Légszomj
Úgy érzem, már csak mi hárman maradtunk ebben a városban: én, a kutya meg a vírus.
A Klauzál tér teljesen kihalt, a rácsos kapuszárnyak zárva, lelakatolva, hatósági tábla lifeg rajta, a kosárpálya néptelen. Mégis odaképzelem a labda pattogását, ahogy a házak az aszfaltnak csapódó Spalding ütemes dobbanását visszhangozzák körös-körül. Erről eszembe jut szegény Kobe Bryant, aki év elején halt meg. A búcsúmeccsét látom, a mozdulatot, amikor felugrik bedobni az ötvenedik pontját, aztán…
Artúr, a kiskutyám veszettül ugatni kezd. Azonnal tudom, hogy macskát látott. Csak akkor ugat ilyen elánnal. Szinte csahol, és nyüszít is mellé. Sokkal több macska jár mostanság az utcákon. Azt mesélik, nyestek és menyétek is egyre gyakrabban bukkannak fel. Na meg a patkányok.
Artúr zsémbelődik még kicsit, aztán pisil egyet. Úgy sejtem, annak a robogónak a kerekét szeretné lepisilni, amelyik a tér sarkán állt hónapokig, közben a kutyák kedvenc jelölőhelye lett. Azért csak szeretné, mert a jármű eltűnt onnan, így csak a járda sötét foltjára tud célozni. Egy srácé a robogó, aki pultosként dolgozott egy közeli bisztróban. Amint beütött a krach, azonnal bezárták a helyet, ő pedig átnyergelt ételkiszállításra.
Egy és háromnegyed óra. Pontosan ennyivel viszem le később a kutyát, mint a többi környékbeli gazda. A többségük idős ember, és az idősek valahogy óramű pontossággal működnek, ha hét óra öt perc a kutyasétáltatás ideje, akkor azt nem lehet se háromnegyed hétkor, se fél nyolckor megejteni. Akadtak fiatalabb kutyások is a környéken, erasmusos diákok például, ott laktak a negyediken, de immár mind hazamentek.
Így most tényleg csak mi hárman járunk az utcán: én, a kutya meg a vírus.
Sétáltatni még szabad, de legfeljebb három utcányi távolságra a lakóhelytől. Ezen kívül csak néhány okból megengedett az utcára lépni. Dolgozni menni, munkáltatói igazolással. Élelmiszert és gyógyszert vásárolni, de azt is csak környékbeli boltban vagy patikában. Sportolni, egyénileg, hetente legfeljebb háromszor. Egyszóval felértékelődött, ha kutyája van az embernek. Szabadabb a mozgás. A szomszédomnak is van egy yorkija, viccelődött is a folyosón, hogy bérbe adja majd a lakóknak, ha le akarnak ugrani levegőzni.
A térről befordulunk a Dob utcába. A Kisüzem nevű kocsma elől szoktunk visszakanyarodni a Nagydiófa felé. Máskor még vasárnap sem tudtam olyan későn levinni Artúrt, hogy ne nyüzsögjenek előtte tucatjával az emberek, gyakorta téblábolt mellettük egy-egy négylábú is. A többnyire belvárosi értelmiségiekből álló törzsközönségnek most nyoma sincs, nincs ott ember, se kutya, a redőny lehúzva, alul lakat.
Harmadik hónapja tart a kijárási tilalom. Nem az a nevetséges valami, amit még márciusban vezettek be, hanem a rendes. Mire a rendeleteket meghozták, addigra az élet nagyrészt már amúgy is leállt. Bezártak a kocsmák, aztán az éttermek, végül a kávézók és cukrászdák is. Az éjjel-nappalikból 6-22 lett, a 6-22-esből 8-19-es. Egyedül a dohányboltok állják a sarat. Mindenki pontosan tudja ebben az országban, hogy ha van valami, ami fertőtlenít és megöli a vírust, az a füst és az alkohol.
Három hónapja így Tibi kocsmája az egyetlen hely, ahol közösségi életet lehet élni. Kicsit arrébb bújik meg, a Dob és a Kürt utca sarkán, egy pincehelyiségben. Hivatalosan zárva van, mint minden, de néhány havernak és törzsvendégnek Tibi kinyitja az ajtót. Úgyis ott van egész nap, lakcím szerint is oda van bejelentve. Hátul kialakított egy kis hálókamrát és konyhasarkot, ott alszik, főz, kiszolgálja azt a néhány betérő kuncsaftot, valamint ipari mennyiségben kommentel Facebookon és a hírportálok cikkei alatt. Mondjuk, ő a járvány előtt is pontosan ugyanezt csinálta.
Lehajolva besandítok a két, piszkos szuterénablakon. Mocskosak, alig látni valamit, de mintha némi mozgás mégiscsak lenne odalent. Körbenézek, nincs-e rendőr az utcán, megkocogtatom a rozsdás bádogajtót, melyre celluxszal van odaragasztva egy papír, rajta filctollal a felirat: „Járvány miatt zárva. Igyatok otthon!” Néhány másodperc múlva hallom a közeledő lépteket, elfordul a zárban a kulcs, az ajtó nyikorogva, résnyire kinyílik.
– Szevasz. Gyere beljebb – üdvözöl Tibi. Mikor tavaly elváltak a feleségétől, némi jogi hercehurca után abban maradtak, hogy a nő megtartja a lakást, ő pedig a kocsmát. Ölbe veszem a kiskutyát, lesétálunk a lépcsőn. Amint leteszem, azonnal csóválva odafut Tibihez.
– Szevasz, kishaver! Adhatok neki? – néz rám esdeklőn, én pedig rosszalló arckifejezést próbálok magamra ölteni, közben a számmal azt mondom már-már gyöngéden, hogy „persze, adhatsz.” A pult alól máris előkerül a kutyakeksz és az itatótál. Mindig a kutyáknak ad előbb inni, a vendégek csak ezután következnek. Rajtam kívül ketten vannak még lent, odabólintunk egymásnak, aztán folytatják a beszélgetést.
– Esküszöm, érzem a levegőben. Átjár mindent. De hátha nem fogom elkapni. Be vagyok oltva tbc-re. Te is be vagy szerintem.
– Azt mondják, az elektromos hullámokkal is terjed.
– Hallottam én is. 5G-vel. De szerintem ez hülyeség.
Két régi törzsvendég. Csak látásból ismerem őket, az egyik fickó ingatlanos, jó ideje egyetlen megrendelése sincs. A másik utazási irodában dolgozott, ők is az elsők között húzták le a rolót. Azóta főleg itt múlatják az időt. Gumikesztyűben kortyolgatják a söröket.
– Állítólag mikor benyeled, először valami fémes ízt érzel, utána semmit. Egy hétig semmit. Semmi íz, semmi szag.
– Durva.
Leülök a pult mellé egy bárszékre, kicsit távolabb tőlük, Tibi megkérdi, mit iszom. Sima pilsenit kérek. Hiába kesztyűt visel, előbb elöblíti a kezét, csak utána veszi le a korsót a polcról. Egy flakonból körbefújja valami fertőtlenítővel, eltörölgeti, aztán tölt.
– Mi újság a könyvvel? Haladsz vele?
Letolom magamról az arcmaszkot, belekóstolok a sörbe.
– Nem igazán. Állandóan a járványhíreket olvasom. Tegnap négyszázötven halott, ma ötszáz. Féltem a fatert. Lassan hetvenéves. Van minden nyavalyája. Nálad mi újság?
– Semmi különös. Az exem folyton panaszkodik, hogy nem bír otthon a gyerekkel.
Miközben beszélgetünk, a kiskutya körbejárja az ivót, rövid lábú kis porszívóként szedi fel a földről az itt-ott elpotyogtatott mogyoródarabkákat. A két tag közben összevitatkozik mellettünk. Először csak azon, hogy vajon elhallgatják-e az áldozatok valódi számát, meg hogy mi lesz azzal a sok munkanélkülivel. Aztán mindenféle máson is.
Úgy volt, hogy leugrik egy haverom is a szomszéd utcából, és vele iszunk egy sört. Rám ír, hogy betettek neki egy video meetinget, csak később tud jönni. Mellettünk a vita lassan veszekedéssé fajul, az egyik a „fasiszta kormányt” szidja, a másik a „béna kacsa ellenzéket”. Nem csupán a hév fűti őket, négy-öt üres pálinkáspohár ácsorog előttük.
Ekkor tűnik föl, hogy nem ízlik a sör. Szokatlan, fémes íze van. Félbehagyom, Tibire rábízok egy könyvet, megkérem, adja oda a haveromnak, ha odatéved. Ölbe kapom a tacskót, elköszönünk, s a lépcsőn felsétálva kilépünk az egyre ritkuló napfénybe.
Este felhívom Katát. A nappaliban ül, azon a kanapén, ahol először szeretkeztünk. A háttérben a nagy ablakot látni a képernyőn, néha úgy fordítja a készüléket, hogy felvillannak a szemközti hegyoldal fényei is.
Haditerveket szövögetünk. A gyerekek másnap fognak átmenni az apjukhoz. Az elvált szülőkkel elnézőek a rendőrök, hozhatják, vihetik a gyerekeket. Ez nekünk is jó, eddig mindig úgy alakítottuk, hogy a gyerekek átadása után és átvétele előtt találkoztunk.
Kata viszont előző nap megbotlott a lépcsőn, kificamította a bokáját. Így nem mer autót vezetni, megértem. Tényleg sajnálja, látom rajta. Nekem kell eljutnom hozzá valahogy. Nem lesz egyszerű, jó tíz-tizenkét kilométerre lakik, a budai hegyek között, nekem pedig nincs autóm. Megbeszéljük, hogy kitalálunk valamit, majd bontjuk a videohívást.
Öten utaznak rajtam kívül az egész négyes-hatos villamoson. Jó messze foglalunk helyet egymástól, mindenki ül, hogy kézzel ne kelljen hozzáérni semmihez, főleg a kapaszkodókhoz ne, közben egymást méricskéljük gyanakodva. Az arcokat maszk fedi, igazi álarcosbál. Mostanra ebből is státuszszimbólum lett. A legmenőbbek vegyvédelmit viselnek, úgy néznek ki, mint egy posztapokaliptikus világban helytállni próbáló magányos harcos. Mások sima orvosi maszkot hordanak, ők eltévedt fogorvosi asszisztenseknek tűnnek. Én egy fehér kendőt kötöttem az arcom elé, én vagyok a westernfilmek magányos banditája, épp szökésben. Szököm át a kedvesemhez.
Legközelebb hozzám egy fiatal lány ül. Sportos ruhát visel, a telefonját nyomkodja. Azon tűnődöm, vajon szép lehet-e az arca. Eltűntek az arcok a városból, és ez egyre jobban zavar.
Közeledünk a Margit-szigethez, arra gondolok, biztosan oda készül futni. Aztán nem száll le a megállóban, ekkor esik le, hogy most arra nem fut senki, oldalra pillantva még látom is a sátrakat a sziget sarkában. Ideiglenesen hajléktalanok lettek ott elszállásolva, miután az egyik nagyobb szállón felütötte a fejét a fertőzés. Egyszemélyes, szürke és fehér sátrak százai, szigorú rendben, tíz méterenként, egy dunai szigeten. Azért mégsem a Sziget Fesztivál, gondolom magamban. Mindegy, ezen a nyáron ez lesz helyette.
Már sötét van, amikor leszállok a Széll Kálmán téren, amott rendőrök drosztolnak. Maszkot viselnek mind. Mikor elindulok a lépcső felé, magukhoz intenek.
– Jó estét! Milyen célból tartózkodik az utcán?
– Egyéni sporttevékenységet végzek – bököm ki néhány másodperc gondolkodás után.
Barátságosak, nem kötözködnek, csak lepecsételik a kijárási kiskönyvemet. Megnyugszom valamelyest. Felsétálok a lépcsőn, elindítok valami zenét és kocogni kezdek a budai hegyek felé. Évekkel ezelőtt futottam utoljára, a testem, a tüdőm, az izmaim, de a lelkem is elszokott tőle. Valójában mindig is gyűlöltem ezt a sportot.
Csupán öt kilométer, nyugtatom magam. Mire leküzdöm az elsőt, olyan csatakos vagyok, mint egy igásló. Elfogy mögöttem kettő, a szívem már veszettül dübörög. Lihegek, egyre nehezebben veszem, szinte kapkodom a levegőt. „Elkaptam volna?” – cikázik át rajtam a gondolat, miközben próbálom minél jobban megtölteni a tüdőmet oxigénnel. Be kell látnom, ez így nem megy, megállok, lehúzom a számról a kendőt, kifújom magam. A dombok túloldalára gondolok, ahol vár rám egy kanapé, talán egy bögre forró tea, és egy annál is forróbb női test.
Igyekszem erőt venni magamon, maszk nélkül, mélyeket lélegezve készülök a folytatásra. Szokatlanul világos van, fölnézek a májusi égre, a hold szinte teljesen kerek, már-már teli, ám a tüdőmet félig sem vagyok képes megtölteni.
A levegő mintha szemcsés lenne. Darabosnak érzem, piszkosnak, szennyezettnek. Pedig tisztának kell lennie, hiszen hetek óta alig járnak autók. Próbálom teleszívni a tüdőmet, nem sikerül. Mintha nem oxigén, hanem ismeretlen, apró, karcos molekulák áramolnának belém.
Egyre biztosabban tudom, hogy őt érzem, őt lélegzem be. Ki mást is érezhetnék.
Már csak mi ketten vagyunk odakint az utcán.
Borítófotó: Flickr