A gengszterfilmek legfőbb kérdése, hogy mit válasszon a nagyra törő bűnöző krízishelyzetben: a „családot” vagy valódi szeretteit? Mert akármelyik mellett is dönt, mindenképp elárul valakit, aki bízott benne. Többek között ezt a dilemmát járja körül Marco Bellocchio legújabb filmdrámája, Az első áruló.
„Ne kérdezz soha az üzleti ügyeimről” – ordítja Michael Corleone feleségének A keresztapa végén. Pedig a gengszter vagy maffiózó számára az üzlet is „családi ügy”. A nagyra törő bűnözőnek mindig két családja, két családi élete van. Az egyik a hagyományos család, valódi rokoni kapcsolatokkal, a másik a tág értelemben vett család, amelybe beletartoznak a barátok, a bizalmas bandatagok, a végrehajtók és a „katonák” is. Az óhollywoodi A közellenség és A sebhelyesarcú óta
mindig az a legnagyobb probléma a gengszterfilmekben, ha a maffiózó két családja szembekerül egymással.
Ha az egyik tagjai kérdezősködni kezdenek a másik tagjairól. Az a ritkább, hogy a klasszikus család veszélyezteti a bűnöző „nagy családját”, A keresztapa-trilógiában, a Volt egyszer egy Amerikában vagy Az írben is éppen a „nagy család” miatt kerülnek veszélybe a vezér szerettei. A rendezőveterán Marco Bellocchio (Szerelem és düh, IV. Henrik, Szép álmokat!) legújabb filmjének már a címe is előrevetíti, hogy ez az örök konfliktus a fő témája, ám Az első áruló azért különleges alkotás, mert a valós történelmi folyamatot,
a szicíliai Cosa Nostra ellen folytatott harcot dolgozza fel nagy sikerrel.
Nem könnyű egy szerteágazó valós történetet két és fél órás nagyjátékfilmbe sűríteni, de Marco Bellocchiónak sikerült megtalálnia a megfelelő karaktereket ahhoz, hogy izgalmas drámává érlelje a Cosa Nostra elleni évtizedes küzdelmet.
A centrumban egy Tommaso Buscetta nevű maffiózó áll, akit csak a „két világ főnöke”-ként emlegettek,
mert Olaszországban és Brazíliában is kivette a részét a szervezett bűnözésből. Az első áruló bevallottan azt kutatja, hogy az 1984-es letartóztatása után Buscetta miért volt hajlandó együttműködni az igazsághoz hű törvényszolgákkal, így a szicíliai maffia ellen folytatott háborúban „hősi halált halt” Giovanni Falcone vizsgálóbíróval. A családos gengszter legfőbb ellenfele az a Salvatore Riina, aki, miután megszerezte a corleonei klán irányítását, kegyetlen tisztogatást rendezett a Cosa Nostrában, megszegve néhány addig fontosnak tartott szabályt, többek között azt, hogy nőket és gyerekeket nem gyilkolnak meg. Ám mint a filmből is kiderül, a szadista Riina elve az volt, hogy ellenfeleinek írmagja se maradjon. Közéjük pedig nemcsak rivális maffiózók tartoztak, hanem a szindikátus ellen fellépő jogászok, bírók, rendőrök és politikusok, nem mellesleg Buscetta fiai és barátai is.
A Cosa Nostra „polipjának” karjai egész Olaszországot körbeölelték, és mint kiderült, még Giulio Andreotti kereszténydemokrata miniszterelnök is segítő kezet nyújtott a maffiának,
így a szindikátus megdönthetetlennek tűnt. Mindaddig, amíg meg nem jelentek a Tommaso Buscettához hasonló „bűnbánók”, akik megszegték a hallgatás törvényét, az omertát, és kitálaltak a Cosa Nostráról, hogy segítsenek levágni a polip fejét (a film címe tévesen arra utal, hogy Buscetta tálalt ki először, holott előtte ezt már többen megtették életük árán is). Az első áruló története az évszázad perének tartott maxi- vagy szuperper köré szerveződik, és Buscetta meghallgatásait, tárgyalásait mutatja be. A maxiper újdonsága abban állt, hogy a „bűnbánók” vallomásait élőben közvetítette a televízió a speciális, beépített „ketrecekből” kialakított, bunkerszerű tárgyalóteremből.
Szerencsére Marco Bellocchio elkerüli a tárgyalótermi drámák csapdáját, és roppant izgalmasan mutatja be Buscetta sztorijának fejlődését.
Senki se számítson szabályos gengszterfilmre, mivel Az első áruló éppen ott kezdődik, ahol más gengszterfilm, például újabban Az ír abba szokott maradni: az árulásnál, a „karrier” alkonyán. Sőt, Tommaso Buscetta mintegy Martin Scorsese makacsul hallgató hősének antitézise, hiszen valami miatt (bizonyára bosszúból) elkezd együttműködni az igazságszolgáltatással. Ez a „valami” fokozatosan bomlik ki, Marco Bellocchio nem rágja a szánkba, miért „tért meg” a címszereplő.
Az első áruló sokkal több, mint egy görbe tükör, egy társadalomkritika, ami szembesít a szicíliai és az olasz rögvalósággal.
Lélektani síkon sokkal érdekesebb, hogy Tommaso Buscetta miért vált árulóvá, pálfordulása összetett probléma, amelyet az író-rendező megfelelő mélységben ki is fejt anélkül, hogy a „modernnel” szemben mentegetné a „klasszikus Cosa Nostrát”, ami a főhős állításával ellentétben nyilvánvalóan ugyanúgy bűnszervezet keresztényi elvei ellenére, mint Salvatore Riina uralma idején.
Ahhoz pedig, hogy Az első áruló igazán komplex legyen, kell egy valóban érdekes hős, akit az olasz és nemzetközi szerepeiről is híres Pierfrancesco Favino (Z világháború, Suburra) játszik el zseniálisan. Amellett, hogy Favino külső megjelenésében is emlékeztet Buscettára, a színész tökéletesen azonosul a szereppel, mintha csak neki találták volna ki a maffiózót, aki nagyon szerette fényezni magát: a filmben is kiköti, hogy nem nevezhetik „bűnbánónak”, mert ő maga semmit sem bán, illetve nem tartja magát bűnösnek – holott bírósági tárgyalásokon tesz vallomásokat. Tomasso Buscetta egyfelől arra használja a nyilvánosságot, hogy szembeállítsa magát a Cosa Nostra tradícióit megszegő mészárosokkal, így pedig reményei szerint rendkívül pozitív színben tüntethetik fel a nevét a történelemkönyvekben. Jóllehet, ezt az „igaz ember imázst” később Bellocchio igen ügyesen kezdi el lebontani a tárgyalásokon feltett kínzó kérdések révén, amelyek felszínre hozzák az igazságot, és leleplezik a maffiózó önszépítő hazugságait.
Fontos tehát, hogy Az első áruló egyáltalán nem idealizálja a Cosa Nostra semmilyen tevékenységét.
Attól, hogy Buscetta társai ellen vallott, és jogosan nevezte őket gyilkosoknak, ő maga még nem vált jobb emberré, illetve mártírrá. Az író-rendező nem is emellett kívánt érvelni, hanem a maffiózó mögött rejtőző esendő, érző embert kísérelte meg bemutatni. Itt jön a képbe a klasszikus család és a maffiacsalád már említett konfliktusa, ami persze kellő motiváció a főhős számára, hogy valljon, de nem a legfőbb. Sőt Marco Bellocchiónak ehhez a kérdéskörhöz is komplex a viszonya. Tommaso Buscetta fiait éppen azért hagyja hátra Olaszországban, mert abban reménykedik, hogy ha őket távol tartja magától, akkor kimaradnak a Corleone-klán tisztogatásaiból. Ám az író-rendező arra világít rá, hogy mindez hiábavaló, mert Buscettának van egy múltja, amitől nem szabadulhat: amikor elvállalta tizenévesen az első megbízását, egy bérgyilkosságot, akkor megpecsételte nemcsak a saját, de gyermekei sorsát is.
Az első áruló megragadja minden maffiózó életének ellentmondásosságát: minél inkább igyekszik távol tartani a családot a veszélytől, annál nagyobb veszélybe sodorja szeretteit.
Ugyanilyen ellentmondásos Tommaso Buscetta és Giovanni Falcone izgalmas kapcsolata is.
Ironikus, hogy ez a két ember egy luxuscellában találkozgat egymással, és bár a viszonyuk alá-fölérendelt vallatásként indul, különös barátsággá érik. A maffiózó mintegy ezt a kapcsolatot is saját magáról kialakított identitásának megőrzésére használja.
Úgy próbálja értelmezni Falcone vizsgálóbírót, mint saját tükörképét:
a férfi, aki szilárd erkölcsi értékrenddel bír és makacsul kitart az igazság mellett, csak éppen még családja nincs, ezért is látja el Buscetta azzal a tanáccsal, hogy vállaljon gyermeket. Ebben a kapcsolatban rejlik a film lényege, a főhős drámája, sőt tragédiája, az élethazugság, amelyre az egész Cosa Nostra épül. Hogy van egy „szent ügy”, amiért harcolni kell, és amiért a regnáló hatalom törvényeit is felül lehet bírálni. Giovanni Falcone is, Tommaso Buscetta is egy-egy rosszul működő rendszer ellen szólalnak fel (a korrupt, bűnözők alkotta államhatalom, illetve a korrumpálódott szindikátus), amelyben a demokratikus intézményeket aláássák az egyéni politikai-gazdasági érdekek.
Kérdéses azonban, hogy mennyire lehet a dél-olaszországi elmaradott területek munkásain valóban segítő Cosa Nostrát jobb alternatívaként értelmezni, ha diktatórikus módszerekkel tartja fenn a hatalmát, azaz kritikusait egyszerűn likvidálja. Mert Az első árulóban nem vitás, hogy
az olasz demokrácia csak papíron létezik, ám a Cosa Nostra is mindössze a propaganda részeként, a hatalomszerzés végett „segít”
az alsó osztályok tagjain (de valójában kiszolgáltatottá teszi őket), és keresztényi ideológiával leplezi az anyagi javakért folytatott hatalmi harcait. Tommaso Buscetta is csak beszél az elvekről a filmben, egyébként nevetve nosztalgiáznak bajtársával, Totuccióval, és nem magasztos dolgokat emlegetnek, hanem a nagy partykat és a szexuális kalandokat, amelyeket flashbackek formájában is megismerünk. A populista ideológiával maszkolt gyilkosságok és egyéb bűnök nem a munkások érdekeit, hanem a Buscetta-félék gyarapodását és jólétét szolgálták. (Egyébként megjelenik a „harmadik út” is a brazil igazságszolgáltatás formájában: a főhőst olyan brutális vallatásnak teszik ki a dél-amerikai hatóságok, amilyennek a szicíliai maffia a riválisait.)
Az első áruló tehát mindenekelőtt egy remek társadalmi és lélektani dráma, csak másodsorban gengszterfilm.
Nagy leszámolásokban és véres jelenetekben persze nincs hiány, de ez a film inkább köthető a művészfilmes beállítottságú A keresztapa 2-höz, semmint a Brian De Palma-féle A sebhelyesarcúhoz vagy akár egy Martin Scorsese-filmhez. Marco Bellocchio erősen alapoz a dialógusokra, és bár sikerül még a tárgyalótermi részeket is kellőképp filmszerűen bemutatni (ami nem nehéz, mert a hírhedt tárgyalóterem önmagában is igen látványos és groteszk jelenség), ám a két és fél órás cselekmény közel sem könnyed szórakozást ígér. Ezért Az első áruló elsősorban azoknak ajánlott, akik a Cosa Nostra miértjeit szeretnék megérteni, és nem feltétlenül egy idealizált Don Vito Corleone-hasonmás bölcsességei által kísért véres leszámolássorozatot akarnak látni.
Az első áruló (Il traditore), 2019. Írta és rendezte: Marco Bellocchio. Szereplők: Pierfrancesco Favino, Maria Fernanda Candido, Luigi Lo Cascio, Jacopo Garfagnoli, Fausto Russo Alesi, Fabrizio Ferracane. Forgalmazó: Mozinet.
Az első áruló a Magyar Filmadatbázison.
