Az önkéntes otthonmaradás ideje alatt nincs is szórakoztatóbb, mint olyan filmeket nézni, amelyekben rabok egy szűkös, vertikális börtönben sínylődnek, az élelmiszerellátás pedig erősen korlátozott. A platform pontosan egy ilyen alaphelyzetből indul ki. Az elsősorban a fogyasztói társadalmat kritizáló, nyers, sokszor gyomorforgató látványvilágú klausztrofób szociohorror ugyan nem mentes a propagandisztikus áthallásoktól, de szerencsére éppen eléggé absztrakt és nyitott a személyesebb interpretációkhoz is.
A nyitó képsorokban látott ínycsiklandó gourmet fogások és éttermi környezet után hamar az említett börtönben, becsületes nevén a Gödörben (avagy a Vertikális Önmenedzselő Központban) találja magát Goreng (Iván Massagué), egy idősebb, régebb óta raboskodó úr, Trimagasi (Zorion Eguileor) társaságában. Míg Goreng önszántából vonult az intézménybe, addig Trimagasi egy véletlenül elkövetett gyilkosság miatt került be. A többszintes Gödörben
egy fel s alá lebegve közlekedő platform hordja az ételt, ám azon szintről szintre egyre kevesebb marad az ínyenc falatokból.
A börtön felsőbb részein elhelyezkedők megpróbálnak annyit behabzsolni a pár percig elérhető ételekből, amennyit csak bírnak, nem törődve az alsóbb emeleteken raboskodókkal. A szintek lakói havonta véletlenszerűen cserélődnek, így
aki kezdetben kiváltságos helyzetben volt, az könnyen ébredhet később a Gödör alján.
Goreng azonban megpróbál szembeszállni az igazságtalansággal, és a börtön minél több lakójához igyekszik eljuttatni az ételt. Cserélődő rabtársai és a hol előnyösebb, hol hátrányosabb pozíció azonban jelentős mértékben befolyásolják törekvéseit. A film, ha nem is szájbarágósan, de egy határozott és egyértelmű üzenetet kíván átadni: a gazdagok habzsolása és nemtörődömsége fenntartja az elérhető javak igazságtalan elosztását. Ezzel pedig a kiszolgáltatott helyzetben lévő, lesüllyedt rétegek elől veszik el nem csak a minőségi, hanem – amúgy – az élet lehetőségét is.
Aki ilyen pozícióba kerül, az gyakran mindenre képes az életben maradásért, mit sem törődve a kriminalizálódással.
A jelen döntéseinek elszenvedője ebben az esetben is a következő „generáció”. Azonban, ha mindenki csak annyit fogyasztana, amennyire valóban szüksége van, a többieknek is jutna az ételből. Ezt viszont nehéz megérteni és elfogadni olyasvalakinek, aki egy hónapig a Gödör alján csücsült, majd pedig a felső szintek egyikére került.
Goreng egyfajta „kommunista messiásként” kívánja felrúgni a bebetonozódni látszó status quo-t.
Míg Trimagasi gúnyos megjegyzést tesz („Mi az, maga komcsi?”), addig a volt adminisztrátor az önfeláldozástól sem riad vissza a cél támogatása érdekében, és a később Goreng mellé szegődő, erősen vallásos (és némileg talán naiv), szökni próbáló Baharat (Emilio Buale) is megváltóként tekint a férfira. Az akadályokkal szegélyezett lefelé tartó élelmezési hadjárat megindítása előtt azonban rengeteg társadalmi, filozófiai kérdés merül fel a gyermekéhezéstől és a hatalmas méreteket öltő pazarlástól kezdve a bürokrácia hiábavalóságán át az egzisztencialista és transzcendentális elmélkedésekig.
A film a nyitott zárástól eltekintve kevés szimbólummal és sokkal több egyértelmű metaforával dolgozik.
Goreng egyetlen személyes tárgyként a Don Quijote egy példányát viszi magával, és ez többször beszédessé, áttételesen is jelentésessé válik a cselekmény során. A börtönben található szintek pontos száma sokáig rejtély marad, de az, hogy éppen annyi van, amennyi, a legegyszerűbb számmisztikát segítségül hívva képes újabb réteget adni a film egyik, korábban lappangó témájának.
A platfom könnyen tűnhet egy végtelenül pesszimista, nyomasztó lázálomnak, szövete mélyén mégiscsak ott bujkál a remény,
a jóra törekvés és a változásba vetett bizalom. Csak üzenetet kell küldeni a külvilág felé. Azonban, mint az élet minden területén, itt is bebizonyosodik, hogy egy üzenethez nem elég pusztán egy hordozó. Eredményesen célba kell juttatni, ahol még korántsem biztos, hogy a vevő megfelelően dekódolja azt.
A rövidfilmes és videoklipes háttérrel rendelkező Galder Gaztelu-Urrutia minimalista eszközöket használ az atmoszféra megteremtésére,
ami nagyon jól működik. A mocskos látványvilág, a kiforgatott szögek, a falak közé zárt és folyamatosan szűkülő képkivágások remekül adják át a szereplők szorongatott, szó szerint is kilátástalan helyzetét.
A fény- és színkezelés visszafogott, de a vészjósló vörös lámpák képesek még egy extra réteget vonni az amúgy is nyomasztó légkörre. A hangeffektekre és zenére érkező ritmikus montázs az idő múlásának érzékeltetésében játszik nagy szerepet,
ugyanakkor néhol pont ez a ritmizálás erősíti fel a borzalmat.
Az alapszituáció, a látványvilág és a mondanivaló egyes részein keresztül pedig nem nehéz párhuzamot vonni olyan filmekkel, mint a Kocka vagy akár a Fűrész. A színészek játéka éppen megfelelően szolgálja az elérni kívánt hangulatot. A viszonylag egysíkú karakterek között kiváltképp Massagué és Eguileor játéka kiemelkedő, a köztük lévő összhang is kiválóan működik, miközben mindkét színész sok arcát képes megmutatni a kamerának.
A szűkre szabott térhez hasonló mértékű játékidő társul, de időnként még így is képes leülni a cselekmény, néhány flashback elhelyezése pedig furcsának nevezhető. De A platform ezzel együtt is egy olyan európai jellegzetességekkel bíró, szerzői filmes és zsáner hagyományokat is tömörítő, társadalmilag tudatos
metaforikus horror, ami nem finomkodik.
Könyörtelenül adja át üzenetét, amit több oldalról is jól megtámogat. Hogy ez mennyire ér célba, vagy mennyire tűnik sivalkodásnak, az viszont a néző mentalitásán múlik.
A platform (El Hoyo), 2019. Rendezte: Galder Gaztelu-Urrutia. Írta: David Desola és Pedro Rivero. Főszereplők: Iván Massagué, Zorion Eguileor, Antonia San Juan, Emilio Buale, Alexandra Massangkay. Forgalmazza: Netflix.
A platform a Magyar Filmadatbázison.
