Csütörtök, fél kettő
Csütörtök, fél kettő. Görnyedten ül egy asztalnál, ölébe ejtett kezében kis adag pattogatott kukorica. Csak módjával csippent belőle, komótosan, egyesével emeli szájához a szemeket, közben a padlót bámulja. Vele szemközt, egy másik asztalnál foglalok helyet, magam elé húzom a nagy csomag popcornt, belemarkolok, őt figyelem.
Elmerül a gondolataiban. Ki tudja, hol jár. Talán arra gondol, milyen gyakran pattogatott kukoricát az anyukája egy csorba jénaiban. A kukorica hasznos étel, kitölti a rendelkezésre álló teret, hamar elveszi az éhséget. Az anyukája mindig megtiltotta, hogy marékra vegyen belőle, csak szemenként ehette, hogy mindenkinek egyformán jusson. Ujjai között érdeklődéssel forgat egy sárga gubacsot, biztos arra gondol, az anyjáé milyen ízetlen volt, és próbálja kitalálni, hogy ezek, itt a büfében, mit csinálhatnak vele, hogy ilyen.
Törődötten mustrálja a falakat borító plakátokat. Lehet, arra az amerikai vígjátékra jött. Szeretné, ha valami kirázná ebből az apátiából, szeretne a tömeggel együtt nevetni. Vagy az sem kizárt, hogy arra a dán drámára vett jegyet, mert ilyenkor elég, ha mindenki más is nyomott körülötte. De lehet, hogy azt a francia háborús filmet nézi meg. Biztos ő is háborús gyerek, és pont abban a pillanatban érte bombatalálat a Lánchidat, amikor először felsírt egy nyirkos alagsorban.
Az órájára pillant, nemsoká kezdődik a film. Régi óra, de új szíj erősíti a csuklójára. Látszik, nagy becsben tartja, biztos családi örökség. Ennyi maradt az apád után, ezzel adhatták át neki, mikor kisfiú volt, és büszkén hordja azóta is, mert nem tudja, ahogy senki más sem, hogy apja egy meggyilkolt zsidó kezéről csatolta le.
Körülöttünk sehol senki, egymagunk vagyunk. Egyedül van, talán már nem élnek a barátai. Alig lehetett tizenkettő, mikor elvesztette a legjobb barátját: a Corvin közben homlokon találta egy lepattanó golyó. Egyedül van, talán mert életében csak egyetlen nőt szeretett igazán. Gizinek hívták, miután megkapta a vízumot, soha többé nem látta. Először Svájcba ment, aztán továbbutazott Párizsig, ahol Giselle néven magazinmodellként futott be, és hozzáment egy belga ingatlanfejlesztőhöz.
Leveszi a szemüveget, megdörzsöli az orra tövét, két oldalt látszik a műanyag pöcök bőrbe vájt nyoma. Hiába hordhat régóta szemüveget, képtelen megszokni magán. Biztosan nehezen viselte, mikor először tapasztalta szemének romlását. Összeomlott, hogy már soha nem végezheti ugyanúgy a munkáját. Talán mérnök, és a tervrajzai kerültek veszélybe. Vagy sebész, és egyre homályosabbak előtte az apró részleteket. De az is lehet, hogy filmkritikus. Fél, nem láthatja többé ugyanúgy a vásznat.
Megvakarja a feje búbját, az elvékonyodott, enyhén hullámos, ősz hajszálak, mint erdő a tisztást, közrefognak egy tenyérnyi kopasz foltot. Hangosan, egyre közelebbről kopognak a kövön a cipősarkak, háta mögött felbukkan egy elegáns idős hölgy, kezét vállára ejti, és puszit nyom a foltra. A férfi arca hirtelen felderül, odanyújtja a kukoricát a nő elé, de az nem kér, csak annyit kérdez, mehetnek-e, azzal elindulnak az Amarcord terem felé. Elhalkul a kopogás, ott maradok a nagy adag kukoricámmal, egyedül.
Borítófotó: Pentax Forums
