Egy szonettgyűjteményt tarthat az olvasó a kezében, amely a versek alatt rendre feltűnő dátumok tanúsága szerint 2013 és 2018 között írt szövegeket tartalmaz. Bár a formai egységesség első ránézésre egysíkúnak láttatja a kötetet, a versek világa nagyon gazdag és dinamikus költői képekkel dolgozik. A mottóként feltüntetett alkotások a szöveggel párbeszédbe lépve megtörik a kötött forma kereteit és kaput nyitnak az értelmezés többrétegűsége felé. Jellemzőek a kötetre a filozofikusság, a vissza-visszatérő, léttel és hittel kapcsolatos kérdésfelvetések, amelyek az utolsó oldalig fenntartják az olvasó figyelmét, hiszen versről versre újfajta megvilágításba helyeződnek. Ugyanakkor a különböző nézőpontok hatósugarai valamiképp mindig metszik egymást, kialakítva ezzel egyfajta hálózatszerűséget.
Markó Béla költészetére jellemző a petrarcai strófaszerkesztés átörökítése a kortárs irodalomba. Bár – a rímképlet sokfélesége, a lazább központozás és a soráthajlások által – valamennyire eltér a hagyományos formától, mégis érzékelhető a következetesség, a szabályszerűség.
A szonettköltészet előírásainak követése nem csupán a hagyományőrzés funkciójával bír, hanem a forma általi kötöttséget, determináltságot is kifejezésre juttatja.
A „változatlan formával” szembeni tehetetlenséget fejezi ki az Egyetlen szonett című vers, amely ezt architextuális módon címében is jelzi. „[É]s hátha egyszer más mondatokat / terem a váz, tartósabb s boldogabb / nyelven beszélhetek, s már nem szabálynak, / hanem fantáziámnak engedek. / miközben jól tudom, hogy nem lehet”.
Megfigyelhető egyfajta láncszerűség, ami egyébként az úgynevezett szonettkoszorúk jellemzője, egy-egy motívum aktivizálásával például a Gyanú és a Könyörgés esetében. Az előbbiben ezt olvashatjuk: „hiszen csupán az írott hangjegyek / maradnak, minden más tovalebeg, […] romló másolat, vagyis / a kotta a valódi, s mind hamis, / ami belőle lesz”. A kotta, akár a szöveg, csupán rögzít, a hang révén válik teljességgel érzékelhetővé. Mégis a hang az, ami múló, így a kotta állandóságának kiszolgáltatottja. Ez rávilágít a rögzítés kényszerére, egyidejűleg szükségszerűségére is. A zene és a kotta motívumának visszatérésével ez a gondolatmenet folytathatóvá válik a Könyörgés című vers értelmezésekor: „és mint már annyiszor, ölébe vesz, / aztán letesz a ritkuló zene, / mi ismét nem volt hibátlan, […] hiszen az változik csak, s az terem, / az nő magasra, s pusztul el szüntelen, / amiben így vagy úgy valami selejtes, / s lennék bár kotta, nem több Istenem, / egyszerre innen és túl mindenen”. Itt is, ahogy a Gyanú esetében, megmutatkozik a zene és a kotta, tehát a pillanatnyi és az állandó szembeállítása. A versbeszélő kottával való azonosulása „innen és túl mindenen” jelezheti az objektum és a szubjektum meghaladása iránti vágyat, egyfajta Istenhez való transzcendálást.
Egy-egy motívum áthelyezése, „újrahasznosítása” azonban nemcsak az egymást követő verseknél figyelhető meg, hanem kötetszinten is érvényesül. Tehát nem csupán láncszerűségről, hanem hálózatszerűségről is beszélhetünk.
Alapvetően kétfajta verstípus különböztethető meg a kötetben: egyrészt amelyekhez a mottó pozíciójában előszövegként társul egy-egy festményre tett hivatkozás, másrészt amelyek nélkülözik a képzőművészeti vonatkozást. Az előbbiek esetén kép és szöveg viszonyának vizsgálata mindenképp indokolt. A látvány korlátozza, irányítja a szövegek értelmezését, ugyanakkor ki is tágítja azok vizsgálati horizontját.
Hogy melyik érvényesül jobban, azt meghatározza, a versekben milyen mértékben ismerhető fel a hagyományos értelemben vett ekphraszisz, vagyis képleírás.
Az Öröm című szöveg esetében a versbeszélő tekintete követhető, egyúttal irányítja az olvasóét is, kialakít benne egy (akár képtől független) képet: „A mellbimbók, a köldök, majd a láb- / ujjak is a felszínre buknak sorra”. Ez a leírás szorosan összekapcsolódik a hivatkozott Pierre Bonnard művel (A fürdő), bár fölül is írja azt, ugyanis az az öröm, melyet a cím implikálna a képen nem látható, megkérdőjeleződik a hangulat. Már nem ilyen egyértelmű a párhuzam a Hozott anyagból című vers esetében, ahol először az emlékezéssel kapcsolatos és a bergsoni időfelfogást működtető filozófiai eszmefuttatást olvashatunk: „Képzelni bármit is abból tudok / csupán, mi volt, legfeljebb szerteszéledt, / s ha emlékszem rá, ismét benne élek, […] s alkatrészekre hull szét az idő / megint, míg éjszakánként elfelejtik / egymást a megszakított nappalok”. Csak később, a vers zárlatában ismerhető fel párhuzam Kandinszkij Fekete folt című alkotásával: „mert semmi fény sincs egy fekete foltban, / akár egy óralap”. Tulajdonképpen nem egy közvetlen képleírásról van szó, hanem a kép általi asszociációk közvetítéséről, ami persze nem függetleníthető a látványtól. Megint más a helyzet például az Édes száj esetében, amely
Andy Warhol több alkotását is játékba hozza, így Marilyn Monroe-szitanyomatait, a megsokszorozott önarcképet, a leveskonzerveket és a Csokoládényulat.
A vers hangulata könnyed, humoros, mégis mély gondolatiság húzódik meg mögötte, az viszont semmiképp nem mondható el, hogy hagyományos képleírásról lenne szó. A képzőművészeti vonatkozás inkább csak eszköz a mélyebb tartalom reprezentálására – nem befolyásolják az értelmezést, csupán kiegészítik azt.
Azoknál a verseknél, ahol nem jelentkezik „előszövegként” művészeti alkotás, sokkal rétegzettebb, összetettebb versbeszéddel szembesülünk.
Jellemzően nagy hangsúlyt kap a lét és én értelmezése, az istenkeresés vagy Istentől való eltávolodás, a reményvesztettség, a rezignáltság. Már-már filozofikus hangvételű például az Átélés, amely nyitóversként az említett láncolat vagy hálózat középpontjaként, az egész köteten átívelő motívumrendszer montázsaként értelmezhető. Filozofikussága keresztény narratíván keresztül tárul elénk. Ahogyan a kötet egészében, ennél a versnél is
kérdésessé válik az én helye a világban, az önreflexív versbeszélő a kozmikus egész felől próbálja értelmezni önmagát.
Szubjektum és abszolútum egyaránt megjelenik a versben, párhuzamba kerülnek egymással. Ehhez hozzátartozik a rész-egész, és az én-Isten kapcsolat is, ami egy ambivalens, kiábrándult, ugyanakkor kereső attitűd. „Kitölteni egy szinte végtelen / testet megint, akár a csillagképek / fényes csontváza”. A végtelen számú csillagok az univerzumnak, a kozmikus egésznek csupán a részei, a csillagképek révén mégis vázat, testet, formát kapnak, ezáltal egyfajta egészként értelmezhetők. Az ember által létesített, mesterséges határok révén öltenek formát, ami épp annyira paradoxon, mint „kitölteni egy szinte végtelen / testet”. Hiszen kitölteni azt lehet, aminek van kerete, formája, viszont a végtelenség magába foglalja a határtalanság tényét. A feltételezett egész ráadásul a későbbiekben újra részekre bomlik: „a héj kettéreped, / mert szétfeszíti belülről a magzat, / s kint apró alkatrészekre szakadhat […] és nem tud magáról / semmit a kéz, a láb, a koponya”. A testrészek külön-külön nem értelmezhetők, egymás mellé helyezve (mint ahogyan a felsorolásban is egymás mellé kerülnek) csak heterogén testrészhalmazt adnak, nem homogén testegészt.
A lélek, mint egyfajta összekötő anyag, egybetartja a részeket, általa képes a test önmagáról gondolkodni.
Így kapcsolódik össze a versben materiális és immateriális, immanens és transzcendens is. Ugyanakkor a lélek tárgyi formába öntöttségéről szintén beszélhetünk. A test korlátot szab a léleknek, ami feltehetően elszakíthatatlan a kozmikus egységtől, állandó része annak. Ebből a szempontból kérdésessé válik a test és lélek kapcsolata: létezik-e testtől független lélek, lélektől független test? Ezt az egzisztenciális válságot jelezheti a vers zárlataként a „mint Krisztus is: kinek az otthona?” kérdés. A kereszténység képes az említett paradoxont feloldani egy megváltó Isten képével, aki kitölti a „végtelen testet”, „magzatként szétreped”, majd „újjászületik”. Ezt juttatja kifejezésre Krisztus szenvedéstörténetének interpretálásával az Őszi passió: „kettészakad / a lélek: ugyanazon ég alatt / vérzik a lomb, míg hallgatnak az ágak, / s szenvedhet kint a test, ha bent nyugodt, / mert tudja azt, amit én nem tudok / hogy így vagy úgy, de új életre támad”. A kozmikus egész képes ebben a testben úgy objektivizálódni, hogy közben a lélek nem korlátozódik. Ellenben az emberi már sokkal inkább, mint ezt a vers is mutatja: „imposztor lehetnék / csupán, ha mondjuk ismét megszületnék, mint Krisztus is”.
A kötet egészében megfigyelhető egyfajta felfelé törekvés, ugyanakkor annak tudatosulása, hogy ez nem lehetséges.
A versekre jellemző determináltság és az eleve elrendeltség fogalmának azonosíthatósága ugyan kérdéses, de a kettő egybefonódásának lehetőségét jelzi a Predesztináció című vers: „Egykor az Úr a tenyerébe vett, / és megpróbált saját arcára gyúrni, / s már nincs módom tőle szabadulni”. A tenyérben hordozás, a felemelés mozdulata jelentheti Isten gondviselő, ugyanakkor korlátozó kezét is, hiszen „kedvére nézeget” és rendelkezik a szubjektum felett. Van-e szabad akarat a predesztinációban? A vers ezt a kérdést veti fel.
Az Amit az ördög jóváhagy olvasásakor rendkívül izgalmassá tudott válni a többrétegű értelmezhetőség.
Az, hogy a versek nincsenek ciklusokba rendezve, egy szabadabb befogadói közelítésmódnak ad teret. Ennek köszönhetően saját értelmezési hálózatot alkothatunk, különböző irányokból közelítve a versekhez. A számos nézőpont metszetében azonban van valami, ami állandó. Ez pedig a szubjektum, aki bizalmát vesztve Isten megtartó erejében próbál kitörni egy magasabb, transzcendens szintre, ahol megteremtheti saját „univerzumát”. Ez a fajta transzcendálás ismerős lehet számunkra az Ember tragédiája 13. színéből, ahol Ádám az űrön át kíván egyre magasabbra törni, és megközelíteni Isten hatalmát: „előre hát, előre: / Csak addig fáj, míg végképp elszakad, / Mely földhöz csatol, minden kötél.” A Föld szelleme ezt mondja Ádámnak: „Térj vissza élsz – hágd át, megsemmisülsz.” Az én akaratával szemben a metafizikai tér végső soron megközelíthetetlen, Markó Béla kötete ezt számos helyen kifejezésre juttatja. A Ritmusban a következőt olvashatjuk: „hogyha egyre fennebb / s fennebb visz minket a képzelet, / mert szeretnénk valamiféle mennyet / találni, újabb s újabb rétegek / hasadnak szét”.
Markó Béla: Amit az ördög jóváhagy, Kalligram, Budapest, 2019.
A duplakritika másik része itt olvasható.
A borítófotó forrása a Wikimedia.
