságosan bombasztikus, beállított fotók jöttek létre. A mostani sorozatból kivonódtak az emberalakok, tárgyak és tájak emlékei szólnak helyettük.
Elégedettséggel tölt el, és egyben az ösztöndíj létjogosultságát igazolja, hogy a tavalyi sorozathoz képest sokkal visszafogottabb képek készültek.
Standovár Júlia Red Series című sorozatának Stillness című, kiállított darabja az alkotás folyamatábráját és a folyamatra való későbbi reflexiót egyaránt magán hordozza. A téma a nyugalom és a mozdulatlanság. Az életképhez skiccszerűen kapcsol szöveges gondolatokat. Ha hinnék abban, hogy az interaktív művészet nem csak egy divatos fogalom – minden alkotás interaktív onnantól, hogy kiállítják –, annak nevezném. Direkt párbeszédre invitálja a befogadót és kérdéseket tesz fel, mint például: mikor lélegeztél tudatosan utoljára?
Én azért szeretem az ilyenfajta interakciókat, mert
elkerülik a befogadásnak azt a pillanatát, amelyben a néző csak áll, és nem tudja, mit gondoljon, mit nézzen,
ugyanakkor nem határolja le az értelmezést, mindössze támpontokat ad. Vegyél egyet, és nyisd ki később, egy csendes helyen – olvasható a kép mellett elhelyezett elvihető füzeten. Ebben a kis kiadványban található az a levelezés, amelyben egy ismerősével a nyugalom és/vagy mozdulatlanság tudományos definícióját keresi a fotós. Izgalmas.
Ezután Geibl Kata Nincs új a nap alatt című sorozatának három képe látható. A koncepció szerint a munkák az antropocén, a neoliberalizmus, a kapitalizmus és az örök visszatérés témáit vizsgálják. A képeken az atlétikus test a hatalom szimbólumaként lép fel, a bekötött szemű fehér ló az új kor emberi tevékenységnek szomorú lenyomata, úgy, mint a természetbe belógó kötéllétra. Megint a befogadótér szűkössége és a betekintésjelleg problémája, hogy
a kiállított három képből a koncepció nem olvasható le – a teljes sorozat számomra mozaikszerű, amelyek egymás mellé téve adják ki a nagy egészet –,
érdemes lett volna az ő esetében is egy fotókönyvet kiállítani, vagy három olyan képet választani, ami jobban reprezentálja a teoretikus alapot.
Zagyvai Sárit Homokozó című sorozatában a homok esztétikája foglalkoztatja, egyfajta elmélyült szemlélődés ez a világ egy kis léptékűbb szintjén.
Az újfajta nézőpontot egy megváltozott élethelyzet inspirálja, ami jelen esetben a gyereknevelés, a lefelé nézés, majd a leguggolás gesztusa.
Számára a homok gyermekkori, nyaralásbeli emlékeket idéz, és ezeknek az emlékeknek az anyagából generál valami újat, ami a land artok esztétikájával rokon, viszont mikroszinten, egy játszótér homokozójában jön létre.
Guba Ilka Alvó múzsa című polaroidsorozatán három külföldi: két ázsiai és egy afrikai, Magyarországon tanuló diák pillanatait örökíti meg.
Az alkotás tézise, hogy az idegen bárhol múzsává válhat.
A polaroidokon üres pillanatok, kis mozgások érzékelhetők, de mégsem történik rajtuk semmi – ez a tartalom és a forma a közösségi média vizuális világára emlékeztet, úgy, mint a hagyományos modellbeállítások elvetése is. Az egzotikus ruházatban pompázó hétköznapi múzsák a 21. századi mainstream vizuális kultúra elemeivel ötvözve furcsa hangulatú, jó értelemben vett bizarr egyveleget alkotnak.
Polgár András az ösztöndíjas időszakban öndokumentatív projektbe fogott: To Get Her Forever című munkájában
annak a fázisait rögzítette, hogyan illeszkedett be egy matriarchális társadalomba a feleségén keresztül.
Polgár úgy gondolja, hogy a matriarchális társadalmak ábrázolása azért nem kerülhet a fősodorbeli médiaábrázolásokba, mert a Föld legnépesebb matriarchális társadalma muszlim – így az önismereti folyamaton túl egy hiánypótló vállalás is a sorozat. Azon túl, hogy a témafelvetés izgalmas és valóban alulreprezentált, úgy gondolom, a vállaláshoz képest az öncélúság kereteiből nem sikerült teljesen kilépnie, a projektet mindenképp érdemes lenne kiterjeszteni a házasságon kívülre.
Ficsór Zsolt Fejlődő kertváros című projektje a XVI. kerület önkormányzata által gyakran használt címadó megnevezésből indult ki. Úgy véli, a városvezetés a Fejlődő kertváros fogalmat leginkább egy hangzatos, ám magyarázatlan fogalomként használja, ezért vállalta, hogy a kerület új lakosaként feltérképezi a helyet önmaga és a közösség számára, konkretizálva azt, hogy ez a fejlődés honnan hova halad. Ficsór az önkormányzattal is együttműködésbe lépett, saját eszköztárával segítve a projekt fókuszálttá tételét. A dokumentatív jelleggel egybefonódott szubjektív útkeresés képei, a rögzítés gesztusa mellett megbújó vakufotók, olykor szakrális kompozíciók
bemutatják azt, hogy a művészet eszközrendszere hogyan használható fel közösségi célra.
Megint csak sajnálatos tény, hogy az alkotónak a kiállításon csak egy képe tekinthető meg a fotókönyve mellett.
Nekem rendkívül szimpatikus volt az, ahogyan Turós Balázs fotói a vizualitáson keresztül, és nem egy ráaggatott koncepcióból szóltak.
,,Idén harminc leszek. Az idő telik. Apám nagyapa lett.” – írja rövid műleírásának legelején.
Ez az őszinteség és zsigeri megnyilvánulás tükröződik a műveken is. Közelebb című sorozatában az idővel keresi a kapcsolatot, képein egybefonódik ember és táj, családi kapcsolatok jelennek meg az idő körforgásában. Az egyik fotón nagymama, anya és gyermek ülnek egy fa törzsében, egy másikon egy idős hölgy borul egy őz testére. A tárlat egyik legőszintébb és legintimebb munkája a sorozatnak az a darabja, amelyen egy otthoni hajvágást látunk.
Ígéretes és intelligens képek.
Máté Balázs Nexus című sorozata a tömeg és az egyén lehetséges kapcsolódási pontjait keresi – ezt geometrikus formák, logikai kapcsolódások, makettek, modellek által. Asztalon elhelyezett dominóinstallációjában kiolvasható az egymásrautaltság, az egymástól függés, míg egy másik képe éppen a különválás módozatait illusztrálja, és egyben megkérdőjelezi annak a kialakuló individualista társadalomnak az alapjait, amiben élünk.
Változatos, sokrétű fotográfiai világok találkozása tehát a Pécsi József fotóművészeti ösztöndíj 2019-es díjazottjainak kiállítása. Ha ezen a tárlaton vannak a jelen fotóművészei, akkor az olvasható le, hogy
a mai fotográfus szemlélődő, érdeklődő, analitikus jellem, aki témáit alapos kutatással, teoretikus megalapozottsággal támogatja meg.
Pont amiatt, mert tisztán látványképekről semelyik fotográfus esetében nem beszélhetünk, és mert komplex rendszereket hoznak létre, a betekintés nem elég ahhoz, hogy megértsük, miről szólnak ezek a munkák. De jó megismerkedni velük, és tudni, hogy minek kell utánanézni. Később, egy csendes helyen, ugye.
A Pécsi József fotóművészeti ösztöndíj 2019 című kiállítás a budapesti Capa Központban tekinthető meg 2020. március 16-ig.
