„Akár az életeddel is kezdhetnél valamit”

Van egy könyv. Pontosabban van is, meg nincs is. Nincs teste, puha fedele, százhuszonnégy oldalának igazi vastagsága. Csak borítólapja van, ISBN-száma, és tizenkét novellájából legalább tíz olyan, melyek elviselhetővé teszik az elviselhetetlent: játékos-ironikus vagy gúnyos nyelvi fordulatokkal szublimálni képesek a tehetetlenség, bénultság, a becsapottság és a szégyen mindannyiunk számára ismerős állapotait.

Balogh Virág Katalin hősei a Megint elkalandoztál című novelláskötetben kudarcos élethelyzeteket élnek meg, ezekből kell, kellene kijutniuk. Többnyire önerőből, Münchhausen báró módjára, ha nem is a saját hajukba, de életösztönükbe, érzelmi tartalékaikba, humorérzékükbe vagy kreativitásukba kapaszkodva. A mintaadó számukra talán épp a szerző, Balogh Virág Katalin, aki egy reménytelennek tűnő szituációban maga is münchhauseni tettre szánta el magát. Mikor 2019 első felében kiderült, hogy

pénzügyi nehézségei miatt a JAK már nem tudja kiadni az általa elfogadott, megjelentetésre szánt kéziratot,

a Megint elkalandoztál anyagát, a szerző gondolt egy „merészet és nagyot”: magánkiadásban és e-könyvként jelentette meg első kötetét. Azóta is  ingyenesen letölthető a honlapjáról. Hogy ez mennyire lesz sikeres akció (egy fogyasztói világban, mely árak és márkák – könyv esetében kiadók – alapján minősít, értékel), mennyien fogják elolvasni, eljut-e a könyv az irodalmi nyilvánosság tereire, az még bizonytalan. Mint ahogy Balogh Virág Katalin novellahőseinek a jövője is gyakran kérdéses. Vajon el tudnak-e rugaszkodni a mélypontról a sajátabb, kevésbé konform élet folytatása (Gálamelegítő) vagy vállalása (Árva lélek) irányába? És elégedettek lesznek-e, illetve környezetük jutalmazni vagy újfent büntetni fogja őket? A döntés nehézségét az okozza, hogy a többség által kitaposott és a járatlan utak egyaránt vonzzák őket. A döntés, választás igénye megszületik bennük, de az irány még gyakran kétséges. A Különös tekintettel hőse így biztatja magát: „És ha már az első lépéseket megtetted, akár az életeddel is kezdhetnél valamit” (99.).

A Megint elkalandoztál novelláinak többsége igen sűrített, gyakran rétegzett, érdemes többször is nekifutni a szövegeknek, hogy teljességükben feltáruljanak.

A zárónovella, az A.K.Á.C.I.Ó!!! elszabadult belső monológjából például először csak az elbeszélő fokozódó feszültségét és a változatos nyelvi regiszterekkel (költői képekkel, közhelyek és vulgáris szleng megidézésével, sportriportok paródiájával) megteremtett tragikomikus atmoszférát érzékeljük. Egy második (esetleg harmadik) olvasás kell ahhoz, hogy bemérjük, mi áll a beszélő kezdeti eufóriája mögött, miért vált át a fölényérzet bizonytalanságba, a lelkesedés elégedetlenségbe, majd önemésztő keserűségbe, öngyilkossági fantáziákba.

A látványképek, életképelemek a novella harmadáig elég jól elfedik, hogy az énelbeszélő (végzős egyetemistaként) egy kínos tanítási gyakorlaton van túl,

s másnap már csak az aláírásért kell bemennie az iskolába. Ezt „ünnepli” egy társasház erkélyén napozással, de mintha maga is szeretne megfeledkezni az ünnep tárgyáról. Figyelmét látszólag lekötik a kora nyár ajándékai, a naplemente és a „szöszbe pólyált babáit” „mind egy szálig” elszóró nyárfa (118.), aztán tüsszögése, allergiája felidézteti vele a társasházi csatározásokat – „éljen vagy haljon a fa” (117.) –, s végül a ház előtti meccs hangjai, a játék verekedésbe torkollása gyermekkori emlékeit. A probléma az, hogy bármire is fókuszál, állandóan beszüremkedik a tudatába a tanítási kudarc szégyene. Először csak egy hasonlat képanyagában jelenik meg: „egy szellő a szemközti nyárfa ezüstös koronáját rázza, és pajkosan szétfújja a piszkosfehér szöszkupacot […], mintha egy osztálynyi kezecske hajigálna papírgalacsinnal egy beszari gyakorlótanárt, vagy ahogy a háta mögött, de hallótávolságon belül hívják, a gyakorló elmebeteget” (117.).

Később gyermeki emlékekben tűnik fel a szégyen:

„társai hiába nevelték az életre” (119.), hiába szaporodtak testén a kék-zöld foltok, javíthatatlanul érzékeny maradt. Haszontalan, nem életre való. A fölöslegesség bélyegét a fa, az allergizáló fa is megkapja. Az elbeszélő felidézi a közös képviselő méltatlankodását: „mi végre van az ilyen, amivel csak a baj van” (118.). S bár ő védelmébe veszi a fát, ahogy egy petícióban korábban is, a fa fölött kimondott ítéletet magára is vonatkoztatja. Hisz mi vár rá holnap? „[A] Kövy mindezek után aláír nekem, és mosolyogva, de nyomatékosan megkér, hogy okvetlenül hagyjam el a pályát” (118.). Mert az oktatásban ő a „haszontalan”.

Pár sorban hangzik el a novella legfontosabb információja, lazább, könnyedebb olvasás közben akár el is sikkadhat.

Márpedig a digitális könyv hajlamosít a szövegek gyorsolvasására. Ennek tulajdonítom, hogy a Műút portál kritikusa, Csombor Rita a Megint elkalandoztál recenzeálásakor értetlenül fogadta az A.K.Á.C.I.Ó!!! elbeszélésmódját: „Itt egy újabb típusú narráció jelenik meg, funkciótlanul. Úgy tűnik, hogy az utolsó novella egy nagy körmondat. Mintha a narrátor a mondandó befejezése előtt, egy nagy levegővétel után, belefogna egy történet elmesélésébe, és lelkes gyerekként hadarná egymás után a szavakat. Nem nyelvi bravúrként működik, csupán a központozás hiányzik, ami viszont kifejezetten zavaró.” Vele ellentétben én ezt a Krasznahorkai Lászlósan örvénylő (egyébként kétmondatos) szövegelést indokoltnak érzem, hisz nagyon is jól szolgálja a kibeszélési vágy és a titkolózó önáltatás egyidejű teljesülését. Az elbeszélő az utolsó három sorig (melynek közlései egy viszonylag rövid mondatban már jövő idejű és reményteli dolgokra vonatkoznak)

mindenről szinte kontroll nélkül szövegel, csak hogy ne kelljen arról az egyetlen fájó dologról beszélnie, ami megszólalásra késztette.

S a sok-sok mellébeszéléssel célt ér: egy haszontalannak ítélt fáról szólva a maga kétségbeesését is kifejezésre juttathatta – némi eltávolítással, a gúny, az irónia és önirónia eszközeivel. (Mellesleg van központozás ebben a novellában is, a tagmondatokat elválasztó írásjelek sehol nem hiányoznak, csak épp a mondatvégi írásjelekből van kevés.) Az e-könyvek könnyelműségre, felületességre csábítása játszhat szerepet talán abban is, hogy Csombor Rita darabosnak, töredezettnek, nehezen követhetőnek ítélt igen jól szerkesztett szövegeket: párbeszédek félbehagyására, időbeli ugrásokra panaszkodott. Ez utóbbiak helytálló megfigyelések, de inkább előnyére válnak az írásoknak, mint hátrányukra:

a feszültségkeltés és sűrítés leghatásosabb eszközei.

Az indító novella, a Gálamelegítő például valóban tartalmaz félbeszakított párbeszédet, a főszereplő épp akkor fojtja egykori osztálytársába a szót (tízéves érettségi találkozójukon), amikor az elmondaná, „mi a baj” vele, mármint az elbeszélő-főhőssel (10.). Ez kétségkívül erős hiányérzetet kelt, hisz a szöveg sejtetni engedi: a „bajnak” köze van a főhős hajdani szerelmi kudarcához és jelenlegi gyötrődéseihez is, ám a motívumháló lehetővé teszi a titok felfejtését, és nem egyszerűsíti le egyetlen okra.

Az elliptikus narráció a maga szövegréseivel, hiátusaival általában a szituációk lényegére irányítja a figyelmet: egy kényszeres attitűd jelenlétére, egy vitatott életstratégiára.

Ilyen a fent már említett A.K.Á.C.I.Ó!!!-n és Gálamelegítőn túl Az árva lélek kompozíciója. Ennek női elbeszélője például maga előtt is titkolja szerelmi vonzódását gyerekkori lánypajtása iránt, és arról sem akar tudni, hogy 15 évvel korábban cserben hagyta a lányt. Elszólásaiból sejtjük meg, mire ment az önáltatással. Vannak novellák, amelyekben éppenséggel nem az elhagyás, a kihagyás, késleltetés, hanem a motívumismétlés túlzó, szinte már burleszkjellegű használatával él a szerző, s ez hol allegorikus tartalmat, hol mesei varázslatot eredményez. A Csiki-csuki a nyomasztó döntésképtelenség, határozatlanság visszatérő állapotát az ide-oda utazgatással, a retúrjegytől való beteges irtózással, illetve a malomjáték csikicsukis időhúzásának gyerekkori szokásával allegorizálja. (Feltehetőleg Kosztolányi villamosutazásról szóló Esti Kornél-fejezete inspirálta a szerzőt.) A Fátylas Ana találkozása a Smaragdszemű Halállal című rövidprózában

egy groteszk Hamupipőke-variánst olvashatunk varázslatosan életre kelő tárgyakkal és egy magatehetetlen bábuval, a báli ruhás „Hamupipőkével”.

Az írás második felétől azonban fokozatosan oszlik fel a (feltehetően kábítószeres) varázsköd, s a valóságszint- és műfajváltás nyomán egy kollégiumi buli részletei tünedeznek elő a kapcsolatkezdemény ígéretével. Ez a szöveg a líraibb jellegű, úgynevezett „közérzetnovellák” legizgalmasabbja a kötetben: nyelvi kreativitása, dinamikája, víziót és realitást, mesét és valót vegyítő fantáziája teszi különlegessé. A líraibb szövegek történettöredékeit egyébként igen találóan jellemzi az Achtung Ohmacht! című próza egy metanyelvi közlése: „végre összeállhat valami történetféle a benyomások és hangulatok kuszaságából” (97.).

Az időbeli váltások sora – a gyerekkor és a fiatal felnőttkor oly gyakori párhuzamba állítása – rámutat arra, hogy a viselkedést meghatározó attitűdök mennyire konzekvensen tapadnak az egyénhez.

A novellahősöket azért nyeli be a múlt, azért kalandoznak el gondolatban a jelenből, ahogy erre a kötet címe is utal, mert felfedezik, adott mentalitás a gyerekkoruk óta kíséri őket: „az idő önálló életre kel, és izomról izomra haladva mozdulatlanná dermeszt, hogy egészében lenyeljen” (19.). Szvoren Edina egyik elbeszélője ezt úgy fogalmazta meg a Verseim kötetben: „ez már volt, ez már megesett”. Szvoren a burleszk felé vitte el az ismétlődések, az elbutító monotonitás ábrázolását, Baloghnál többnyire az elégikum (Visszaeső) vagy a groteszk (Gálamelegítő, Achtung Ohmacht!) minősége társul az egy helyben járás, a változatlanság élményéhez.

A művek időstruktúrája konzekvensen, talán túl egységesen is alakul. A retrospektív időkezelés szabályos: jelenben indul egy történet, aztán múltra vált, azon belül esetleg régmúltra, majd ismét araszolhatunk előre az időben, vagy inkább ugorhatunk. Megértési nehézséget azonban nem okoznak a váltások, még az olyan szenvedélyes védő- (és vád)beszédben sem, mint amit a Csombor Rita kifogásolta Kisbetűs című szatirikus novellában találunk.

A narrátor-főhősök valamennyien fiatalok: egy kisiskolás, két kamasz van köztük, a többi fiatal felnőtt.

Legtöbbjük látószögét köztes pozíció határozza meg: az ifjú- és a felnőttkor határán állnak. Ezért olyan érzékenyek a felnőttvilág képmutatására, kiüresedett, közhelyes intelmeire, s oly csüggesztők számukra a szűkös perspektívák. Ahogy az életkorban, a nemek viszonylatában is valamiféle köztességet tapasztalunk. A nemi jelleg gyakran elmosódik, a szerző elbizonytalanítja az olvasót, hogy énelbeszélői melyik nemhez tartoznak. Vannak novellák, amelyekben fiú is, lány is lehet. A viselkedést, a reakciókat, a közérzetet ugyanis nem a nemi hovatartozás szabja meg, hanem a szociális szféra s az eltanult vagy meggyűlölt magatartási formák.

Balogh Virág Katalin első kötete megérdemli a figyelmet,

olvasói pedig megérdemlik, hogy élvezzék a Megint elkalandoztál szellemes, ötletekben gazdag nyelvét, eleven narrációját és autentikus helyzetjelentését egy korosztály mentális állapotáról.

Balogh Virág Katalin: Megint elkalandoztál, bvk művek, Budapest, 2019.