Szinapszisok
Az agyban ülsz, szigetel a kéreg. Giccsesen poshad köréd a velő.
Csillogsz és reméled, egyszer eljutsz a tüdő bejáratához.
Hány sóhajtás lapul a hússötétbe zárva. A test virágai új erekből
szökkennek szárba, körbefonják a tüdőt, a vesét, a lépet, a májat,
és a nyelőcsövön át eljutnak a szájba. Összezár az állkapocs,
mint mögöttünk az idő. Már nem próbáljuk meg szétfeszíteni.
Fogaid között az évek. Új rendszer bontja a száj tereit, helyet
készít egy új érkezésnek. Nyálban oldódik a másnapi szégyen-
érzet. Nézd, ez a vírustánc de szép, keringőt jár a vér, szívem,
vonásaidban megfeszülsz, tengereimhez kékül a szád. Jövőkép
nélküli zsigerek hajtanak, bizonyosságot ígérsz és emlékezést,
de a rendezetlenség a végtelenhez tart. Már a határon kel a nap.
Információkat szitál a fény, fotonok zuhognak a szemredőnyön át.
A lebenyekbe csendnyalábok nőnek. Meglazult izomkötegen
hintázol. Aggódom, mert téged nem zuhanásra teremtettek,
és köztünk a szinapszisok szakíthatóak. Cukorrá gyűlnek az évek
a szádban. Látod, téged félteni szinte megszokás, édes. Bebújok
én is, rád vigyázni. Felhősödik a kéreg, a felejtés meghatározott.
A végén sötét koponyavarratok alatt nézzük a hulló neuronokat.
Borítófotó: Needpix
