Mi a közös a démonokban és a klímaváltozásban? Grimes legújabb lemezén egy izgalmas koncepcióval állt elő, aminek fókusza a klímakérdés, ám egy egészen újszerű megközelítésben. Egy démonok és istenek lakta kitalált univerzumot álmodott meg, a globális problémát pedig egy világ pusztulását ünneplő kegyetlen istennő képében antropomorfizálta. Ebbe a posztmodern Pantheonba vezet be minket a Miss_Anthrop0cene.
Már régen bebizonyosodott, hogy Grimes sokoldalú tehetség; dalszerző, producer és rendező egy személyben, aki kollázsjellegű munkáiban a legkülönbözőbb kulturális közegekből táplálkozva alkotja újra saját világát.
Az internet gyermeke, akinek fő inspirációi közé tartoznak a videojátékok, szuperhősök és animék,
ám eddigi munkáiban ezek mindössze esztétikai síkon éreztették hatásukat. Fotózások és videoklipek során előszeretettel bújt kosztümökbe, legyen az egy Sailor Moon-hősnő vagy egy Suicide Squad-bandavezér jelmeze, ám ezeket a karaktereket koherens narratíva nélkül hozta létre, csupán felvillantotta őket egy-egy klip erejéig. Csak most terjesztette ki a történetmesélést és világépítését az egész albumra, és
az általa megálmodott apokalipszis előtt álló világot immár fantasy történetek és a DC-univerzum ihlette alakok sora lakja.
A Miss_Anthrop0cene egy sokkal futurisztikusabb és sötétebb irányt vesz az öt évvel ezelőtt megjelent Art Angels című lemezéhez képest, nem csak témáját tekintve. Műfajilag eddig sem volt könnyű bekategorizálni, hiszen Grimes zenéjének mindig is az volt a lényege, hogy változékony és műfajmentes, ám
ha ragaszkodunk a besoroláshoz, az előző albumára jellemző elektronikus pop helyett az éteri nu metal lenne a legtalálóbb.
Mindez remekül illik az album tematikájához, ugyanakkor elveszíti azt a mainstream vonzerejét, ami az Art Angels-t jellemezte. A légies, visszhangokkal teli dalokban keverednek a hiphop és a rock, a torz énekhang és az elektronikus effektek. Emellett továbbra is megmarad játékosnak és kísérletezőnek, a 4AM például szokatlan módon keveri a drum and bass-t bollywoodi dallamokkal.
Az albumnyitó So Heavy I Fell Through the Earth egészen víziószerű, Grimes elmondása szerint megírására egy álom inspirálta, mely olyan volt, mintha egy Balroggal küzdve zuhanna a Földre. Az álomszerű, ugyanakkor vészjósló szám valójában az identitáselvesztésről szól, a változásról és arról a döntésről, hogy fel kell áldoznia régi önmagát, hogy beléphessen életének egy új fejezetébe. Ebben a két világ közötti állapotban Grimes identitásától megfosztva, még ha szimbolikus értelemben is, de megválik a hangjától, mely szinte teljes mértékben elvész a több rétegnyi effekt alatt. Még a szavak is elmosódnak, egyedül a címadó sor hallható ki tisztán.
A legerősebb Justice League-főgonoszról elnevezett dallal, a Darkseiddel még mélyebbre jutunk az apokaliptikus világban.
A tónus sötétebb és fenyegetőbb, amihez tökéletesen illik a tajvani rapper, PAN hangja. Intenzív és vad, a szövegekből pedig kirajzolódik a meztelen, elefántcsontból és olajból alkotott interdimenzionális istenség alakja, az örökkévaló szenvedés megtestesítője. A halál táplálja, és a világvégéhez közeledve egyre szedi áldozatait. Ám ez a fenyegetés távolinak hat, tekintve, hogy ezzel egyidejűleg már a jelenlegi társadalomban is fellelhető hasonló léptékű pusztítás. A soron következő Delete Forever csak látszólag evez könnyedebb vizekre, a személyes hangvételű lassú, gitár alapú dal a drogok és ópiumok okozta túladagolásról szól, mely egy szabadon járó, pusztító démonként szedi áldozatait.
Az album talán legérdekesebb száma a megrázó és sokkoló Violence.
A megszemélyesített Föld nézőpontjából kerül bemutatásra kapcsolata az emberiséggel, mely egy felkavaró analógia mentén egy bántalmazó párkapcsolatként tűnik fel.
Ezt az erőszakos, alá-fölérendelt kapcsolatot a Föld látszólag élvezi, még ha súlyos kárt is szenved közben, és ahogy a Föld egyre pusztul, a világ is megváltozik. Úgy tűnik, az emberiség számára már csak az új istenek nyújthatnak megmentést a New Gods-ban, ezek az istenek viszont tükrözik a jelenlegi világot, démonalakot öltenek. A keményebb hangzású My Name is Darkot (eredeti címén That’s What the Drugs Are For) áthatja az ebből eredő politikai apátia és embergyűlölet. A társadalom egészére nézve is káros, minden mindegy mentalitást mutatja be egy olyan személy szemszögéből, aki számára a világvége nem több egy végső, nagy bulinál.
A You’ll miss me when I’m not around témájában közel áll a Delete Foreverhöz, de fantasykontextusban foglalkozik az önkárosítás és önutálat problémájával. A dal egy angyalról szól, aki öngyilkosságot követ el, ám amikor felébred, rájön, hogy így is a mennyországba jutott, és nem tud onnan elszabadulni. Ezután következik az egyik leglassabb és legsötétebb hangzású szám az albumról, a Before the fever, amelynek a beszélője szembenéz a sorssal, elfogadja a világvégét és önmaga halálát. Párhuzamban áll az albumnyitó So Heavy I Fell Through The Earth-tel, mely egyfajta keretes szerkezetet biztosít. A dal legnagyobb része érthetetlen, még erősebben el van torzítva az énekhang, és
immár teljesen eltűnik az én – ezúttal nem csak szimbolikus értelemben.
Végezetül az album egy meglepően pozitív szerelmes dallal, az IDORU-val zár, ami akár egy film zárásaként is szólhatna a stáblista alatt. A madárcsicsergéssel végigkísért édeni, szinte álomszerűen romantikus szám erőteljes kontrasztban áll az album egészét jellemző kaotikus hangzásvilággal. Nem más ez, mint egy végső, optimista búcsúszó.
Az egész albumon átívelő téma ellenére a Miss_Anthrop0cene egy nem túl szigorú értelemben vett konceptalbum.
Bár a torzításokkal rétegzett hangzásvilág tökéletesen illik az apokaliptikus világképhez, a dalszövegek sajnos csak a felszínt kapargatják, pedig sokkal nagyobb potenciál rejtőzik a koncepció mögött. Jó lett volna több részletet is megtudni erről a gonosz istennő által uralt univerzumról, hogy élővé, tapinthatóvá váljon. Az öngyilkos angyal története is csak lazán kapcsolódik a halál motívuma mentén, nem lett szervesen beleépítve a narrációba.
Másrészről a felvázolt disztópikus világ köré írt dalok, élén a megszemélyesített klímaváltozással, összemosódnak Grimes magánéleti problémáival és tapasztalataival, amik a koncepcióhoz sokszor csak nagyon lazán köthetőek. Reflektál a hírességek toxikus világára, hogy mit jelent a huszonegyedik században művésznek lenni, és legfőképpen kapcsolatára Elon Muskkal, ami miatt rengeteg kritika érte. A média előszeretettel foglalkozott a témával az elmúlt években, sok helyen csak úgy emlegették, mint Elon Musk barátnőjét, az pedig, hogy zenész, inkább csak zárójeles megjegyzésnek tűnt.
Ez a személyes dimenzió, bár bizonyos szinten gyengíti az album alapkoncepcióját, kellően rejtett ahhoz, hogy ne törje meg annak egységét,
ugyanis minden szám beilleszthető a fantasztikus világvége olvasatba. Az, hogy mindez kiegészül újabb, perszonális rétegekkel, ha lehet, csak még érdekesebbé teszi a lemezt, hiszen mindeközben egyszer sem válik öncélúvá. A hiányosságok ellenére a végeredmény egy nagyon erős anyag és a Miss_Anthrop0cene albummal újra bebizonyosodott, hogy Grimes elsősorban egy tehetség és sokoldalú előadó, függetlenül a magánéletétől.
Grimes: Miss_Anthrop0cene, 4AD, 2020.
A borítófotót Russell Linnetz készítette.