Jász Attila új kötetét, a Belső angyalt leginkább ellentétes jelentésű fogalompárok alapján lehetne jellemezni, mint amilyen az immanens-transzcendens, a fény-sötétség, az emlékezés-felejtés, az archiválás-elmúlás vagy az élet-halál kettőse. A könyvben ezek a bináris oppozíciók nem zárják ki egymást, hanem kiegészítik és értelmezik a másikat.
A kötet hét ciklusból épül fel – Üdvözülőlapok a Földről, Fák a teraszon, Éjszakai játszótér, Kúszófény, Viszonyítási pontok, Lassító szolgálatban, Fölösleges hírnév –, amelyeket keretként közrefog a nyitó- és záróvers, illetve egy mottóként szolgáló Goethe-idézet. A német író állítólagos utolsó szavaival nyit a kötet: „Mehr licht”, azaz „Több fényt”. A fény motívuma mindegyik ciklusban megjelenik, a sötétséggel, elmúlással, halállal opponálva. A Belső angyal a transzcendens és az immanens világ közötti kapcsolatra próbál válaszokat adni.
A versek ontológiai kérdéseket vetnek fel: mi a feladatunk, hogyan találjuk meg a saját hangunkat, belső angyalunkat vagy Istenünket?
Tudjuk, hogy az itteni életünk véges, de van-e folytatás? Az emlékezés és a felejtés irányíthatatlan folyamatain keresztül előkerül az elmúlás problémája és a vég kérdésköre. Képes-e a versbeszélő a nyelvi eszközök és a költői életmű segítségével megőrizni a személyes élményeket, érzelmeket? A létezésünk kérdéseire adott válaszokat hogyan képes szinkretizálni, tud-e új értelmezési lehetőségeket nyújtani?
A Belső angyal cím több értelmezési lehetőséget is felkínál. Az angyal fogalma feltételezi egy transzcendens világ képzetét, azon belül is a zsidó-keresztény kultúrkörhöz tartozó hagyományokat, ismereteket hívja elő. A Biblia szerint az angyalok Isten teremtményei, örökké létező, megsemmisíthetetlen, természetfölötti lények. A héber fogalom, a malách jelentése: küldött, hírnök, azaz ő közvetít Isten és ember között, kapcsolatot tart fent a földi és az égi világgal. Az angyal bibliai közvetítő funkciója közvetlenül egyik versben sem jelenik meg, de a két világ közti kapcsolattartó szerepe igen, mégpedig az utazás motívuma által: „Meglepő, ha a fák egészen az ablakig érnek / egy tömbház padlásán aludni átutazóban, (…), nem akarsz itt élni, alattad és fölötted fák, / minden más a már megszokott díszlet csupán” (Átutazóban).
Az ember bizonytalannak érzi létét a világban. Tudja, hogy egyszer el kell hagynia a földi valóságot,
de ezen kívül más tényszerű információval nem rendelkezik arra vonatkozóan, mikor, hová és hogyan távozik. Az angyal látható és láthatatlan jelenléte adja meg a válaszokat. Ő a biztosítéka, hogy a kézzel fogható világunknak van folytatása, ő ösztönöz a munkára és az értékek megőrzésére, amíg átutazóban a Földön tartózkodunk: „ki hallana engem, ha e szik- / láról belekiáltanék a szélbe, a víz fölé, a semmibe, az / angyalok bizonyára, az angyalaid, itt röpködnek, ér- / zem őket” (A sziklák angyalai).
Az angyalokat a festészetben – főleg a középkorban – világos színekkel, fénnyel körülölelve ábrázolták,
az utolsó ciklusban viszont „a boncasztal bádoghidegével” és a szárnyatlanítással ennek a képnek a megváltoztatására kényszerít a lírai én. A záróvers, a [Más szövegfényben] is ezt tanúsítja: „figyelni a fények folytonos változásait, / ahogy kihűlnek, megkövülnek szépen lassan.” A kötet elején lévő Goethe-idézetet mintegy hatástalanítja, hogy a fények kihűlnek, megkövülnek, elfogynak, sötét lesz. Mégsem zárja ki egymást a kettő, mert az elmúlást a sok fény is képes láttatni: „Ritkul a hajam, sejtettem, látva a naponta elhul- / lajtott hajszálakat a fürdőszobában, az új villany / beszerelése mégis megijesztett, milyen az, ha fönt- / ről kapja a fényt, (…), mert nem teljesen / veszélytelen dolog több fényt irányítani magunkra” (Több fény).
A [Most: avagy mindig] című nyitóvers az írás kényszerét tematizálja, amelyre egy felettünk álló hatalom (angyal) vagy a belső hang kötelez: „használ a drága engem, kényszerít, írjam is le, / amit mutat, ha nem írom, ugyanazt vetíti újra, / és újra, amíg meg nem adom magam, / teljesen, neki, egészen az idők végezetéig, most.”
A záróvers azt mutatja, hogy a lírai én elfogadta az elmúlást, de az írást folytatja, ez az egy feladata van, illetve türelmesnek lenni önmagához.
A zárlatnál mégis egyfajta ellentét alakul ki, van Isten, van élet a halál után, de a fény megszűnik, így a lírai én az olvasót bizonytalanságban hagyja. Nyújt értelmezési lehetőségeket a kritika elején említett oppozíciókra, de ő sem mindentudó, a választ a befogadónak kell megtalálnia. „A HALÁL UTÁN NEM VÁLTOZIK SEMMI, kivéve / persze a testem, erre ébredtem a mai reggelen, hogy / a zene, a jó versek, a szép képek megmaradnak” (Fölösleges hírnév).
A Könnyűség álma ars poeticaként is értelmezhető, egyedül itt tűnik fel a kötetcímbe emelt „belső angyal” szóösszetétel, nem véletlenül:
„belső angyal hadd mondja, mondja, csak mondja”. Az angyal szerepe itt körvonalazódik leginkább, az ember feladata pedig csak az, hogy hagyja magát irányítani az angyal által, minden olyan egyszerűvé válik, ha elengedi a félelmeket. A lírai én félelme az, hogy nem képes rögzíteni szavak által az életet: „Jó költőnek lenni nem könnyű álom, elvileg, csak / hagyni kell a dolgokat működni, áradni, nem bele- / szólni, kérni az üzenetet, semmit sem tenni hozzá”.
Ez a küzdelem a kötet végéig érezhető, és pont ennek feloldását kísérli meg a Fölösleges hírnév című ciklus,
amely az ezt szolgáló egyszerűségről ad számot: ne a hírnév miatt dolgozz, ne a dicsőség miatt élj, ne az elmúlás és a halál félelme irányítson, hanem vegyél példát a természetről. Fogadd el, hogy mulandó lény vagy, és ennek tudatában ne siettesd az idő múlását: „OKOSAN KELLENE ÉLNI, mint a fák, ahogy ők / csinálják, minden évben ott a levélhullás, a kis halál, / mégis, újra és újra megújulnak, a földbe kapaszkodva / az ég felé nyúlnak, okosabban kellene élni, csak egy / nagyon picit.”
Jász Attila: Belső angyal, Kortárs, Budapest, 2019.
A borítóképhez felhasznált fotót Hegedűs Gyöngyi készítette.